Fejérpataky László

A pesti piaristáknál, majd a királyi katolikus állami főgimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. 1875-től a budapesti Tudományegyetemen történelmet hallgaott, majd minisztériumi ösztöndíjjal két évig Bécsben, az Institut für Österreichische Geschichtforschungban Theodor von Sickelnél, a modern oklevéltan megalapítójánál tanult. 1878-ban bölcsészdoktori oklevelet, a következő évben pedig történelem-latin szakos tanári diplomát szerzett. Ezt követően kezdte meg több évtizedes egyetemi oktatói munkáját. 1895-ben „megörökölte” egykori tanárának, Horvát Árpádnak katedráját, az oklevél- és címertan egyetemi tanára lett. Oktatói munkája mellett az Egyetemi Könyvtárban kezdte el könyvtárosi-levéltárosi pályáját, melyet a Nemzeti Múzeumban folytatott. Előtte még Berlinben és Párizsban mélyítette tovább szakismereteit.

Fejérpataky a Múzeum 1882-ben létrejött Levéltári Osztályának első vezetője lett. Több mint egy évtizedes közvetlen vezetése, majd könyvtári igazgatósága alatt a múzeumi levéltár páratlan gazdagságú gyűjteménnyé, a Nemzeti Múzeum egyik büszkeségévé fejlődött. (Évtizedekkel később e nagy levéltár beolvadt az Országos Levéltárba.) 1893-ban kinevezték a múzeumi könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár igazgató őrévé. Egyik fő műve ebben az időszakban az 1897. évi XLI. törvénycikk, melyet ő dolgozott ki, és amellyel a kötelespéldány-rendszert tette a korábbinál sokkal eredményesebbé. A könyvtár vezetőjeként fontosnak tartotta a hungarikumok gyűjtését, melynek megfelelően jelentős gyarapítások történtek. Ekkor került a Múzeum könyvtárába például Kossuth Lajos könyvtára és kéziratai, valamint Madách Imre, Kisfaludy Sándor és Jókai Mór irodalmi hagyatéka és több corvina is. Az I. világháború kitörését követő napokban már elkezdte a háborús emlékek gyűjtését. 1915-ben megbízták Magyar Nemzeti Múzeum vezetésével, amelynek élén először ő használhatta a főigazgatói címet (előtte az első számú vezetőnek – és egy ideig még őneki is – az igazgató titulus járt). Nagyon nehéz időszakban kellett az intézményt irányítania. Bandholz amerikai tábornok erélyes fellépése mellett elsősorban az ő bátor és határozott kiállásának volt köszönhető, hogy 1919-ben, a román megszállás alatt sikerült a Múzeum gyűjteményeinek épségét megőrizni. Vezetése alatt a korábbinál sokkal nagyobb szerepet kapott a tudományos tevékenység a múzeumi munkában. Feladatai egy idő után nemcsak a nemzet múzeumára, hanem az egész hazai múzeum- és könyvtárügyre kiterjedtek, miután az 1897-ben létrehozott Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének egyik vezető munkatársa lett.

Múzeumi és egyetemi munkája mellett jelentős volt tudományszervező tevékenysége is. Akadémikusként az MTA II. Osztályának titkára, továbbá több tudományos egyesület vezetője. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságnak negyven éven keresztül vezetőségi tagja (titkára, másodelnöke, majd elnöke). E társaság lapjának, a Turulnak sokáig szerkesztője. A Magyar Történelmi Társulatnak majd tíz éven keresztül alelnöke. Múzeumvezetői, oktatói és tudományszervező tevékenysége mellett élete utolsó két évtizedében már nem nagyon jutott ideje tudományos munkára. Az 1880-as és 1890-es években megjelenő, elsősorban forráskritikai köteteivel viszont lerakta a történelmi segédtudományok korszerű művelésének alapjait. Neki köszönhető például 12. századi okleveleink tüzetes feldolgozása és Árpád-kori kancelláriánk ismertetése, valamint korai heraldikai emlékeink bemutatása a Magyar Címeres Emlékek című munkájában (I–II.). Szaklapokban megjelenő tanulmányai mellett számos ismeretterjesztő cikket is publikált különböző napilapokban.