Ha közvéleménykutatást végeznék arról, milyen jellemvonások jutnak eszébe az embereknek Kádár Jánosról, a puritán jelző minden bizonnyal sűrűn előfordulna a válaszok között. Igen, Kádár János mítoszában (ha van neki ilyen) kisember-puritánsága az egyik legerősebb vonás. A legenda szerint nem flancolt, kispolgári életet élt. Állítólag otthon, Cserje utcai villájának szuterénjében, egy réges-régi konyhaberendezés kellékei között érezte a legjobban magát, amint a felesége, Marika krumplilevesét szürcsöli. Esetleg káposztás cvekedlit küld utána. Erős kép, lássuk be.

A Nemzeti Múzeum több mint két évszázados, s a Történelmi Képcsarnok 137 éves történetét végigkísérik a nagylelkű ajándékozások gesztusai. Az intézmény Széchényi Ferenc nagyvonalú adományával jött létre, amikor a gróf 1802. november 25-én úgy döntött, hogy gazdag gyűjteményeit „édes hazámnak és a közösségnek hasznára és javára mindörökre és visszavonhatatlanul adományozom, átadom és átruházom”.

Emlékszem, tél volt akkor is. Latyakos, sáros, semmire se való tél. Hiába vártuk az ég apró kristályait, hogy tündöklő fehérbe öltöztessék a vén, kopár, didergő fákat. Csak az eső kopogott a múzeumkert macskakövein. De benn, a falakon innen, ünnepre készültünk. A dúsan faragott faburkolatú terem gyöngéd fényei a múzeumalapító Széchényi Ferenc képmására vetültek. Körülötte, az ódon könyvszekrények üveges polcain ott  sorakoztak amerikai szépunokáinak ajándékai. Emlékszem, arra a néhány órára felragyogott a tekintete…