Gedai István

Középiskolai tanulmányait a budapesti Érseki Katolikus Főgimnáziumban (az államosítás után: Rákóczi Gimnázium) folytatta. Az érettségi után, 1953-ban felvették az ELTE BTK muzeológia szakára. Itt leginkább László Gyula volt rá nagy hatással, aki később is többször segítette. Egyetemistaként aktívan részt vett az 1956-os forradalmi eseményekben. Vezetőségi tagja lett a forradalom alatt szervezett Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ), később a fegyveres összecsapásoknak is részese volt. November elsejétől társaival együtt Jászberényben segítette a Nemzetőrséget, majd a védelem szervezését, melynek során tűzharcba került a várost megszálló szovjet katonákkal. Forradalmi tevékenysége miatt 1957 áprilisában letartóztatták és öt éves börtönbüntetésre ítélték, melyből végül másfél évet kellett letöltenie.

1958. októberi szabadulása után nem folytathatta egyetemi tanulmányait, mert az ország összes egyeteméről kizárták. A következő években segédmunkásként dolgozott gyárakban, építkezéseken. Ebben az időszakban sem hagyott fel a régészettel, illetve választott szakterületével, a numizmatikával, hiszen Huszár Lajosnak köszönhetően kutathatott és dolgozhatott az Éremtárban. 1963-ban László Gyula segítségének köszönhetően befejezhette az egyetemet, majd a következő évben ledoktorált, később, 1972-ben kandidált.

1966. január elsejével nevezeték ki segédmuzeológusnak a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol nyugdíjba vonulásáig, 1999-ig dolgozott. A Huszár Lajos vezette Éremtárba került, amelyet 1975-től osztályvezetőként 1991-ig vezethetett. Éremtári működése alatt 34 kiállítást rendezett, ebből 12-t külföldön. Gedai István múzeumi évei alatt a magyar numizmatika elismert tudósa lett, elsősorban a középkori magyar pénztörténet területén alkotott jelentőset (például a magyar pénzverés kezdeteire, Szent István pénzverésére vagy a friesachi dénárok 13. századi magyarországi szerepére vonatkozóan). Szakterületének kutatását, népszerűsítését társadalmi munkában is szolgálta, mint a Numizmatikai Társulat elnöke (jelenleg tiszteletbeli elnöke) és az UNESCO-hoz tartozó Nemzetközi Numizmatikai Bizottság alelnöke (1979–1991).

1991-től a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyetteseként folytatta működését, majd Kralovánszky Alán váratlan halála után megbízott főigazgatóként került az intézmény élére. 1994. május elsejétől lett kinevezett vezetője a Múzeumnak. Főigazgatósága alatt a Múzeum nagyszabású kiállítást rendezett a Honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából. Vezetése alatt jött létre 1996-ban a Nemzeti Múzeum új állandó történeti kiállítása; elindult a Múzeum főépületének nagyrekonstrukciója, továbbá az esztergomi vár rekonstrukciós munkálatai is, valamint a sárospataki múzeumban az ún. Vörös-torony műemléki helyreállítása.

Több évtizedes munkássága alatt egyetemen is tanított: 1975-től az ELTE-n, 1988-tól a szegedi JATE-n adott elő középkori pénztörténetet a régész hallgatóknak, majd 2000-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktori iskolájában vett részt a doktoranduszok vezetésében. 1985-ben c. egyetemi docensi címet kapott.

1999. évi nyugdíjba vonulása után a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság alelnökeként tevékenykedik. 2013-ban a Belügyminisztériumhoz került Ásatási Bizottság elnöke lett. Az ezzel járó feladatokat 2014 júliusában történt lemondásáig látta el. Ebben az évben gazdag munkásságáért megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztjét. Korábban részesült a legnagyobb szakmai elismerésekben is, hiszen megkapta a Kuzsinszky-, a Réthy- és a Móra Ferenc emlékérmeket.