2022 augusztusának utolsó napján besétált a múzeumba egy úr, azzal a kéréssel, hogy kiállításunkban mutassuk be magával hozott óráját. A kérés szokatlan volt, de miután az órát megmutatta, történetét elmesélte, mi is úgy gondoltuk, hogy ennek a hatszögletű asztali órának a múzeumban a helye.
A kiadványban, mely letölthető >>>IDE KATTINTVA<<< bővebben is olvashat a műtárgyról és annak történetéről...
Minden év november 13-án emlékezünk meg Klebelsberg Kuno gróf (1875-1932) születésnapjáról. Nevét szinte mindenki ismeri az országban, mivel vallás- és közoktatásügyi miniszterként a kulturális életben számos nagy fejlesztés kezdeményezője volt.
„…ahogy a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, a szoba részletei lassan kiemelkedtek a homályból. Furcsa állatok, szobrok és arany – mindenhol az arany csillogása. Ebben a pillanatban – ami a többiek számára bizonyára végtelen hosszúnak tűnt – elállt a szavam a csodálkozástól, és amikor Lord Carnarvon már nem bírta tovább a várakozást, és kérdezősködni kezdett, hogy látok -e odabenn valamit, csak ennyit tudtam mondani: 'Igen, csodálatos dolgokat.'”
(Howard Carter)
A halál és a dolgok végessége évezredek óta nyomasztó erővel nehezedik a tudatára ébredt emberiségre. Az elmúlás elleni küzdelemben az egyes kultúrák kortól és helytől függően más és más eszközöket vetettek be. A temetkezési rítus azonban olyan állandó gyakorlattá vált, melynek során az egyén halála miatt érzett gyászt a közösség nemcsak megélheti, hanem az érzelmekből társadalmi erőt képes kovácsolni.
November elejét a keresztény kultúrkörben a halottakra való emlékezésnek szenteljük. Már a mai modern ember előtt, a középső paleolitikum (i.e. 250–50 ezer) Neandervölgyi közösségei is gondoskodtak halottaikról, így nem túlzás azt mondani, hogy a temetkezési szokások egyidősek az emberiséggel. Bár azóta sok kultúra sok módon nézett és néz szembe a halállal, a különböző rítusok lényege az, hogy az elhunyt távozásával szétszakadt társadalmi szövetet helyreállítsák.
A középkori templom körüli temetőkben, ritka izgalmas leletegyüttes bukkant napvilágra Felsőzsolca-Nagyszilvás lelőhelyen. A félköríves szentélyzáródású, 12-13. század fordulóján épült templomot az 1332–1335-ös pápai tizedjegyzékek említi először. A 14. században még virágzó, gazdag település a török időket megsínylette ugyan, de a templom pusztulása csak a 18. század elején következett be, ekkor köveit széthordták, beépítették a környék házaiba, valamint a helyi csárda pincéjének építésére használták fel.
„A munkában makacsul szívós és igényes volt, a mindennapokban pedig bölcs derűvel, már-már optimizmussal viszonyult a világhoz, az emberekhez. Képeiből árad a megbocsájtó-elnéző derű, jókedv, bizalom és megértés. Az örök élni akarás.”
Kiscsatári Marianna főmuzeológus, Ács Irén életművének feldolgozója
