Lágernapló képekben

A holokauszt idején történt eseményekkel kapcsolatban – a túlélők visszaemlékezései mellett – filmrészletek és fényképfelvételek vallanak a 20. század történelmének legkegyetlenebb népirtásáról.  Az ezeken látható, alakjukat vesztett, csontsovány emberek alig különböznek a már élettelenül egymáson heverő társaiktól, sokkoló látványuk a nézőt szinte megbénítja.  Holló Imre munkái talán még jelentősebbek, mint a filmek és fényképek. Olyan lágerrajzok, amelyek az egyik helyszínen, Dörnhauban készültek, ám más körülmények között. A rabok öntudatuk megőrzése érdekében szellemi elfoglaltságot kerestek maguknak, ő arra vállalkozott, hogy vizuálisan megörökítse az utókor számára mindazt a szenvedést, amit sok más sorstársával együtt átélt. Lázálomszerű, szörnyű emlékeiről nehéz lehetett grafikai eszközökkel beszélni. Holló Imre nem volt festő, mégis azon kevesek egyike, akiknek sikerült a történteket művészi formába tömöríteni. Amit a fénykép, a film nem tud, arra a vonal, a faktúra alkalmasabb. Az előbbi csupán rögzítette az elképzelhetetlent, a rajzok az érzelmek közvetítésére is képesek voltak. Készítőjük a lágerélet legjellemzőbb pillanatait választotta ki, mintha egy forgatókönyvet írt volna, szöveges kiegészítésükkel pedig teljesebbé tette alkotásait. A kilakoltatás és elhurcolás, a megaláztatás és a reménytelenség pillanatait követhetjük végig, többnyire olyan jól ábrázolt gesztusokkal illusztrálva, mintha nem is állóképeket látnánk. A tábori „élet” borzalmait olyan következetességgel sorolja fel, mint ami egy vádirat létrehozásához szükséges. Szinte érezni a túlhajszolt, agyonéheztetett, megkínzott emberek egyre halkuló zihálását, és fel-feltűnik a mind megszokottabbá váló halál. Zuhogó esőben felcsattanó durva vezényszavak, korbácsütések és a kivégzések látványa alakította fokozatosan emberi roncsokká a kereskedőt, a tanárt, a fogorvost, akiknek előző életére már semmi sem utalt. Az utolsó szálakat, amibe kapaszkodni lehetett, a szabadság illúzióját egy appel idején látott kis béka vagy a fenyőerdő látványa jelentette. Néha még egy ilyen apróságnak tűnő dolog is jelentőséget kapott, és erőt adhatott az életben maradáshoz. A túléléshez azonban nem csupán erő kellett, hanem leleményesség is. Ahogyan a rajzok megőrzéséhez. Megmaradásuk a tetveknek volt köszönhető, amelyek visszatartották az őröket attól, hogy a rabok szalmazsákjait is átvizsgálják ellenőrzéseik során. A teljes sorozat a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményében található.

Vajda László