A régészek is „emberből vannak”: mi is átérezzük egy-egy régészeti jelenségben a megőrzött pillanat drámaiságát vagy más tartalmát, mi sem tudunk érzelemmentesen viszonyulni az ilyen pillanatokhoz. Ráadásul nálunk „szakmai ártalom” az értelmezési kényszer, amihez vagy a tudásunkat vagy a képzelőerőnket vesszük igénybe – mikor mit. Ez egyébként teljesen természetesen, mert a régész számára az értelmezés és ennek továbbadása az egyik legfontosabb feladat. Még akkor is, ha néha a tudás és a képzelőerő egyensúlya az utóbbi javára elbillen. A fantázia korlátjait a tudomány aktuális, legfrissebb állása biztosítja, e fölé csak ritkán kerekedhet a fantázia.

Különösen az általánostól eltérő, ritka, egyedi leletek vagy szomorú, netán drámai jelenségek mozgatják meg a régészek képzelőerejét. Az utóbbi évek, évtizedek egyik legdrámaibb leletét Gulyás Gyöngyi tárta fel és publikálta Cegléd határából. Itt a tatárok elől egy anya két gyermekével a házukba menekült, eltorlaszolták annak bejáratát, majd a ház kemencéjébe bújtak el és ott érte őket a tatárok kezétől a halál. A kétségbeesett menekülés és a halál pillanata rögzült egyetlen leletben, benne a mérhetetlen drámával, amint az anya utolsó leheletével is gyermekeit védi (1. kép).

Cegléd-Bürgeházi-dűlő, az Árpád-kori ház kemencéjében bújt anya két gyermekével. Gulyás Gyöngyi ásatása, köszönettel tartozom a fotók felhasználásáért. A lelet publikációja: Gulyás Gyöngyi: Egy elpusztult tatárjáskori ház Cegléd határában. In: "Carmen Miserabile”.  A tatárjárás magyarországi emlékei Tanulmányok Pálóczi Horváth András 70. születésnapja tiszteletére. Kecskemét 2014, 29–56.

Ilyen drámai régészeti pillanat, amikor temető feltárás során olyan sírt találtunk, amelyben két halott maradványai fekszenek, hiszen ebben az esetben egy család két tagja egyszerre halt meg, ami még nagyobb fájdalom lehetett a hátramaradt gyászolók számára. A népvándorlás korban nem túlságosan gyakori – de mégis jellemző jelenség –, hogy ilyen sírokat tárunk fel, szinte minden temetőben találunk néhány ilyet.

Az ún. kettős sírok között a leggyakoribbak azok, amelyek egy gyermek és feltehetően valamelyik szülője maradványait tartalmazzák. A régészeti korokban a gyermekhalandóság lényegesen magasabb volt, mint a modern korban, ezért a gyerekek korai halála gyakoribb volt a mainál. A felnőttek átlag életkora és várható élettartama is alacsonyabb volt a miénknél, ennek ellenére egy anya és gyermeke elveszítése nyilvánvalóan hatalmas csapás lehetett egy olyan családban, ahol valószínűleg több kiskorú gyermek is élt.

Ezek a gondolatok minket, régészeket sem hagynak érintetlenül, amikor ilyen sírokat tárunk fel, amit természetesen mindenkiben más-más érzelmet kelt, még ha nem is beszél róla. De láttunk már feltáráson olyan kollégát, aki egy anya-gyermek kettős sírt látva, bizony, elsírta magát, mert az övéi jutottak eszébe és a gyermekkacaj; és olyan régészről is tudunk, aki ha lehet, nem vesz részt sírok feltárásában, mert nem képes érzelemmentesen elvégezni a munkát.

A kettős temetkezések között gyakran találunk olyat is, amikor két felnőttet temetnek el egy sírgödörbe, ilyenkor, mi régészek, „automatikusan” házastársként, vagy szerelmesekként értelmezzük a párt. S valószínűleg nem is járunk nagyon messze az igazságtól. Talán ez az az eset, amikor a legkönnyedebben kezd szárnyalni a fantáziánk, amit aztán ki-ki romantikus hajlamának megfelelően színez ki. Így járt ezzel hajdanán Csallány Gábor, a Csongrádmegyei Történelmi és Régészeti Társulat alapítója és a Vármegyei Múzeum igazgató régésze is.

1936. januárjában (2. kép) Szentes Kaján nevű határában Csallány egy nagy, 8. századra keltezhető avar temető évek óta tartó feltárását végezte, amikor előkerült a 109. számú sír, benne az egymáshoz bújó, arccal érintkező pár csontvázával (3. kép). Bár a temetőben korábban nem tártak fel ilyen kettős temetkezést, de a régész számára nem volt ismeretlen ez a temetési mód, hiszen korábban már maga is talált hasonlót más, Szentes környéki avar kori temetőben.

2. kép: Csallány Gábor egy edényt mutat Móricz Zsigmondnak a Szentes-Kaján avar kori temetőjében (1935. október 16)
(Szalontai 2021, 476. oldal 153. kép).

A feltárás akkor már az ötödik évében járt és az aktuális ásatást is még az előző év őszén kezdte meg Csallány. A feltárt késő avar kori temető a korszak egyik fontos lelőhelye, híre már akkor bejárta a szakmai közvéleményt. A számos ragyogó lelet mellett azonban ez a ritka sír, benne az egymást „szerető” halott párral, újabb hatalmas lehetőséget kínált feltárójuk számára arra, hogy a közvélemény figyelmét magára, vagy még inkább a feltárására fordíthassa. Csallány Gábor egész pályafutása azt igazolja, hogy ő minden ilyen adódó alkalmat kiválóan ki is aknázott.

Csallány laikusként került a régészet és muzeológia világába azzal, hogy 1891-ben megalapította és a haláláig vezette a Csongrádmegyei Történelmi és Régészeti Társulatot és múzeumát. Régészettel a kezdetektől foglalkozott, így amikor a Szentes-kajáni feltárásra sor került, már közel fél évszázad tapasztalata volt mögötte. Életműve fantasztikus és utánozhatatlan, csak kevés olyan aktív régésze volt a hazai régészettudománynak, mint ő.

3. kép: Szentes-Kaján 109. számú késő avar kori sír (8. század) fotója (Szalontai 2021, 445. oldal, 138. kép)

Emellett ízig vérig közösségi ember volt, a régészeti eredmények társadalmasítása a kisujjában volt és mindent megtett annak érdekében, hogy állandóan „jelen legyen” Szentes város életében és a tudományos közéletben is. Ehhez a sajtó folyamatos érdeklődését használta fel.

Csallány maximálisan kiszolgálta a sajtót, de élt is vele annak érdekében, hogy elfogadottsága és a közvélemény múlt iránti érdeklődése mindig a legmagasabb fokon égjen. Így volt ez a Szentes-kajáni ásatással kapcsolatban is, amelyről néhány hónap alatt közel tucatnyi újságcikk született, és amely hamarosan világszenzáció értékű hírnek bizonyult.

Valószínűleg ez a kettős sír hozta meg számára az igazán „nagy fogást”, ez is közrejátszott abban, hogy 1936. januárjában sikerült elérnie, hogy a Magyar Filmiroda világhíradót készítsen a szentesi feltárás sikereiről. Ez aztán a terjesztő hálózaton keresztül bekerülhetett a nemzetközi filmhíradók rendszerébe is. (Nagy szomorúságunkra az elkészült 623. számú Híradó ma már csak töredékesen található meg és abból pont a feltárás felvétele hiányzik.)

A Szentesi és a Csongrádmegyei Hírlap 1936. januárjában megjelent cikkeiben nem csak a filmhíradóról olvashatunk, hanem arról is, hogy hatalmas nemzetközi érdeklődés keletkezett a kajáni feltárás iránt, amiben a legnagyobb szerepet a 109. sírban feltárt, összebújó avar kori szerelmespár kapta. A londoni Times, a párizsi „Membre du Syndicat de Presse Etrangere a Paris” nevű hírszolgálat, amerikai angolnyelvű újságok budapesti irodája, a „Press Correspondent” mind-mind levelek sorával bombázták Csallányt a sírral kapcsolatban, aki részletes válaszokat küldött fotók kíséretében a sajtónak. Így jutott el a híre messze távolra a szentesi csókolózó avarjainknak.

Csallány számára adódott tehát egy ritka, de a legnagyobb érdeklődésre számottartó lehetőség, amihez ő egy történetet gyártott, így születhetett meg egy igazán szívszorító és romantikus kép egy párról, akik halálukban is egymáséi voltak.

És, hogy egyébként mit tudunk a híressé vált párról? Sajnos igencsak keveset. A helyzetük és a csontok alapján az biztosnak tűnik, hogy egy férfi és egy nő feküdt a sírban, de még az életkorukat sem ismerjük, mivel a csontjaik nincsenek meg. Ezen kívül még azt tudjuk, hogy mindössze egy bronz fülbevalópárt viselt a nő, más lelet nem került elő mellőlük. Ez alapján valószínűleg a közösségük szegényebb vagy kevéssé módos rétegéhez tartozhattak. Szegények voltak, de biztosan nagyon szerették egymást. Nem lehet véletlen, hogy a temetéskor szorosan egymás mellé helyezték őket, úgy, hogy arcuk még ott is összeérjen, talán éppen azért, mert az életben is nagyon közel álltak egymáshoz.

Szegények voltak, de valószínűleg boldogan éltek, míg meg nem haltak… és boldogan mentek át a hitük szerinti túlvilágra is. Hírük pedig messze szállt.

Ajánlott irodalom:

• Szalontai Csaba: „Hát atyámfia a muzeum nem komédia” A szentesi múzeum történetének első 70 éve a korabeli sajtó alapján. Sajtó alá rendezte és szerkesztette Szalontai Csaba. Opitz Archaeologica 18. Budapest, Martin Opitz kiadó 2021.

Szerző: Szalontai Csaba, Nemzeti Régészeti Intézet Magyar Nemzeti Múzeum

Fedezd fel a ceglédi és szentesi lelőhelyet az MNM Régészeti Adatbázisában is, ahol rövid összefoglaló jelentés is hozzáférhető a Régészeti Kutatások Magyarországon című kiadványsorozatból:

• https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/41390
• https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/46920