A középkori templom körüli temetőkben, ritka izgalmas leletegyüttes bukkant napvilágra Felsőzsolca-Nagyszilvás lelőhelyen. A félköríves szentélyzáródású, 12-13. század fordulóján épült templomot az 1332–1335-ös pápai tizedjegyzékek említi először. A 14. században még virágzó, gazdag település a török időket megsínylette ugyan, de a templom pusztulása csak a 18. század elején következett be, ekkor köveit széthordták, beépítették a környék házaiba, valamint a helyi csárda pincéjének építésére használták fel. A templom körüli temetőt a templom pusztulása után is – az új temető megnyitásáig – használták, így a régészeti kutatás során előkerültek a 18. századi rutén-magyar vegyes lakosság sírjai is.

A középkori templom körüli temetőkben általában csak az elhunyt öltözetének fém kiegészítői, valamint a lelkiéletükre utaló keresztek, olvasók szoktak előkerülni. A korábbi korszakokban általános, túlvilági útra adott mellékletek nem jellemzők a keresztény temetőkre. Ha mégis találunk a sírba okkal rakott tárgyakat, azok nagyrészt babonás szokásból elhelyezett éles vagy hegyes eszközök, sarlók, ollók, rendkívül ritkán ételt/italt tartalmazó edény.

A nagyszilvási temető egyetlen edény mellékletes temetkezése egy idős nő (129. sír) bolygatott sírja volt. Az elhunyt vállmagasságba visszahajlított kezei egy sárgamázas, vörös sávfestéses vászonpoharat, egy vörösre égett kancsó összetört darabjait, valamint egy zöldmázas kis korsót öleltek. Az edények alatt, a halott állánál egy összetört pipa két darabját találtuk meg, valamint egy, a temetkezést keltező, 18. század eleji rézpénzt.

Néprajzi gyűjtések számos történetét mesélik a visszajáró lelkeknek, akik mindaddig nem tudnak nyugodni, míg rokonaik nem teljesítik az elhunyt kívánságát. Talán a fentebb ismertetett zsolcai temetkezés oka is hasonló lehet ahhoz az esethez, melyet Karcsa környékén jegyezték le 1960 táján:

„…Egyszer volt egy asszony, Aki olyan boszorkányféle volt. Eltemették, de mindig feljárt. A kocsmába járt mindig inni. Minden második este vitt egy butykos pálinkát. Egyszer azt mondja a kocsmáros az asszony fiának.

– Anyád itt volt.

– Hun lett volna az anyám, hát el van temetve.

– Hát vitt el egy butykos pálinkát.

– Hiába viszi a pálinkát innen, az anyám el van temetve. Arra ne tartson számot hogy kifizetem.

– Hát akkor gyere el holnap este, hogy el fog jönni az anyád, kilenc óra után fog jönni.

Úgy is volt, eljött az anyja. De nem merte megszólítani. Mentek együtt, mert a fia kikísérte a temetőbe. Elment a temetőig, ott eltűnt. Másnap kiásták a sírt. Ott volt a fejénél a butykos... Akkor aztán azt javasolták, hogy fordítsák le hasmánt és akkor le kell szögezni. Hát, amikor szögezték le, akkor visított az asszony, de többet sohasem jött fel aztán már.”

Szerző: Simonyi Erika, MNM-NRI Régészeti Tár

Ajánlott irodalom:

• Simonyi E.: Középkori templom és temető Felsőzsolca-Nagyszilváson – Medieval Church and Churchyard at Felsőzsolca-Nagyszilvás. HOMÉ XLIII. (2004) 161−197.
• Simonyi E.: Középkori és koraújkori templom és temető Felsőzsolca-Nagyszilváson. – Medieval Church and Churchyard at Felsőzsolca_várdomb. In: „ ...a halál árnyékának völgyében járok”. A középkori templom körüli temetők kutatása. Szerk.: Ritoók Ágnes–Simonyi Erika. OH VI. 2005. 305–314.