Huszár Lajos

Gimnáziumi tanulmányait a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte, majd ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetemen (Budapest) szerzett doktori diplomát művészet- és művelődéstörténet szakon (1928). A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában 1929-ben kezdett el dolgozni. A pályakezdő Huszár a kultuszminisztérium támogatásával európai városok múzeumaiban végzett kutatásokat az éremművészet és a magyar pénztörténet témakörében.

1944-ben kinevezték az Éremtár vezetőjévé, majd 1945 tavaszán megbízták a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói teendőinek ideiglenes ellátásával. A következő évtől már kinevezett főigazgatóként vezette az intézményt. Három évvel később a kommunista rendszer egy koncepciós per keretében meghurcolta és leváltotta tisztségéből. Ekkor tudományos kutatóként visszakerült az Éremtárba, amelynek 1955-től ismét vezetője lett. 1956-ban, a forradalom idején megalakult Nemzeti Tanács elnökévé választották és néhány hétig ismét ő vezette a Múzeumot. A forradalom után egészen 1968-ban történő nyugdíjazásáig a múzeumi éremtár vezetőjeként dolgozott az intézményben. A Nemzeti Múzeumban töltött majd négy évtized alatt a számára legkedvesebb emlékérem-gyűjtemény mellett hozzá tartozott a közép- és újkori pénzgyűjtemény, valamint az egyre jelentősebb szerepet játszó kitüntetés- és jelvénygyűjtemény. Huszár Lajos nemcsak ellátta a gyűjteményekkel járó muzeológusi alapfeladatokat, hanem kiemelkedő tudományos értéket hozott létre azok feldolgozásával, elsősorban a középkori pénztörténetben.

Munkássága kiterjedt a teljes magyar közép- és újkori pénztörténetre, valamint az éremművészetre. Több, mint 350 cikke, tanulmánya, monográfiája jelent meg, melynek felét az éremlelet-feldolgozások és értékelések jelentik. Összeállította az 1526–1657 közötti Habsburg-házi uralkodók magyar pénzeinek katalógusát, majd német nyelven jelentette meg az 1000–1974 közötti magyar pénzek – több mint 2400 főtípust és számtalan változatot tartalmazó – katalógusát, amely azóta is alapműnek számít. Az Erdélyi Fejedelemség pénzverésének történetét bemutató kötete már halála után jelent meg. Ezeken kívül számos monográfiát és résztanulmányt publikált magyar és idegen nyelven a magyar pénzverés kezdetének kérdéséről, a budai pénzverésről, a magyar aranyforint jelentőségéről és nemzetközi forgalmáról, a különböző pénzverdék működéséről, valamint többször értekezett a numizmatikai köz- és magángyűjtemények történetéről is. Alapmű Procopius Bélával közösen összeállított, a magyar emlékérmekkel foglalkozó munkája is, amely az 1500–1848 közötti magyar éremművészetről az első kritikai feldolgozás. Emellett F. Fejér Máriával elkészítette a magyar éremtan első részletes bibliográfiáját.

Múzeumi munkája mellett részt vett az egyetemi oktatásban is: a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1955–1968 között numizmatikát adott elő a régészjelölteknek. Nyugdíjasként tudományos tanácsadója volt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak és állandó külső munkatársa a református Ráday Gyűjteménynek. Tudományos munkássága elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia 1957-ben a művészettörténetek kandidátusává, 1983-ban pedig doktorává minősítette. 1984-ben címzetes egyetemi tanári címet kapott. A Magyar Numizmatikai Társulatnak 1929-től rendes, majd 1941-től haláláig tiszteletbeli tagja. A Társulat munkáját több funkcióban is segítette: könyvtáros (1934–1945), titkár (1945–1968), alelnök (1945–1950), tiszteletbeli elnök (1985–1987) és a Numizmatikai Közlöny szerkesztője (1933–1975). Több nemzetközi numizmatikai szervezet tagja és számos kitüntetés tulajdonosa. Magyar Örökség Díjas (2004 posztumusz).