Pulszky Ferenc

Tanulmányait szülővárosában, Eperjesen és Miskolcon kezdte, egyetemre Pestre járt, ahol jogi diplomát szerzett. Már ifjúkorában átragadt rá anyai nagyapja és nagybátyja régiséggyűjtő szenvedélye. Utóbbi, Fejérváry Gábor nagy hatással volt szellemi fejlődésére. Vele járta be Európát és már ekkor számos nagyszerű tudóssal ismerkedett meg. Első antik témájú dolgozatát 18 évesen írta, 20 évesen a római Instituto di Correspondenza Archeologica tagjává választotta és mindössze 24 éves, amikor a Magyar Tudományos Akadémia ugyanezt tette. Az 1832–36. évi országgyűlés idején már joggyakornokként Pozsonyban tartózkodott, mint az országgyűlési ifjúság egyik tagja. 1834-ben Sáros vármegyében vállalt hivatalt, a következő reformországgyűlésen pedig már a megye követeként vett részt (1839–40). A liberális ellenzék oldalán politizált; nagy szerepe volt a váltójog és a büntetőtörvénykönyv megalkotásában. Már korábban széleskörű ismertséget és elismertséget szerzett a Magyarországon is az egyik legolvasottabbnak számító Augsburger Allgemeine Zeitungban írt úti leveleivel, majd a magyarországi politikai helyzetet egy-egy témában megvilágító cikkeivel, illetve bizonyos magyarellenes publicisztikákra történő válaszleveleivel.

Tevékenyen részt vett az 1848–49. évi forradalom és szabadságharcban. Az első felelős magyar kormányban néhány napig pénzügyi államtitkár, majd Bécsben a király személye körüli miniszter mellett államtitkár volt. Herceg Esterházy Pál lemondása után ő vezette a minisztériumot. A Batthyány-kormány távozása után az ország irányítását átvevő Honvédelmi Bizottmány a földművelés-, ipar- és kereskedelemügy vezetésével megbízott tagja lett. 1849-ben, a szabadságharc utolsó hónapjaiban Londonban képviselte a független magyar kormányt. A szabadságharc leverése után immár emigránsként maradt Anglia fővárosában, később Firenzében telepedett le. A magyar emigráció egyik vezető személyiségeként tevékenykedett hosszúra nyúlt száműzetésében.

1866-ban barátja, báró Eötvös József közbenjárására térhetett vissza hazájába. A Kiegyezés után országgyűlési képviselővé választották, Deák pártjában politizált. Parlamenti munkája mellett 1869-től a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójaként munkálkodott. A Múzeum élén eltöltött negyedszázad az intézmény virágkora lett. A kortársak és az utókor megítélése szerint is ekkor vált az addig provinciális jellegű múzeum európai színvonalú kultúrintézménnyé. Pulszky Ferenc igazgatása alatt fejezték be a klasszicista múzeumpalota belső tereinek, köztük a főlépcsőháznak a díszítőfestését. Újrarendezték az egyes múzeumi tárakat, új állandó kiállítások születtek és először jelentek meg azok mellé múzeumi vezető füzetek. Ars poeticája ezzel kapcsolatosan a következő volt: „A múzeumi gyűjtemények ne legyenek rejtett kincsek, mint a bank aranya; legyen azokból bankó is, mely közforgalomba jő.” Pulszky alatt a Nemzeti Múzeum anyagával sikeresen szerepelt a bécsi világkiállításon (1873). Fontos szerepet játszott abban, hogy a magyar állam megvásárolja az Esterházy-képtárat és több más jelentős, elsősorban iparművészeti gyűjteményt. Ezen gyűjteményekből jött létre az 1870-es években az Iparművészeti Múzeum, majd az 1880-as években az Országos Képtár, a Szépművészeti Múzeum jogelődje (melynek Károly fia lett a vezetője). Igazgatása alatt a Múzeum egy újabb tárral bővült, amikor létrehozta a Néprajzi Osztályt, melynek élére Xántus Jánost nevezte ki. Jellemző volt rá, hogy nagyszerű tudósokat hozott a Múzeumba, ezzel is növelve intézménye presztízsét. 1872-től a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőjévé nevezték ki, ami azt jelentette, hogy ettől kezdve haláláig tulajdonképpen az egész magyar múzeumügy irányítója és fejlődésének előmozdítója lett. Emellett még számos testületnek és társaságnak elnöke vagy vezetőségi tagja volt, nélküle jóformán semmi sem történhetett, ami miatt elnyerte a dualizmus „kultúrpápája” elnevezést. Az 1870-es években hetente működő múzeumi szalonja a budapesti társasági élet központja, legfontosabb helyszíne volt. Rengeteg tudományos és ismeretterjesztő előadást tartott, és számos alapvető tanulmányt közölt. Utolsó éveiben fő művén, a Magyarország archaelogiája című monográfiáján dolgozott, amely nem sokkal halála előtt, 1897-ben jelenik meg két kötetben. Munkáinak és múzeumi működésének köszönhetően nevezte őt az utókor „a magyar régészettudomány atyjának”. Kinevezésétől élete végéig a Nemzeti Múzeumban lakott. Névjegykártyáján neve mellett csak egy szó szerepelt: „Muzeum”.