November elejét a keresztény kultúrkörben a halottakra való emlékezésnek szenteljük. Már a mai modern ember előtt, a középső paleolitikum (i.e. 250–50 ezer) Neandervölgyi közösségei is gondoskodtak halottaikról, így nem túlzás azt mondani, hogy a temetkezési szokások egyidősek az emberiséggel. Bár azóta sok kultúra sok módon nézett és néz szembe a halállal, a különböző rítusok lényege az, hogy az elhunyt távozásával szétszakadt társadalmi szövetet helyreállítsák. Ehhez rítusok kapcsolódnak, amelyek egy cselekvéssoron keresztül segítenek a gyász és a trauma feloldásában, a krízishelyzet kezelésében. Fontos lépés ezekben a halott testének felkészítése létezésének következő szakaszára. Ez az adott közösség szokás- és hiedelemrendszerének megfelelően történhetett például hamvasztással, mosdatással, vagy akár mumifikálással is.

A holttest hiányában a halálhoz köthető viselkedésformák, rítusok nem tudnak megfelelően végbemenni, így ellehetetlenül a veszteség feldolgozása. Ilyenkor komoly segítséget jelenthet szimbolikus temetkezések létrehozása, mely lehetővé teszi a gyász megélését (Forrás: Hegedűs Zsuzsa: Szimbolikus temetkezések és gyász. Traumakezelési stratégiák a Kárpát-medence újkőkorában és rézkorában. Magyar Régészet (2021, Ősz), 13–22.

A test kezelése tehát a rítusok végbemenetele szempontjából nagyon fontos. Pont emiatt komoly problémát és többlettraumát okozhat az, ha valaki úgy hal meg, például egy baleset vagy erőszakos konfliktus következtében, hogy a teste nem került vissza a közösségéhez. Ebben az esetben nem játszódnak le a szükséges érzelmi és fizikai folyamatok, a gyászt a hozzátartozók nem tudják megfelelően megélni és csatornázni. Ilyen esetekben segíthet, ha egy szimbolikus sírt (más néven kenotáfiumot) készítenek a halottnak, és ezen keresztül, ha csak jelképesen is, de el tudják búcsúztatni. A Kárpát-medence területén legkorábban az újkőkor végén (i.e. 5000–4500) és a rézkorban (i.e. 4500–2800) jelentek meg az üres, jelképes sírok, mindig illeszkedve a közösségek temetkezési szokásaihoz. A szimbolikus temetkezéseket úgy készítették el, hogy annak a személynek az identitását tükrözzék, akinek szánták, és a hozzá köthető ékszereket, használati tárgyakat helyeztek a sírba. Tiszapolgár–Basatanya kora rézkori (i.e. 4500–4000) temető 29. sírja például a mellékletek alapján egy gyermeknek szánt szimbolikus temetkezés lehetett.

Tiszapolgár–Basatanya kora rézkori (i.e. 4500–4000) temető 29. sírja, ami feltehetőleg egy gyermek szimbolikus sírja lehetett. Kerámiaedények mellett állatcsontok, rézből, csontból és kőből készült ékszerek kerültek elő a sírból (Forrás: Bognár-Kutzián Ida: The Copper Age Cemetery of  Tiszapolgár–Basatanya. (Budapest, 1963))

Mikor a feltárásokon ilyen „üres” sírok kerülnek elő, régészként nem feltétlenül szentelünk nekik túl nagy figyelmet. Mégis, talán az ilyen jelenségek emlékeztetnek legjobban minket arra, hogy bár több ezer évvel ezelőtt élt emberekkel foglalkozunk, érzelmeik és traumáik igen hasonlóak lehettek a miénkhez.

Szerző: Hegedűs Zsuzsa, MNM NRI Régészeti Tár

Ajánlott irodalom

• Pauline Boss: Amiguous Loss. Learning to Live with Unresolved Grief (Cambridge, London, 1999)
• Hegedűs Zsuzsa: Burials without bodies. The symbolic burials of the Carpathian Basin and the Lower Danube region during the Late Neolithic and Copper Age. Archaeológiai Értesítő 146. (2021), 1–42.