Fodor István régészprofesszor, címzetes főigazgató emlékére

Ötven éve, 1971. május 17-én hunyt el Fettich Nándor, a magyar régészettudomány egyik meghatározó alakja. Pályafutására, sőt életére nagy hatással volt az a kijevi régészeti küldetés, amelynek során László Gyulával felmérték a Történeti Múzeum népvándorlás és honfoglalás kori leletanyagát. A két tudós az eseményekről naplót vezetett, a fontos kortörténeti dokumentumokat a nemrég elhunyt Fodor István professzor, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori főigazgatója adta közre ukránul (2004), illetve magyarul (2018).

„Megtalálták honfoglaló őseink nyomait a Déloroszországba kiküldött magyar tudósok”; „Azonos leletek Kecskemét mellett és Ukrajna szívében”; „A magyarságnak nagy szerepe volt Kiev és a kievi állam megalapításában” – ezekkel a fő-, és alcímekkel számolt be a napi sajtó a két tudós kijevi útjáról. 1945 után azonban ezt a kutatómunkát nem volt szerencsés emlegetni. „A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai, de általában a magyar régészek körében köztudott volt, hogy a második világháború idején két élvonalbeli magyar régész, Fettich Nándor és László Gyula kint volt Kijevben, és az ottani múzeum gyűjteményét vizsgálták.” – állapította meg Fodor István a naplókra vonatkozó bevezető tanulmányában. A „felejtésben” kétség kívül szerepet játszottak az ott készült – többek között az Egyedül vagyunk című szélsőjobboldali újságban megjelent – fényképek, amelyeken német egyenruhában volt látható a két régész.

Fettich Nándor és László Gyula német egyenruhában

Ugyanakkor a helyzetük kétség kívül sajátságos volt. A Harmadik Birodalom külön bevetési egységet, az Alfred Rosenberg náci pártideológus nevét viselő Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg-et hozott létre a megszállt területek kulturális kifosztására. Ez alá tartozott a Hans Reinerth által irányított Reichsbund für Deutsche Vorgeschichte is. A szakirodalom szerint a német vezetés kérte fel a magyar kormányt, hogy biztosítson jól képzett szakembereket a leletanyag meghatározásához. Néhány dokumentum alapján azonban ez a kép árnyalható, ugyanis Zichy István, a Magyar Nemzeti Múzeum Magyar Történeti Múzeumának főigazgatója is tett lépéseket az oroszországi régészeti misszió érdekében, bár könnyen lehet, hogy az események egymással párhuzamos zajlottak.

Az 1934/VIII. törvénycikk az Országos Magyar Gyűjteményegyetem helyett létrehozta a Magyar Nemzeti Múzeumot, a történetihez tartoztak a régészeti, történeti, iparművészeti gyűjtemények, valamint a néprajzi Múzeum.) Zichy 1934. július 1-jén vette át a Magyar Történeti Múzeum irányítását. Az új főigazgató ekkor már neves őstörténész volt, több munkája jelent meg, illetve egyetemi magántanárként is ezt a korszakot oktatta. 1935-ben szervezte meg A régi pusztai népek műveltsége című, a köztudatba „steppe-kiállításként” bevonuló tárlatot, amelyben a magyarság honfoglaláskori kultúráját és előzményeit kívánták bemutatni. Az augusztus 13-án megnyílt kiállítás olyan népszerű volt, hogy a tervezett szeptember vége helyett csak január 1-jén zárták be. Zichy a megvalósításban két munkatársára támaszkodott: Fettich Nándorra és László Gyulára.

A főigazgató egyértelműen felmérte a két emberben rejlő lehetőségeket. Az 1910-ben született László hálás szívvel emlékezett vissza Zichyre, ő volt az, aki állást szerzett neki, illetve számos ösztöndíjjal segítette tudományos pályáját, sőt ha kellett, akkor messzemenően kiállt érte. Így tett például 1940-ben, amikor a székesfehérvári múzeum igazgatója lassúsággal vádolta meg a csákberényi ásatásokkal kapcsolatban. A hivatalos válaszban Zichy kiemelte, hogy László Gyula „egyike a legképzettebb, leglelkiismeretesebb és legügyesebb tisztviselőimnek”, és határozott hangvételű levélben utasította vissza Dormuth Árpád feltételezéseit. Fettich, aki tíz évvel volt idősebb Lászlónál, 1923-tól dolgozott a Nemzeti Múzeumban, ásatásai és tudományos munkássága révén hamar az első vonalba került. 1926-ban és 1935-ben már járt a Szovjetunióban, ez utóbbit már Zichy támogatásával, mivel „a magyar régészeti kutatások menete és a leletek feldolgozása mulhatatlanul sürgőssé teszi az említett oroszországi tanulmányutat” – fogalmazta meg Hóman Bálint miniszternek írt levelében. Sőt később azt is felvetette, hogy Fettich legyen a moszkvai magyar nagykövetségen létrehozandó régészeti delegátus tisztviselője.

Zichy kezdeményezésére utazhatott Fettich Nándor 1941 nyarán Berlinbe. Júliusban a régész részt vett egy, a népvándorlás kori aranykincsek hitelességével foglalkozó konferencián, amelyre a Reichsbund für Deutsche Vorgeschichte szakértőként hívta meg. Augusztus 11-én írt levelében Fettich röviden tájékoztatta főnökét a fejleményekről. „F. é. julius havi berlini hivatalos utam alkalmával Méltóságod kivánságára illetékes német helyen utánnajártam annak, hogy volna-e lehetőség a megszállás alá kerülő orosz városok muzeumaiban a népvándorláskor és honfoglaláskor régészeti érdekeltségét magyar szakemberrel képviseltetni. Egyuttal megemlitettem, hogy mint muzeumi szakember, többször végeztem muzeumi tanulmányokat Oroszoroszágban, az orosz nyelvű szakirodalmat ismerem és az orosz nyelvet nemcsak olvasásban, de beszédben is aránylag jól birom. A kezdeményezést szivesen fogadták és kilátásba helyezték, hogy amennyiben a magyar illetékes hatóságok hozzájárulnak, ugy engem is bevesznek az Oroszországba küldendő muzeumi szakreferensek közé. Az orosz muzeumügyek megszervezésével Dr. Hans Reinerth berlini egyetemi ny[ilvános] r[endes] tanár, a Reichsbund für Deutsche Vorgeschichte vezetője van megbizva. Fentieket vele tárgyaltam meg.”

Három nappal később már Zichy István főigazgató Hóman Bálint kultuszminiszter figyelmébe ajánlotta a régészeti missziót, kezdeményezőként saját magát jelölte meg. Az egyeztetések a háttérben zajlottak, mert az október elején kiadott miniszteri rendeletében Hóman már egy, a német régészeti intézettel kötött elvi megállapodásra hivatkozva bízta meg Fettich Nándort és László Gyulát, „hogy az említett német hatóság által a meghódított oroszországi területen szervezett régészeti kutató munkában és ásatásokban részt vegyen”. (Az időközben az Erdélybe visszatelepült László Gyulát is minden bizonnyal Zichy javasolta a minisztérium számára.) A november 10-i kormányülésen Hóman elő is terjesztette az ügyet, kiemelve a német fél kezdeményezését, illetve azt, hogy ők állnák a személyi és dologi kiadásokat. Érdemes megemlíteni, hogy ekkor még a legfelsőbb szinten is egy hosszabb - egy éves  – kiküldetéssel számoltak. Erre utal Fettich Nándor László Gyulának írt levele is, amit a Reinerth-tel való budapesti találkozás után fogalmazott meg. „Nekünk négy hónapig kell egyfolytában ott maradnunk. Azután felváltva 3-3 hétre hazajöhetünk szabadságra. Attól kezdve visszamegyünk 2-3 hónapra a szükséglet és a tetszés szerint, esetleg váltogatva egymást. […]A megbízatás 6 hónapra szól, 4 hó + 3 hét szabadság + 2 hó. Ezután lehet új megbízatást kapnunk, sőt, végleg is átmehetünk ottani szolgálatba, ha akarunk, de ezt nem kívánják. A megbízatás évekig meghosszabbítható…” Fettich részletes jegyzéket állított össze a beszerzendő dolgokról: ebben a téli ruhaneműk különböző típusai (pl. bélelt nemezcsizma, magasszárú harisnya, bélelt bőrkesztyű) mellett a felszereléshez szükséges tárgyak, illetve kellékek (fényképezőgép, fénymérő, állvány stb.) szerepelnek.
A Fettich Nándor által összeállított, beszerzendő tárgyak listája

Szily Kálmán államtitkár 2000 pengőt utaltatott ki, amely az igényelt összeg kétharmada volt. Zichy soron kívül elintézte a beutazási engedélyüket és útleveleik meghosszabbítását, sőt a főigazgató még azt is elérte, hogy elhalasszák Fettich december 3-ára szóló sorozását.

A két régész éppen a sorozás napján indult a Keleti pályaudvarról Berlinbe, majd onnan az egyik pomerániai náci elitképzőbe, a Falkenburg mellett található Krössinsee-be. Itt vették át a felszerelést, illetve az egyenruhát, igaz ez utóbbit nem látták el hajtókákkal, és megkülönböztető jelzésekkel. A német fővárosba visszatérve a magyar követségen megpróbáltak magyar címert szerezni öltözetükre, amit Hoffmann Sándor tanácsos diplomatikusan ugyan, de elutasított. A később komoly problémát okozó egyenruha minden bizonnyal a Megszállt Keleti Területek Minisztériumának (Reichsministerium für die besetzten Ostgebiete) uniformisa volt. Fettich kitért rá, hogy „magyar katonai egyenruhát odahaza a legjobb akaratunk ellenére sem kaphattunk”, azonban polgári személyeket nem láthattak el egyenruhával, mert azt csak a hadsereg tagjai viselhettek. Valamilyen hivatásos öltözetet azonban fel kellett venni, mivel a megszállt területeken másként nem lehetett érvényesülni. „Most látjuk csak, hogy civilben itt teljesen lehetetlen volna a mozgásunk. Már a vasúton sem boldogulnánk. A vonatokra civil utasoknak egyáltalán fölszállani nem szabad. Viszont a német tiszti egyenruha minden ajtót megnyit előttünk.” Egyébként ők az Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg alá tartozó, a Hans Reinerth által irányított Reichsbund für Deutsche Vorgeschichte „állományához” kötődtek, amit a külvilág számára is ki kellett hangsúlyozni.

Láttuk, hogy a berlini tanácsos nem tette lehetővé a magyar címer viseletét. Hozzáállása azzal magyarázható, hogy a „szervezetszerű” német egyenruhán más államok nemzeti jelvényeit nem célszerű elhelyezni. Elképzelhető, hogy Hofmann nem akart a németeknek „kellemetlenkedni”, de figyelembe kellett vennie azt is, hogy egy magyar felségjelzésekkel ellátott német egyenruha zavarokat okozhatott volna a gépezetben. Fettich és László egyaránt utaltak arra, hogy a magyar katonák az egyenruha miatt gyanakvóak voltak velük szemben. Legtalálóbban ezt László Gyula fogalmazta meg. „… Lembergtől kezdve mindenütt igen sok magyar katonát láttunk és sokkal beszédbe is elegyedtünk. Igen bizalmatlanul nézték egyenruhánkat, különösen a tisztek voltak rendkívül hidegek, s így én nem is törekedtem a velük való találkozásra. Nándor igen izgatottan kereste az alkalmat a velük való beszélgetésre, ugy látszik őt nem izgatta, vagy nem vette észre, hogy nagyon kimértek vele szemben. Itt Kievben aztán összemelegedtünk néhánnyal, akik megértették, hogy hogy is van a dolog s miért vagyunk német egyenruhában. [...] Eleinte csak nagyot bámultak, hogy német tisztek ilyen tökéletesen beszélnek magyarul, s amig meg nem tudták, hogy mit akarunk s kik vagyunk azt hiszem egy kicsit nyilas hazaárulónak néztek minket, de aztán igen megbarátkoztunk velük.”

December 13-án érkeztek Kijevbe. Hamar felmérték a terepet, a legnagyobb veszélyt az aláaknázott épületek jelentették, az időzített bombák olykor még a németek bevonulása után 5-6 héttel is felrobbantak.

A romba dőlt Mennybemenetel székesegyház

Fettich is megrendülten számol be a látottakról: „autóval mentünk a Lavra-múzeumba. A német katonai őrség igazoltatott bennünket s beléptünk a Lavra-portálán a szent helyre, Oroszország vallási életének központjába. De micsoda szörnyű kép tárult elénk! A hatalmas Uspenszkij-katedrális, mely a XI. században épült bizánci mintára emeletnyi magasságú romhalmazzá vált. Csupán a délkeleti egyik kis kupolás rész áll, a hozzácsatlakozó részek falfestményeivel (későbbi értéktelen ráfestések!), melyek tető nélkül, csupaszon és csonkán merednek az égnek.” Ezen felül azzal is szembesültek, hogy a Történeti Múzeum egy részét feldúlták és kifosztották, ugyanakkor voltak viszonylag épen maradt egységek. „A múzeum két raktárhelységében is találtunk értékes bronz- sőt ezüstrégiségeket. Az egyik kiállítási teremben két nagy vitrinben nagy mennyiségű népvándorlás kori bronz és ezüst fibula fekszik teljes érintetlenségben.” Fettich számára ez különösen fájdalmas volt, mert ő 1935-ben már tanulmányozhatta az anyagot. Keserűen állapította meg a konkrét veszteségeket. „Egy másik, fejedelmi magyar sírt századunk első éveiben a Bolskaja Wladimirszkaja (= UI. Korolenka) közelében lévő Zolotaja Vorotánál (Arany kapu) ástak ki. Ez a gyönyörű lelet 1935-ben kezemben volt az Istor. Muzej-ben. Most csak néhány jelentéktelen darabját találtuk meg ennek a számunkra nagybecsű leletnek.”

Elkezdték felmérni a régészeti leleteket, a munkát hazatérve is folytatták. „Német társaink közben szakértővel a Lavra-múzeumba mentek és nagy mennyiségű régiséget hoztak magukkal számunkra, anélkül hogy mi kértük volna. Belépve szobánkba, a legszebb népvándorlás kori fibulák, csatok és más régiségek nagy tömegét találtuk – óriási örömünkre. El is határoztuk – már csak a zuhogó esőre való tekintettel is – nem megyünk vacsorázni, hanem itthon eszünk valamit, és neki látunk a régiségek tanulmányozásának és rajzolásának.” Ez annyiban tűnt praktikus megoldásnak, hogy a nagy hideg (általában -20 C körüli hőmérséklet) miatt naponta csak két-három órát lehetett dolgozni. Általában László Gyula fényképezett, Fettich pedig rajzolt és jegyzetelt.

Fettich Nándor  „adatlapja” az egyik bronzfibuláról

Nehezen tudták előhívni a felvételeket, volt, amikor a honvédségi kórház orvosa sietett a segítségükre, aki a röntgen laborban készítette el a reprodukciókat. Az egyik jelentésben pontos képet kaphatunk a munkafolyamatokról. „Megszerezve a megfelelő orosz kiadványokat, azok adatait az eredeti tárgyak segítségével ellenőrizzük. Több esetben kitűnt, hogy a publikáció távolról sem nyújt megfelelő képet az eredeti dologról. Még a fényképes reprodukciók sem ütik meg mindig a mértéket. […] Legelső feladatunk tehát a publikációk ellenőrzése után ennek az anyagnak pontos felvételezése. Ez megfelelő tisztogatás után (ami egyes bronztárgyaknál napokat is vesz igénybe) fényképezés és rajzolás útján történik. Az összetartozó fejlődési sorozatokat összefüggéseik szemléltetésével fényképezzük. A legújabb követelményeknek megfelelően nemcsak a látszati oldalt, hanem a felerősítési szerkezettel ellátott hátsó oldalt is figyelemben részesítjük. A fényképezést rajzolás egészíti ki. A nehezebben felismerhető részleteket az összkép mellé külön is kirajzoljuk.”

A magyar kutatók a tudományos szempontokat tartották szem előtt, úgy vélték, hogy a leleteket a helyszínen kell megőrizni. A hivatalos levelezésben is ez szerepel: számbavétel, kutató munka, nyilvántartás kifejezésekkel találkozunk. A csomagolást, illetve az elszállítást biztonsági okokkal magyarázták, mivel az épületek alá voltak aknázva. Fettich visszautasította az egyik magyar alezredes felvetését, aki azt javasolta, hogy mindent vigyenek Budapestre. Fettich teljes mértékben együtt érzett az egyik orosz kollégával: „Kétségbe esne szegény, ha megtudná, hogy az egész hatalmas gyűjteményt összecsomagoljuk, és majd visszük az aknaveszély miatt teljesen megbízhatatlan Lavrából valahová, hogy hová, azt pillanatnyilag magunk sem tudjuk.” A műtárgyakhoz való hozzáállásukat jól mutatja, hogy Fodor István a Fettichék által dokumentált tárgyak listáját elküldte a kijevi Történeti Múzeumba, „azzal a kérdéssel, hogy a múzeum gyűjteményében ma is megvannak-e ezek a tárgyak. Nagy örömömre igenlő válasz érkezett.” Bizonyos tárgyak Berlinbe való szállításával Fettich először 1942. január 8-án szembesült, amikor az egyik német tiszt a csomagolás biztonságáról érdeklődött. „Nagyot néztem, de meglepetésemet nem árultam el. Reinerth nekem mindig úgy beszélt, hogy minden marad a helyén, sőt az elvitt dolgokat is vissza kell vinni az illető múzeumba.” A magyar régészek magatartásáról a szovjet politikai vezetés is értesült, a Moszkvából sugárzott magyar nyelvű Kossuth Rádióban ezért később köszönetet is mondtak nekik.

Tanúvallomás 1945-ből a moszkvai Kossuth Rádió köszönetnyilvánításával kapcsolatban

„Az biztos, hogy rengeteget tanulok itt saját szakmámban. Otthon évek alatt sem tanultam annyit, mint itt rövid két hét alatt. Hiába, itt van a forrása a mi dolgainknak is, meg még messzebb keletre.” - állapította meg László Gyula naplójában. Mind a két tudós számára világossá vált, hogy kijevi tartózkodásuk csak egy előzetes kutatást jelenthetett, ráadásul a feldolgozás is rengeteg időt vett igénybe. Január 14-én hagyták el a várost, öt nappal később értek Budapestre. Az út azonban 1945 után sorsfordítóvá vált számukra: a „náci sassal” dísztett sapkát viselő magyarok kollaboránsokká váltak. Az „alaphangot” a Kis Újság 1945. április 25-i száma adta meg, amelyben jól kiemelten látható a Múzeumigazgató mint SS-tiszt alcím. (Zichy István 1944-es nyugdíjazása után Fettichet bízták meg a Nemzeti Múzeum vezetésével.) A vádak vissza-vissza tértek: a „mende-monda szerint SS egyenruha lett volna” rajtuk, és „elég valószínűtlennek látszott az, hogy a német hadvezetőség csupán tudományos feldolgozásra küldött volna ki embereket német egyenruhában a megszállott hadműveleti területre” Igaz, hogy 1945 után felmentették őket a vádak alól: „Beigazolást nyert, hogy dr. Fettich Nándor igazgató 1941-42. telén nemcsak (politikamentes) oroszbarát módon járt László Gyulával együtt Kijevben, de a német köteléknek, amelybe beosztva kellett működnie, nyomása ellenére a kijevi múzeum és kijevi személyzet érdekeit a legmesszebbmenően támogatta, a múzeum anyagát megmentette szakszerű feldolgozásával.” A bélyeg azonban rajtuk maradt. László Gyula például többek között a kijevi „németbarátsága” miatt nem kaphatta meg a neki már odaígért budapesti egyetemi katedrát, és az Országos Magyar Történeti Múzeum főigazgatói posztját.

Az írás a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontjában folytatott kutatás keretében készült. Itt szeretném megköszönni Dr. Baczoni Tamás őrnagy (Hadtörténeti Intézet és Múzeum), illetve Dr. Számvéber Norbert alezredes (Hadtörténeti Intézet és Múzeum) segítségét az egyenruhákkal kapcsolatosan.

Szerző: Szende László, Magyar Nemzeti Múzeum - Központi Adattár és Digitális Képarchívum

Irodalom:

• Benkő Elek: László Gyula kolozsvári évei, középkori régészeti és művészettörténeti munkássága. Korunk, 23. (2021), 2.: 70 74.
• Fettich Nándor levelező tag tájékoztató jelentése a kievi múzeumban végzett őstörténeti kutatásairól. Akadémiai Értesítő, 53. (1943), 165 171.
• Fodor István: László Gyula, a régész. In: László Gyula 1910-1998 emlékkönyv. Szerk.: Balassa Iván – László Emőke. Budapest, 2001. 147–270.
• Fodor István: Magyar régészek a háborús Kijevben. Fettich Nándor kijevi naplója és László Gyula naplótöredéke. Budapest, 2018.
• Gutsul, Nazarii: Der Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg und seine Tätigkeit in der Ukraine (1941-1944). Gießen, 2013. (Doktori disszertáció)
• M. Lezsák Gabriella: A kolozsvári régészeti iskola a „visszatért Észak-Erdély” (1940–1944) alatti időszakban László Gyula kolozsvári évtizede. Budapest, 2019. (Doktori disszertáció)
• Prohászka Péter: Adalékok László Gyula magyar nemzeti múzeumi működéséhez 1934 és 1940 között. Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 29. (2021), 103 118.
• Schöbel, Günter: Hans Reinerth: Forscher, NS-Funktionär, Museumsleiter. In: Prähistorie und Nationalsozialismus. Die mittel- und osteuropäische Ur- und Frühgeschichtsforschung in den Jahren 1933-1945. Hrsg. von Achim Leube. Heidelberg, 2002, 321-357.
• Seres Attila: Magyar „régészeti delegátus” Moszkvában a két világháború között. Levéltári források Fettich Nándor 1935. évi szovjet kutatóútjának tanulmányozásához 1935-1937. Limes 4. (2012), 4.: 37 63.