Történelmi Képcsarnok
A magyar vonatkozású hungarica ábrázolások legfontosabb gyűjteménye.
Az 1948-ban megalakult Magyar Munkásmozgalmi Intézet a Magyar Dolgozók Pártja intézménye volt és feladatául a magyar és nemzetközi munkásmozgalom történetére és jelenére vonatkozó anyagok tervszerű gyűjtését határozták meg. A főleg a kommunista pártpropaganda célját betöltő intézetben csak 1955-ben alakult meg a Múzeumi Alosztály, mikortól már szakleltárkönyvekben tartották számon a meglévő műtárgyállományt. Ennek jogutódjaként alakult meg 1957 januárjában az önálló Legújabbkori Történeti Múzeum, mely 1966-tól Magyar Munkásmozgalmi Múzeum néven folytatta működését. 1990-ben, a rendszerváltáskor a múzeum beolvadt a Magyar Nemzeti Múzeumba, így a Képzőművészeti Gyűjteménye a Történelmi Képcsarnokba tagozódott be. A gyűjtemény főleg 20. századi ábrázolásokat tartalmaz, melyek között kiemelkedőek az olyan bal oldali kötődésű művészek festményei, mint Bortnyik Sándor, Dési Huber István vagy Derkovits Gyula, míg a jelentős grafikai állományban fontos szerep jut a különböző propagandisztikus alkotásoknak (plakátok, karikatúrák), valamint a háborús ábrázolásoknak, hadifogoly- és lágerrajzoknak.
5
Vörös mozdony, 1918
Bortnyik Sándor (1883–1976)
Olaj, karton; 44 x 33,5 cm
Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, ltsz. 67.49
A magyar aktivizmus Kassák Lajos köré szerveződő csoportjának volt egyik meghatározó alakja Bortnyik Sándor, aki Rippl-Rónainál és Kernstok Károlynál tanult, majd illusztrálással és plakáttervezéssel foglalkozott. Festőtársa, Mattis-Teutsch János ajánlásával 1917-ben kapcsolódott a „Ma” című progresszív művészeti folyóirat körébe, ahol az egyik legkövetkezetesebb megvalósítója lett a szocialista eszméktől fűtött agitatív avantgárd művészetnek. A német expresszionisták tanulmányozásával és a kubizmus hatására alakította ki a geometrikus absztrakció felé elmozduló művészeti nyelvezetét, melyben mindvégig nagyon erősen jelen volt a művészet agitatív feladatáról vallott felfogása. Az 1918-ban festett „Vörös mozdony” című képén kubista módon mértani formákba redukálva, függőleges és diagonális élekkel metszett elemekkel a síkba kiterítve alkotja meg a kompozíciót. A felületet alkotó alapszínű, kék, vörös és sárga mezőket úgy osztja meg három közbeiktatott fehér ékkel, hogy az elrendezésből a mozgás dinamizmusa szülessen meg. A vonat, mint a 19. századi iparosítás és munkásság egyik jelképe, valamint a hangsúlyos vörös szín nem hagy kétséget a művet ösztönző szocialista eszmék iránt. A korszak több hasonló stílusú és tematikájú Bortnyik festménye, mint a „Vörös nap”, „Vörös gyár” és a „Vörös kovácsok”, tanúskodik róla, hogy az aktivisták nem csak a művészet, hanem a társadalom megújítását is célul tűzték ki.
Lovas az erdőben, 1922
Derkovits Gyula (1894–1934)
olaj, vászon; 110 x 90 cm
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok – Legújabb kori Történeti Múzeum Festmény Gyűjteménye
ltsz.: LTM.70.28.
Az I. világháború, majd a Tanácsköztársaság bukásának „sokkja” után 1920 körül, a magyarországi művésztársadalom (is) megosztottá vált. Egy részük politikailag aktív szerepet vállalt, mint például Kassák Lajos és köre, míg hozzájuk képest mások az aktuális európai művészeti folyamatokkal összhangban, a „zord” valóságtól hosszabb-rövidebb időre szellemileg elfordulva egy érintetlen és békés, képzeletbeli „Árkádia-világba” menekültek.
Az utóbbi attitűd talán legjellegzetesebb hazai képviselője Szőnyi István volt, aki köré hasonló felfogásban alkotó művészek csoportosultak. Az „Árkádia-festészet” művelői – például Kernstok Károly, Patkó Károly, Korb Erzsébet, Aba-Novák Vilmos, Gábor Jenő, Stefán Henrik, Petar Dobrovics – a szimbolikus portré, a látkép és műtermi akt műfajai mellett, gyakran festettek fiktív természeti környezetben táncoló, zenélő, fürdőző vagy játszó, monumentális meztelen figurákat. Témaválasztásukra a századforduló óta egyre népszerűbb német naturista mozgalom, valamint a korszak mozdulatművészeti iskolája is hatással lehetett, melyhez a kubizmus és expresszionizmus eredményeit ötvöző neoklasszicista stílus illeszkedett legjobban. (A törekvésnek magyar viszonylatban, Szőnyitől függetlenül is akadtak további követői. Ilyen volt a Pécsi Művészkör, a későbbi „bauhäuslerek” tömörülése.)
Bár Derkovits Gyulát a modern magyar festészettörténet önálló és besorolhatatlan művészegyéniségnek tartja, alkotótevékenysége bizonyos szakaszaiban egyértelműen merített egy-egy kollektív művészeti törekvésből. A Történelmi Képcsarnok Legújabb kori képzőművészeti gyűjteményében őrzött festménye, a fentiek szerint kapcsolható ehhez a két világháború közötti időszakban kibontakozó sajátos irányzathoz.
A zöld szín legkülönfélébb árnyalatai által meghatározott, felfelé szerveződő kompozíció előterét képzeletbeli tó foglalja el, melynek partján középen nézőnek hátat fordító ismeretlen lovas, vizében kétoldalt pedig leszegett fejű fürdőző aktok láthatók. A kép belső struktúrája, a fák és a dombok vonalai majd egy elszigetelt figurára irányítják a figyelmet, aki a háttérben középen fa törzsének dőlve ül a földön, miközben furulyán játszik. Az előtér és a háttér alakjainak ellenirányú fejtartása érdekes kontrasztot teremt. A magyar történelmi vonatkozás konkrét motívumai ugyan hiányoznak a festményről, mégis reálisan fejezi ki az adott korszakban élő ember világhoz való viszonyulásának egyik lehetséges módját. A kép a BÁV aukciójáról, vétel útján került a gyűjteménybe, 1970-ben.
Priccsek az dörnhaui lágerbarakkban, 1944
Holló Imre
Papír, tus, 26 x 16 cm
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, ltsz. LTM 415
Munkanélküliek, 1930
Gábor Jenő (1893 – 1968)
olaj, vászon; 99 x 89 cm
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok – Legújabb kori Történeti Múzeum Festmény Gyűjteménye
ltsz.: LTM.60.33.
Gábor Jenő pécsi festő 1911 – 1915 között, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerezte rajztanári képesítését, Zemplényi Tivadar szárnyai alatt. Ezt követően, a kecskeméti művésztelepen töltött rövidebb intermezzo után, bár megtehette volna, hogy számos társához hasonlóan végleg külföldre emigrál, a biztos megélhetést és zongoratanárnő felesége röghöz kötő szeretetét megbecsülve, végül egész életét Magyarországon töltötte.
Autodidakta módszerekkel fejlesztette magát, és mindig nyitott, rugalmas gondolkodásmódjának köszönhetően igyekezett a nemzetközi szellemi irányzatokkal kapcsolatban tájékozott lenni. Ezt rövidebb külföldi tanulmányutak beiktatásával (1925 és 1927: Párizs; 1930 és 1933: Berlin), részben külföldi folyóiratok beszerzése révén (pl. a Der Sturm), illetve azzal is biztosítani szándékozott, hogy szoros barátságot ápolt hivatásos kortárs festőművészekkel. Az 1920-as évek elején például tagja volt a Pécsi Művészkörnek, melyből később a Bauhaus magyar szekciója „rajzott ki”. (Forbát Alfréd, Breuer Marcel, Moholy-Nagy stb.)
A Legújabb kori Történeti Múzeum 1960-ban vásárolta meg az alkotó Munkanélküliek című képét képzőművészeti gyűjteménye számára. A festmény előterében három, különböző korú, ülő férfi látható, akik mögött jobbra a háttérben még egy kalapos figura tűnik fel, amint a balra lévő gyárépületekre tekint. (Jelzés jobbra lent olvasható.)
A művész a falfestészetre jellemző monumentalitás jegyében, szinte az egész képi síkot kitöltő geometrikus formák strukturált alkalmazásával állított emléket a társadalom gazdasági világválság következtében elszegényedett névtelen tagjainak, a korszak baranyai művészei által kifejlesztett ún. „kubo-expresszív” stílusban. (Bajkay Éva) A meg-megcsillanó élénkebb színek, a piros és a sárga különböző tónusai némiképpen oldanak az ábrázolt téma komorságán. E színek Gábor Jenő franciaországi tanulmányútjainak art deco által ihletett festészetéből öröklődtek.
Mindszenty palástja alatt
Farkas Aladár (1909 – 1981)
bronz, 24 cm
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok – Legújabb kori Történeti Múzeum Szobor Gyűjteménye
ltsz.: LTM.83.106.
„Nem tagadom, politikus szobrász igyekszem lenni. Sokak szemében ez kompromittáló, dehonesztáló művészet, sőt a művészet kategóriáján kívül áll. Az én számomra ez megtisztelő jelző(…)” – vallotta a modern magyarországi szobrászat egyik legkarakterisztikusabb művelője, Farkas Aladár. Az utókor szemszögéből, éppen ez a „politikusság” tette alkalmassá Farkast arra, hogy oeuvre-jéből nagyobb mennyiségben gyarapítsák az 1957-ben alapított Legújabb kori Történeti (LTM, később Munkásmozgalmi) Múzeum képzőművészeti gyűjteményének szobrászati anyagát.
Az 1956-os forradalom, és a múzeum alapításának időszakát eleveníti fel a Mindszenty palástja alatt című kisplasztika is, mely a szobrász körülbelül hatvan darabból álló Ellenforradalmi sorozatának egyik legjellegzetesebb tagja. (A sorozat pasztellin anyagból készült első változatait 1957-ben mutatták be az LTM József nádor téri kiállításán. A Művelődési Minisztériumtól átvett, bronzból készült darabot csak 1983-ban leltározták be.)
A szobrocska a többszörösen meghurcolt, felsőpetényi ÁVH házi őrizetéből 1956. október 30-án szabaduló Mindszenty József (1892–1975) hercegprímás-bíborost jeleníti meg, akit nem titkolt szándékkal karikíroz. A kisplasztika pontos ábrázolás helyett mindinkább a korszak politikai éráját jellemző nyílt antiklerikalizmust tükrözi.
A kissé merev tartású figura jellegzetes bíbornoki kalapot és körgallérral (pelerinnel) ellátott bő köpenyt visel. (A széles karimájú kalap Mindszenty szikár, magas alakjához társulva szinte a főpap védjegyévé vált. Ez a fejfedő csak 1965-ben tűnt el az egyházi viseletből, és alakult át címer-elemmé.) Hosszú karjait krisztusi módon, kissé teátrálisan, ugyanakkor óvó gesztussal tárja szét, melynek következtében papi palástja megemelkedik. A palást alatt, jobb lábánál kucsmás férfi, bal lábánál egy kevésbé karakteres alak kuporog. Egyikük reverendájába kapaszkodva kukucskál ki. Jelzése jobbra lent: „1956. Farkas A.”
Az igen népszerű szobor 2010 óta több kiállításon is szerepelt, többek között a bécsi Pázmáneum Fidelissimus pastor című tárlatán.
Vörös mozdony, 1918
Bortnyik Sándor (1883–1976)
Olaj, karton; 44 x 33,5 cm
Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, ltsz. 67.49
A magyar aktivizmus Kassák Lajos köré szerveződő csoportjának volt egyik meghatározó alakja Bortnyik Sándor, aki Rippl-Rónainál és Kernstok Károlynál tanult, majd illusztrálással és plakáttervezéssel foglalkozott. Festőtársa, Mattis-Teutsch János ajánlásával 1917-ben kapcsolódott a „Ma” című progresszív művészeti folyóirat körébe, ahol az egyik legkövetkezetesebb megvalósítója lett a szocialista eszméktől fűtött agitatív avantgárd művészetnek. A német expresszionisták tanulmányozásával és a kubizmus hatására alakította ki a geometrikus absztrakció felé elmozduló művészeti nyelvezetét, melyben mindvégig nagyon erősen jelen volt a művészet agitatív feladatáról vallott felfogása. Az 1918-ban festett „Vörös mozdony” című képén kubista módon mértani formákba redukálva, függőleges és diagonális élekkel metszett elemekkel a síkba kiterítve alkotja meg a kompozíciót. A felületet alkotó alapszínű, kék, vörös és sárga mezőket úgy osztja meg három közbeiktatott fehér ékkel, hogy az elrendezésből a mozgás dinamizmusa szülessen meg. A vonat, mint a 19. századi iparosítás és munkásság egyik jelképe, valamint a hangsúlyos vörös szín nem hagy kétséget a művet ösztönző szocialista eszmék iránt. A korszak több hasonló stílusú és tematikájú Bortnyik festménye, mint a „Vörös nap”, „Vörös gyár” és a „Vörös kovácsok”, tanúskodik róla, hogy az aktivisták nem csak a művészet, hanem a társadalom megújítását is célul tűzték ki.
Lovas az erdőben, 1922
Derkovits Gyula (1894–1934)
olaj, vászon; 110 x 90 cm
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok – Legújabb kori Történeti Múzeum Festmény Gyűjteménye
ltsz.: LTM.70.28.
Az I. világháború, majd a Tanácsköztársaság bukásának „sokkja” után 1920 körül, a magyarországi művésztársadalom (is) megosztottá vált. Egy részük politikailag aktív szerepet vállalt, mint például Kassák Lajos és köre, míg hozzájuk képest mások az aktuális európai művészeti folyamatokkal összhangban, a „zord” valóságtól hosszabb-rövidebb időre szellemileg elfordulva egy érintetlen és békés, képzeletbeli „Árkádia-világba” menekültek.
Az utóbbi attitűd talán legjellegzetesebb hazai képviselője Szőnyi István volt, aki köré hasonló felfogásban alkotó művészek csoportosultak. Az „Árkádia-festészet” művelői – például Kernstok Károly, Patkó Károly, Korb Erzsébet, Aba-Novák Vilmos, Gábor Jenő, Stefán Henrik, Petar Dobrovics – a szimbolikus portré, a látkép és műtermi akt műfajai mellett, gyakran festettek fiktív természeti környezetben táncoló, zenélő, fürdőző vagy játszó, monumentális meztelen figurákat. Témaválasztásukra a századforduló óta egyre népszerűbb német naturista mozgalom, valamint a korszak mozdulatművészeti iskolája is hatással lehetett, melyhez a kubizmus és expresszionizmus eredményeit ötvöző neoklasszicista stílus illeszkedett legjobban. (A törekvésnek magyar viszonylatban, Szőnyitől függetlenül is akadtak további követői. Ilyen volt a Pécsi Művészkör, a későbbi „bauhäuslerek” tömörülése.)
Bár Derkovits Gyulát a modern magyar festészettörténet önálló és besorolhatatlan művészegyéniségnek tartja, alkotótevékenysége bizonyos szakaszaiban egyértelműen merített egy-egy kollektív művészeti törekvésből. A Történelmi Képcsarnok Legújabb kori képzőművészeti gyűjteményében őrzött festménye, a fentiek szerint kapcsolható ehhez a két világháború közötti időszakban kibontakozó sajátos irányzathoz.
A zöld szín legkülönfélébb árnyalatai által meghatározott, felfelé szerveződő kompozíció előterét képzeletbeli tó foglalja el, melynek partján középen nézőnek hátat fordító ismeretlen lovas, vizében kétoldalt pedig leszegett fejű fürdőző aktok láthatók. A kép belső struktúrája, a fák és a dombok vonalai majd egy elszigetelt figurára irányítják a figyelmet, aki a háttérben középen fa törzsének dőlve ül a földön, miközben furulyán játszik. Az előtér és a háttér alakjainak ellenirányú fejtartása érdekes kontrasztot teremt. A magyar történelmi vonatkozás konkrét motívumai ugyan hiányoznak a festményről, mégis reálisan fejezi ki az adott korszakban élő ember világhoz való viszonyulásának egyik lehetséges módját. A kép a BÁV aukciójáról, vétel útján került a gyűjteménybe, 1970-ben.
Priccsek az dörnhaui lágerbarakkban, 1944
Holló Imre
Papír, tus, 26 x 16 cm
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, ltsz. LTM 415
Munkanélküliek, 1930
Gábor Jenő (1893 – 1968)
olaj, vászon; 99 x 89 cm
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok – Legújabb kori Történeti Múzeum Festmény Gyűjteménye
ltsz.: LTM.60.33.
Gábor Jenő pécsi festő 1911 – 1915 között, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerezte rajztanári képesítését, Zemplényi Tivadar szárnyai alatt. Ezt követően, a kecskeméti művésztelepen töltött rövidebb intermezzo után, bár megtehette volna, hogy számos társához hasonlóan végleg külföldre emigrál, a biztos megélhetést és zongoratanárnő felesége röghöz kötő szeretetét megbecsülve, végül egész életét Magyarországon töltötte.
Autodidakta módszerekkel fejlesztette magát, és mindig nyitott, rugalmas gondolkodásmódjának köszönhetően igyekezett a nemzetközi szellemi irányzatokkal kapcsolatban tájékozott lenni. Ezt rövidebb külföldi tanulmányutak beiktatásával (1925 és 1927: Párizs; 1930 és 1933: Berlin), részben külföldi folyóiratok beszerzése révén (pl. a Der Sturm), illetve azzal is biztosítani szándékozott, hogy szoros barátságot ápolt hivatásos kortárs festőművészekkel. Az 1920-as évek elején például tagja volt a Pécsi Művészkörnek, melyből később a Bauhaus magyar szekciója „rajzott ki”. (Forbát Alfréd, Breuer Marcel, Moholy-Nagy stb.)
A Legújabb kori Történeti Múzeum 1960-ban vásárolta meg az alkotó Munkanélküliek című képét képzőművészeti gyűjteménye számára. A festmény előterében három, különböző korú, ülő férfi látható, akik mögött jobbra a háttérben még egy kalapos figura tűnik fel, amint a balra lévő gyárépületekre tekint. (Jelzés jobbra lent olvasható.)
A művész a falfestészetre jellemző monumentalitás jegyében, szinte az egész képi síkot kitöltő geometrikus formák strukturált alkalmazásával állított emléket a társadalom gazdasági világválság következtében elszegényedett névtelen tagjainak, a korszak baranyai művészei által kifejlesztett ún. „kubo-expresszív” stílusban. (Bajkay Éva) A meg-megcsillanó élénkebb színek, a piros és a sárga különböző tónusai némiképpen oldanak az ábrázolt téma komorságán. E színek Gábor Jenő franciaországi tanulmányútjainak art deco által ihletett festészetéből öröklődtek.
Mindszenty palástja alatt
Farkas Aladár (1909 – 1981)
bronz, 24 cm
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok – Legújabb kori Történeti Múzeum Szobor Gyűjteménye
ltsz.: LTM.83.106.
„Nem tagadom, politikus szobrász igyekszem lenni. Sokak szemében ez kompromittáló, dehonesztáló művészet, sőt a művészet kategóriáján kívül áll. Az én számomra ez megtisztelő jelző(…)” – vallotta a modern magyarországi szobrászat egyik legkarakterisztikusabb művelője, Farkas Aladár. Az utókor szemszögéből, éppen ez a „politikusság” tette alkalmassá Farkast arra, hogy oeuvre-jéből nagyobb mennyiségben gyarapítsák az 1957-ben alapított Legújabb kori Történeti (LTM, később Munkásmozgalmi) Múzeum képzőművészeti gyűjteményének szobrászati anyagát.
Az 1956-os forradalom, és a múzeum alapításának időszakát eleveníti fel a Mindszenty palástja alatt című kisplasztika is, mely a szobrász körülbelül hatvan darabból álló Ellenforradalmi sorozatának egyik legjellegzetesebb tagja. (A sorozat pasztellin anyagból készült első változatait 1957-ben mutatták be az LTM József nádor téri kiállításán. A Művelődési Minisztériumtól átvett, bronzból készült darabot csak 1983-ban leltározták be.)
A szobrocska a többszörösen meghurcolt, felsőpetényi ÁVH házi őrizetéből 1956. október 30-án szabaduló Mindszenty József (1892–1975) hercegprímás-bíborost jeleníti meg, akit nem titkolt szándékkal karikíroz. A kisplasztika pontos ábrázolás helyett mindinkább a korszak politikai éráját jellemző nyílt antiklerikalizmust tükrözi.
A kissé merev tartású figura jellegzetes bíbornoki kalapot és körgallérral (pelerinnel) ellátott bő köpenyt visel. (A széles karimájú kalap Mindszenty szikár, magas alakjához társulva szinte a főpap védjegyévé vált. Ez a fejfedő csak 1965-ben tűnt el az egyházi viseletből, és alakult át címer-elemmé.) Hosszú karjait krisztusi módon, kissé teátrálisan, ugyanakkor óvó gesztussal tárja szét, melynek következtében papi palástja megemelkedik. A palást alatt, jobb lábánál kucsmás férfi, bal lábánál egy kevésbé karakteres alak kuporog. Egyikük reverendájába kapaszkodva kukucskál ki. Jelzése jobbra lent: „1956. Farkas A.”
Az igen népszerű szobor 2010 óta több kiállításon is szerepelt, többek között a bécsi Pázmáneum Fidelissimus pastor című tárlatán.
