„Hagios ho Theos, Hagios Ischyros, Hagios Athanatos, elesion imas” – „Sanctus Deus, Sanctus Fortis, Sanctus Immortalis, miserere nobis” (Szent Isten, Szent Hatalmas, Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk) – két nyelven is zengték az ősi Háromszorszent éneket az Árpád-kori zsámbéki premontrei templomban a nagypénteki szertartás során, miközben kibontották, „leleplezték” a Nagyböjt során lepellel befedett keresztet, hogy a nép leborulva hódoljon előtte. Bár nem valószínű, hogy az a körmeneti és oltárkereszt, amihez ez a Krisztus-test tartozott, a templom fő keresztje lett volna, mégis része lehetett ennek a szertartásnak, hiszen kolostorokban gyakran előfordult, és premontrei szertartáskönyvekben külön előírást is találunk arra, hogy a népes szerzetesi (itt: kanonoki) közösség egy központi nagyobb kereszt előtt hódol, miközben a hozzátartozók és a jelen lévő nép elé egy másik keresztet visznek, hogy leboruljanak előtte. Ilyen célt is betölthetett a zsámbéki templom romjai között talált, és 1937-ben a pilisszentlászlói plébánostól megvásárolt Krisztus-test a Magyar Nemzeti Múzeumban.

1. kép: 1220-30 k., magyar munka, bronz, öntött, vésett, aranyozott.

A korpusz egyszerűségében is számos fontos üzenettel szolgált a hívek számára. Az isteni Ige végső kiüresedésére, a Megváltó halálára lecsukott szeme utalt. Egyúttal azonban egy – mára már részben letörött - korona jelezte, hogy Krisztus, a Messiás nemcsak a zsidók királya, ahogy azt a keresztjére gúnyból három nyelven is kiírt felirat jelezte, hanem egyúttal ő a „dicsőség királya”, az általa megnyitott „Mennyek országának” az uralkodója, ahogy azt Pál apostol Filippibeliekhez írt levelének a híres himnusza is megörökíti (Fil, 2. 8-11): 

„Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig.

Ezért Isten felmagasztalta őt,
és olyan nevet adott neki,
amely minden más név fölött van,

hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd
az égben, a földön és az alvilágban,

és minden nyelv vallja,
hogy »Jézus Krisztus az Úr!«
az Atyaisten dicsőségére."

A mezítelen Krisztus testet csak egy ágyékkendő (perizóma) fedi, ennek alakja eltér a korábbi, 12. századi keresztek többségétől, melyeken az általában valamilyen formában elöl összecsomózva jelenik meg. A zsámbéki korpusz ágyékkendője viszonylag egyszerű, felül övszerűen megvastagodott, amelyből azonban ferde, enyhén ívelt bevágott redők indulnak lefelé, a kendő öblein pedig hullámos minták futnak végig, mintha durva állati szőrből, például teveszőrből készült volna, ahogy Keresztelő Szent Jánost és nyomában az aszkétákat ábrázolták. Ez talán utal a premontrei rend alapítója, Szent Norbert aszkétikus viseletére, szőrköntösére. Az övrész maga is olyan, mintha az aszkéták cilíciumát, vezeklőövét utánozná. Ilyen ferdén lefutó redőkkel azokon a korpuszokon találkozunk, amelyeket a korban egész Európában népszerű, Limoges-ban sorozatban előállított zománcos keresztek mintájára Magyarországon készítettek, aranyozva, de zománc nélkül. Ezt a típust értelmezi újjá aszkétikusan a zsámbéki korpusz.

2. kép: Zsámbéki Romtemplom. Fotó: Klösz György, 1882

A Krisztus-test oldalán nem látjuk a lándzsa által ütött sebhelyet, és fejét is alig hajtja le, egész teste egyenes marad. A zsámbéki Krisztus alak nem szólít fel a Passiónak a hívő képzeletében való átélésére, amely a korban Szent Ferenc Passió misztikája nyomán különösen is kibontakozott, de már a 11-12. században is jelen volt, s egyúttal a kereszt alatt álló Szűzanya siralmaiban is megnyilvánult, ahogy azt a híres Ómagyar Mária-siralom is megörökíti. A szikár, aszkétikus zsámbéki Krisztus egészéből a Megváltás dogmájának a szigora árad: a korai keresztény tanítás szerint amikor Krisztus teste a kereszten függve meghalt, majd sírba temették, lelke alászállott az Alvilágba, hogy kiszabadítsa az ott fogva tartott, rá váró ószövetségi igazakat, miközben szelleme Istennel egyesülve maradt. Bár Krisztus halálának misztikus átélése (a „sympathia”) a premontreiek számára is fontos lehetett, ez a szerepkör itt szinte teljesen eltűnt e keresztek fő funkciójából kifolyólag: amikor a keresztet egy kereszttalpon két gyertyától körülvéve az oltárra állították, illetve amikor egy nyélen körmenetben a mise kezdetekor, az ú.n. offertorium során behozták, akkor az eucharisztiát, a mise során a felajánlott bornak és kenyérnek Krisztus testévé és vérévé változását jelképezte, melyet Krisztus Utolsó Vacsoráján rendelt el, de amelyet kereszthalála tett lehetővé. 

3. kép: Zsámbéki Romtemplom. Fotó: Klösz György, 1882

Bár a korai keresztény időktől fogva számos forrás tanúskodik arról, hogy a liturgikus imádságot a kereszt, azaz Krisztus, mint az „Igazságosság napja” (“Sol Iustitiae”) felé fordulva végezték, melynek kezdettől fogva eucharisztikus jelentése volt, ilyen kereszteknek az oltárra helyezése csak a 11. század végétől fogva mutatható ki. Ez egybeesett azzal az időszakkal, amikor az egyház az eucharisztikus viták során tételesen is kimondta, hogy a mise során a kenyér és a bor nem csupán szellemileg, sakramentálisan, hanem konkrétan is a Szűztől megtestesült, és keresztre feszített Krisztus testévé válik, átlényegül. Ennek az ú.n transsubstantiatio dogmának a végleges megfogalmazása a IV. Lateráni zsinaton történt 1215-ben, amikor javasolták egyúttal a limoges-i keresztek használatát is: nyilván a színekben pompázó, de viszonylag szabályozott ikonográfiájú kereszteket különösen is alkalmasnak találták arra, hogy a hívek képzeletét lekössék a sokszor kevéssé értett liturgikus imádság során.

4. kép: Zsámbéki Romtemplom. Fotó: Németh Márk Botond

Amikor Budapest környékén járva a monumentálisan a tájba illesztett, romjaiban is lenyűgöző középkori zsámbéki kéttornyú templomot látjuk, ne feledjük, hogy annak a kultúrának és kultusznak, amely ezt a nagyszerű épületet létrehozta, a központját a megfeszített Krisztus alakja és az általa jelképezett Megváltás tanítása jelentette, ahogy azt ezen a szerénynek ható, mégis monumentális korpuszon láthatjuk. Ahogy a francia eredetű Aynard család által alapított zsámbéki templomban az újabb, általunk gótikának nevezett francia eredetű stílus elemeit keveredni látjuk a korábbi romanika nehézkesebb faltagolásával és struktúráival, az ebben az apró korpuszban is testet ölt: a halott Krisztus ábrázolása korábbi nyugati és bizánci előzmények nyomán 1180 körül, a gótikában terjed el, többek között a Limoges-i kereszteken is, miközben az egyenes testtartás és különösen az aszkétikus részletek egy nagyon ősi, hieratikus típust követnek. Ezzel az „imagóval”, „képpel” a képzelet szerepét igyekezték korlátozni, hogy így összpontosíthassák a figyelmet az eucharisztia tanítására, amely Krisztus áldozatát újítja meg a közösség számára. Érdekes, hogy a halott Krisztus ábrázolását Limoges-ban éppen ebben az időszakban feladják, és visszatérnek a nyitott szemű Krisztushoz, újraértelmezve azt a halál felett diadalmaskodó, a hívővel dialógusba keveredő Megváltóként. Mindkét típusnál azonban megmarad az, hogy a korpusz karjainak kitárása a kereszten a mindenkiért meghalt, mindenkit magához ölelő Krisztust jelképezte (Krisztus szavaival: ”Ha felemeltetem e földről, mindenkit magamhoz vonzok” Jn 12.32), ahogy azt korabeli teológusok, s így nyilván a zsámbéki premontrei atyák sem győzték eleget hangsúlyozni.

Írta: Kiss Etele, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti tár