A házasság intézménye a római korban is fontos és életre szóló köteléket jelentett, amit nem csak az evilági életben tartottak fontosnak. A házastársi kötelék a halálon túl is összetartotta a házastársakat, ennek lenyomatai jól megfigyelhetők többek között a római sírkövek portréábrázolásain, valamint feliratain is. Az összetartozás elemei mind a szövegben, mind a képmezőben, a portrék egymáshoz való viszonyulásában megjelennek.

A régészek is „emberből vannak”: mi is átérezzük egy-egy régészeti jelenségben a megőrzött pillanat drámaiságát vagy más tartalmát, mi sem tudunk érzelemmentesen viszonyulni az ilyen pillanatokhoz. Ráadásul nálunk „szakmai ártalom” az értelmezési kényszer, amihez vagy a tudásunkat vagy a képzelőerőnket vesszük igénybe – mikor mit. Ez egyébként teljesen természetesen, mert a régész számára az értelmezés és ennek továbbadása az egyik legfontosabb feladat. Még akkor is, ha néha a tudás és a képzelőerő egyensúlya az utóbbi javára elbillen.

A frissen egybekelt házaspárok és az emberek megörökítését hivatásszerűen művelő fényképész-mester kapcsolata 180 éves múltra tekint vissza. Az esküvő az emberi élet egyik legfontosabb eseménye, így az erről tanúskodó vizuális emlék megszerzésének vágya a fényképezés kezdeteitől fogva bevételi lehetőséget jelentett, jelent a hivatásos fényképészek számára.