A Selyemút kutatása a 19. század hajnala óta kedvelt és kiemelkedő jelentőségű terület, melyhez számos magyar kutató, utazó nemzetközi tekintetben is egyedülálló tevékenysége köthető. Ugyanakkor különösen az 1–5. századra vonatkozóan továbbra is több kérdés megválaszolatlan. Annak ellenére, hogy a Római Birodalom tárgyai az elmúlt években viszonylag jelentős számban kerültek elő Kelet- és Délkelet-Ázsia területén, továbbra is az írott források kizárólagos használata jellemezi a kutatást, miközben sem az egyes időszakokban preferált útvonalak, sem a közvetítő kultúrák és a közvetített tárgytípusok nem ismertek pontosan. Ennek oka részben a leletek hozzáférhetőségének korlátozottsága, illetve római eredetük, készítési helyük meghatározásának problematikája. Utóbbiban a hagyományos régészeti módszerek mellett az archeometriai kutatások játszanak, játszhatnának jelentős szerepet. Ugyanakkor a szigorú törvényi szabályozások, vagy éppen azok hiánya jelentősen megnehezíti nem csupán az anyagvizsgálatokat, de egyáltalán a tárgyak kutatását is. A kevés vizsgált és publikált lelet esetében pedig gyakran csupán hiányos, vagy téves információk szerepelnek, melyek éppen az eredmények értelmezését teszik lehetetlenné. Az alábbiakban az archeometriai vizsgálatok távolsági kapcsolati hálók kutatásában betöltött szerepére, szükségességére szeretnék rávilágítani, kitérve a vizsgálatok elvégzésének nehézségeire, problémáira is. 

A Mesteri–intapusztai Árpád-kori soros temető feltárt sírjainak száma: 318. A temető 16 sírjában dokumentáltunk gyöngyöket. Írásunk lényegét és újdonságát a sírokban talált gyöngyök egy részének geokémiai vizsgálata jelenti. E közleményben néhány sír in situ dokumentációja mellett közreadjuk a gyöngyöket, gyöngysorokat. Egyes sírok esetében az egyéb mellékleteket is. A temetőtérképet tanulmányozva úgy véljük, hogy a gyöngysor, mint a viselet eleme, a temető használatának teljes ideje, azaz a kora Árpád-kor egésze alatt népszerű volt és az ezüst mellett a tehetősebbeket jelző másik melléklet. Egyértelmű, hogy gyöngysort a temetőben jellemzően a gyermekkor (Inf. I, azaz 0–7 év) kezdetétől az érett felnőtt korig (39 év) helyeztek sírba. A leletek számossága és változatossága okán az archeometriai vizsgálatokat több szakaszra osztottuk. Jelen tanulmányban 10 üveggyöngy elektron-mikroszondás vizsgálati eredményeit mutatjuk be, valamint első közelítésben értelmezzük az adatokat történeti összefüggésükben. A kémiai összetételük alapján a gyöngyök négy, karakteresen elkülönülő csoportot alkotnak. Az 1. csoport (1 db) kémiai összetétele nagyon hasonlít a késő római kori HIMT üvegekre. Miután a temetőt római kori településen alakították ki, úgy vélhetjük, hogy a gyöngy római kori, azonban csavart formája ezt kizárja, ezért vélhetően korabeli. A 2. csoport (2 db) tagjai élénksárga színű ólom-szilikát (PbO·SiO2) üveggyöngyök. Ez az üvegtípus a TávolKeleten jelent meg először, majd Dekówna (2015) szerint a 8-9. században a Selyem Úton jutott el KeletEurópába, onnan tovább Közép- és Északnyugat-Európába. A 3. csoport (3 db) tagjai nagymértékben mállott, repedezett, morzsalékos, ezüstfóliás, ólomszegény (PbO/SiO2 arány kb. 0,5) ólom-kálium-szilikát üveggyöngyök. Elterjedésük alapján Mecking (2013) az ilyen összetételű üvegeket „szláv ólomüveg”-nek nevezi. A 4. csoport (4 db) tagjai többségében sárga színű, ólom-dús (PbO/SiO2 arány kb. 2,5) ólom-kálium-szilikát üveggyöngyök, amely összetételi típus alapvetően a korabeli germánok lakta területeken fordul elő. Az utóbbi két típus jellemzője, hogy nem tartalmaznak sem kalciumot, sem foszfort, ami arra utalhat, hogy tisztított fahamut használtak, de a kálisalétrom alkalmazása sem zárható ki. Izgalmas kérdés, hogy az ólom-kálium-szilikát üveg is a Távol-Keletről jutott-e el Kelet-Európába, hiszen ott már a 600-as években megjelent. A 2-4. csoportokba tartozó üvegtípusok magyarországi előfordulásáról elsőként számolunk be. A Mellékletek a következő címen érhetők el: http://www.ace.hu/am/2020_2/AM-2020-2-FI_appendix.pdf

A székely írás (közismertebb nevén székely vagy magyar rovásírás) kulturális örökségünk egyik legnagyobb talánya. Eredetével, kialakulásának vagy szerkesztésének idejével, egykor betöltött funkciójával, sőt legtöbb esetben az egyes emlékek korával vagy olvasatával kapcsolatban sincsen tudományos közmegegyezés. Az írásrendszernek hozzávetőleg három tucat emléke ismert, ezek nagyobb részt kéziratos forrásokban maradtak fenn. Az eddig ismert leletek közül jelen dolgozatban a Vargyasi, a Homoródkarácsonyfalvai, a Székelyderzsi, illetve a Székelyudvarhelyi Feliratok szöveghordozóiból és azok kontextusából vett minták (kőzet, habarcs, kerámia) archeometriai vizsgálatát mutatjuk be, hozzájárulásként a „talány” mértékének csökkentéséhez. Az ásvány-kőzettani vizsgálatokon túlmenően az alkalmas mintákon (tégla, kerámia bordaívek) lumineszcens kormeghatározást, a habarcs, vakolat, meszelés mintákon stabil szén- és oxigénizotóp-méréseket végeztünk. A vargyasi feliratos faragvány anyaga tufa, tufit vagy olyan homokkő, melynek anyaga áthalmozott savanyú piroklasztit, míg a helyszínről vizsgált többi kő anyaga ettől eltérő, meszes kötőanyagú homokkő. A homoródkarácsonyfalvai feliratos faragvány kőzetanyaga (szemben a szakirodalomban feltételezett homokkővel) piroxénandezit. A vargyasi és a homoródkarácsonyfalvai feliratos faragványok felszínén megfigyelt anyaglerakódásokat a szakirodalom a korai, XIII. századi keletkezésük bizonyítékának tekintette. A homoródkarácsonyfalvai feliratos kövön megfigyelt, a szakirodalomban középkori meszelésként azonosított fehér anyaglerakódás a röntgenpordiffrakciós vizsgálatok alapján egyértelműen nem tekinthető meszelésnek, hanem az összetétel alapján a gipszmásolat készítésekor használt leválasztó anyag. A vargyasi feliratos faragvány oldalán és peremén látható fehéres anyaglerakódások a röntgen-pordiffrakciós és a stabilizotópos vizsgálatok szerint valószínűleg talajból származó (pedogén) karbonát és nem meszelés maradványa. Erre utal az a tény is, hogy a templomból előkerült bordaívtöredék felszínén látható meszelés- és vakolásmaradványnak tűnő fehéres rétegek stabilizotóp összetétele szignifikánsan eltér a felirathordozóról vett minták értékeitől. A Székelyderzsi Felirat esetében a TL mérés végeredménye (AD 1390–1520) megerősítette a szakirodalomban olvasható, legtöbb szempontot figyelembe vevő datálást (1490-es évek). A feliratos téglával voltaképpen egyidős a templom körüli munkák során másodlagos helyről előkerült bordaív-töredék (AD 1400–1490). A Székelyudvarhelyi Feliratot hordozó téglát 1660–1740 között égették ki, vagyis a felirat a szakirodalomban korábban feltételezettnél (XV–XVI. század) jelentősen fiatalabb.