Történeti Tár
A történelmi Magyarország újkortól napjainkig terjedő időszakából származó emlékek tára.
A Hangszergyűjtemény alapjait három kiemelkedő jelentőségű műtárgy vetette meg a 19. század derekán: egy virginál, amit 1836-ban a Jankovich-gyűjteményből mint Brandenburgi Katalin fejedelemasszony hangszerét vásárolt meg a múzeum, egy csembaló a Thököly családtól – ezt 1847-ben kaptuk ajándékba, s a Marie-Antoinette francia királynénak tulajdonított hárfa, ami szintén adományként jutott hozzánk 1852-ben. Ezt követően főképp adományok útján gyűltek zeneszerszámok a múzeumban, 1902-ben nagyobb mértékű gyarapodást jelentett a Delhaes-hagyaték bekerülése, mikor egyszerre vagy 50 értékes hangszer gazdagította a műtárgyállományt. S bár európai érdeklődésre számot tartó hangszerek is bekerültek a műtárgyak közé (Beethoven és Liszt Broadwood-zongorája, a Haydn és Esterházy Miklós-relikvia Stadlmann-baryton, Schunda Vencel József első pedálcimbalma, tárogatók, stb.), a múzeumba kerülő hangszerek csak 1957-től alkotnak külön gyűjteményt. A hangszertár gyűjtési körébe a magyarországi hangszergyártást, hangszerhasználatot reprezentáló, ill. egy-egy történelmi személyhez, családhoz kapcsolódó műzenei hangszerek taroznak. A hangszergyűjtemény rendkívül sokfajta tárgyat őriz, ezek rendszerezése, csoportosítása a tudományos felosztást követi. Eszerint a Magyar Nemzeti Múzeum őriz idiofon (pl. xilofon, üvegharmonika), membranofon (dobok, mirliton), aerofon (fúvósok, orgona, harmónium), kordofon (húros) és mechanikus (zenélődoboz, verkli) hangszereket. Ezen túl a hangszertárban vannak a zenével kapcsolatos egyéb műtárgyak is, mint pl. kottatartó, hangolókulcs, hangszerkészítő szerszámok, stb.
6
Virginál
délnémet (Augsburg?), 1617
feketére festett fa korpusz, tetején piros bársony párna, zománcos és aranyozott ezüstlemez díszítéssel
Ötvösművel díszített ládika, fedele lejtős, piros (eredetileg zöld) bársonypárnával borítva, alatta fiókok. A ládikán a hét szabad művészet és a négy évszak allegorikus ábrázolásait csodálhatjuk, fedelének belsejében balról jobbra a Tactus (Tapintás), középen a Sapore (Ízlés) és az Odor (Szaglás), majd az Auditus (Hallás) zománcos allegóriái láthatók. Az érzékek ábrázolása mögött festett bibliai jelenetek, az Auditus alatt a szignatúra (LKI IKF) és az évszám (1617). A billentyűk felett az „OMNIS SPIRITUS LAUDET DOMINUM” (minden lélek dicséri az Urat) és a „SIC TRANSIT GLORIA MUNDI” (így múlik el a világ dicsősége) felirat.
A múzeum Jankovich Miklós gyűjteményéből vásárolta Brandenburgi Katalin (Bethlen Gábor erdélyi fejedelem második felesége) hangszereként. A hangszer kivitelezése és írott források is arra utalnak, hogy valóban fejedelmi tulajdonban állt.
Csembaló
1600 körüli
Thököly István (1581-1652) (Thököly Imre apja) hangszere volt, valószínűleg egy velencei mester, Vitus Trasuntinus készítette. 1600 körül Thököly Itáliában járt, a padovai egyetemen tanult – a korban szokásos módon az itáliai tanulmányok, a zenetanulás hozzátartozott az előkelő ifjak neveltetéséhez – s minden bizonnyal ekkor vásárolta a hangszert. A hangszer eredeti külső tokja, a mesterjelzés sajnos nem maradt meg. A jelenlegi festés s az átalakítások a családi birtokon, Árván készültek. Az előtétlapon a Thököly család címere és a COMES STEPHANUS THÖKÖLI de Kesmarck felirat látható.
A műtárgy ajándékként került a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe 1847-ben.
Hárfa
Mesterjelzés: COUSINEAU RUE DES POULIS
1770-1780 közötti
A hagyomány és a valószínűsíthető adatok alapján egykor XVI. Lajos feleségének, Marie-Antoinette francia királynénak a hangszere volt az ún. „aranyhárfa”. Dúsan aranyozott, faragott hangszer, melynek korpuszát festmények is díszítik: rajta Venus enyeleg Marssal, miközben a gyermek Amor a hadisten sisakját próbálgatja, a háttérben pedig Vulcanus dolgozik. Cousineau mester a kor egyik legjelentősebb hangszerésze, a francia király udvari szállítója, az egyszerű pedálmechanizmus egyik tökéletesítője. A hárfa 35 húros, hét pedálja segítségével már játék közben, a kezek segítsége nélkül is hangolható.
A múzeumba ajándékként került. Az eredeti ajándékozó iratok a második világháború során megsemmisültek, de a kor memoárirodalmának tanúsága szerint gróf Benyovszky Móric (Madagaszkár királya, aki hosszasabban élt a francia udvarban) felesége kapta ajándékba a királynétól, s később az ő családja révén került kalandos úton a múzeum tulajdonába.
Zongora
Thomas Broadwood, London, 1817
1887 májusában Liszt Ferenc akaratából megérkeztek a Nemzeti Múzeumba a művész legnagyobb becsben tartott tárgyai. A Liszt-hagyaték minden szempontból legnevezetesebb műtárgya Thomas Broadwood 1817-ben Beethovennek Bécsbe küldött zongorája.
A londoni Broadwood cég kora legmodernebb, legjobb zongoráját ajándékozta a mesternek, akinek nevét, s az ajándékozás tényét a hangszer homlokzatán is feltüntették. Beethoven nagyon szerette ezt a hangszert, s haláláig használta. Ezután ingóságait elárverezték, s ekkor vásárolta meg a zongorát C. A. Spina bécsi műkereskedő, aki hódolata jeléül 1845-ben Lisztnek adta. 50 éves művészi jubileumának pesti megünneplésekor, 1873-ban jutott arra az elhatározásra, hogy legértékesebb emléktárgyait a Nemzeti Múzeumnak ajánlja fel mint magyar hazafi, „kinek büszkesége, ha csekély művészi tehetségét Magyarhon szolgálatára felajánlhatja” – írta Pulszky Ferenc igazgatónak.
A hangszer végül csak Liszt Ferenc halála után került be a múzeumba, ahol már 1887 szeptemberében a többi relikviával együtt kiállították, s azóta is a múzeum egyik legféltettebb kincse.
Baryton
Mesterjegy: JOHANN JOSEPH STADLMANN KAISERL. KÖNIGL. HOF LAUTEN UND GEIGEN MACHER IN WIENN 1750.
A baryton a gambák családjába tartozó, rendkívül nehezen kezelhető hangszer, ezért aránylag rövid ideig és meglehetősen szűk körben használták, csupán Dél-Németországban és Magyarországon volt divatos.
A Magyar Nemzeti Múzeum hangszerének történeti értékét az adja, hogy valaha Esterházy „Fényes” Miklós (1714-1790) játszott rajta, s valószínűleg ő is rendelte Bécsben Ioann Joseph Stadlmann császári és királyi udvari lant- és hegedűkészítőtől 1750-ben. Zenetörténeti nevezetességét Joseph Haydnnak köszönheti, aki erre a hangszerre komponálta darabok tucatjait, s ezáltal e ritka hangszernek jelentős irodalma lett.
A hangszer külalakja művészi kidolgozású. Fejrésze a legjellegzetesebb: bajszos és magyaros süvegű férfifejet ábrázol. Az I S monogram a készítő mesterre utal.
Rendkívül ritka, hogy a hangszernek megmaradt az eredeti tokja is, egy masszív, vörös bőrrel borított, aranyozott szegecsekkel kivert tok, s valószínűleg ennek köszönhető, hogy az instrumentum épségben maradt ránk.
Cimbalom
Mesterjegy: Schunda V. József
Pest, 1874
Egyszerű, barna színű hangszer, Schunda Vencel József első pedálcimbalma.
A magyar hangszergyártás történetében kiemelkedő jelentőségű Schunda-cég az 1840-es évekig vezeti vissza történetét, mikor a csehországi születésű Josef Schunda Pesten Juul Keresztély hangszerkészítő mester segédje lett, majd annak halála után özvegyét feleségül vette, s tovább vitte üzletét. Nála tanultak öccsei, akik közül a rátermettebb, Vencel József (1845-1923) üzletemberként és hangszerészként is tehetségesnek bizonyult, s felvirágoztatta az üzemet. Császári és királyi szállító lett, s olyan találmányok fűződnek a nevéhez, mint a pedálcimbalom (1874) és a modern tárogató. Termékeivel rendszeresen részt vett a világkiállításokon, hangszerei egyre keresettebbek lettek, gyára 1900-ban már a 10 000. pedálcimbalmot adta el.
Mint magyar hazafi, kötelességének érezte, hogy az általa szabadalmaztatott cimbalom első példányát a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza.
Virginál
délnémet (Augsburg?), 1617
feketére festett fa korpusz, tetején piros bársony párna, zománcos és aranyozott ezüstlemez díszítéssel
Ötvösművel díszített ládika, fedele lejtős, piros (eredetileg zöld) bársonypárnával borítva, alatta fiókok. A ládikán a hét szabad művészet és a négy évszak allegorikus ábrázolásait csodálhatjuk, fedelének belsejében balról jobbra a Tactus (Tapintás), középen a Sapore (Ízlés) és az Odor (Szaglás), majd az Auditus (Hallás) zománcos allegóriái láthatók. Az érzékek ábrázolása mögött festett bibliai jelenetek, az Auditus alatt a szignatúra (LKI IKF) és az évszám (1617). A billentyűk felett az „OMNIS SPIRITUS LAUDET DOMINUM” (minden lélek dicséri az Urat) és a „SIC TRANSIT GLORIA MUNDI” (így múlik el a világ dicsősége) felirat.
A múzeum Jankovich Miklós gyűjteményéből vásárolta Brandenburgi Katalin (Bethlen Gábor erdélyi fejedelem második felesége) hangszereként. A hangszer kivitelezése és írott források is arra utalnak, hogy valóban fejedelmi tulajdonban állt.
Csembaló
1600 körüli
Thököly István (1581-1652) (Thököly Imre apja) hangszere volt, valószínűleg egy velencei mester, Vitus Trasuntinus készítette. 1600 körül Thököly Itáliában járt, a padovai egyetemen tanult – a korban szokásos módon az itáliai tanulmányok, a zenetanulás hozzátartozott az előkelő ifjak neveltetéséhez – s minden bizonnyal ekkor vásárolta a hangszert. A hangszer eredeti külső tokja, a mesterjelzés sajnos nem maradt meg. A jelenlegi festés s az átalakítások a családi birtokon, Árván készültek. Az előtétlapon a Thököly család címere és a COMES STEPHANUS THÖKÖLI de Kesmarck felirat látható.
A műtárgy ajándékként került a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe 1847-ben.
Hárfa
Mesterjelzés: COUSINEAU RUE DES POULIS
1770-1780 közötti
A hagyomány és a valószínűsíthető adatok alapján egykor XVI. Lajos feleségének, Marie-Antoinette francia királynénak a hangszere volt az ún. „aranyhárfa”. Dúsan aranyozott, faragott hangszer, melynek korpuszát festmények is díszítik: rajta Venus enyeleg Marssal, miközben a gyermek Amor a hadisten sisakját próbálgatja, a háttérben pedig Vulcanus dolgozik. Cousineau mester a kor egyik legjelentősebb hangszerésze, a francia király udvari szállítója, az egyszerű pedálmechanizmus egyik tökéletesítője. A hárfa 35 húros, hét pedálja segítségével már játék közben, a kezek segítsége nélkül is hangolható.
A múzeumba ajándékként került. Az eredeti ajándékozó iratok a második világháború során megsemmisültek, de a kor memoárirodalmának tanúsága szerint gróf Benyovszky Móric (Madagaszkár királya, aki hosszasabban élt a francia udvarban) felesége kapta ajándékba a királynétól, s később az ő családja révén került kalandos úton a múzeum tulajdonába.
Zongora
Thomas Broadwood, London, 1817
1887 májusában Liszt Ferenc akaratából megérkeztek a Nemzeti Múzeumba a művész legnagyobb becsben tartott tárgyai. A Liszt-hagyaték minden szempontból legnevezetesebb műtárgya Thomas Broadwood 1817-ben Beethovennek Bécsbe küldött zongorája.
A londoni Broadwood cég kora legmodernebb, legjobb zongoráját ajándékozta a mesternek, akinek nevét, s az ajándékozás tényét a hangszer homlokzatán is feltüntették. Beethoven nagyon szerette ezt a hangszert, s haláláig használta. Ezután ingóságait elárverezték, s ekkor vásárolta meg a zongorát C. A. Spina bécsi műkereskedő, aki hódolata jeléül 1845-ben Lisztnek adta. 50 éves művészi jubileumának pesti megünneplésekor, 1873-ban jutott arra az elhatározásra, hogy legértékesebb emléktárgyait a Nemzeti Múzeumnak ajánlja fel mint magyar hazafi, „kinek büszkesége, ha csekély művészi tehetségét Magyarhon szolgálatára felajánlhatja” – írta Pulszky Ferenc igazgatónak.
A hangszer végül csak Liszt Ferenc halála után került be a múzeumba, ahol már 1887 szeptemberében a többi relikviával együtt kiállították, s azóta is a múzeum egyik legféltettebb kincse.
Baryton
Mesterjegy: JOHANN JOSEPH STADLMANN KAISERL. KÖNIGL. HOF LAUTEN UND GEIGEN MACHER IN WIENN 1750.
A baryton a gambák családjába tartozó, rendkívül nehezen kezelhető hangszer, ezért aránylag rövid ideig és meglehetősen szűk körben használták, csupán Dél-Németországban és Magyarországon volt divatos.
A Magyar Nemzeti Múzeum hangszerének történeti értékét az adja, hogy valaha Esterházy „Fényes” Miklós (1714-1790) játszott rajta, s valószínűleg ő is rendelte Bécsben Ioann Joseph Stadlmann császári és királyi udvari lant- és hegedűkészítőtől 1750-ben. Zenetörténeti nevezetességét Joseph Haydnnak köszönheti, aki erre a hangszerre komponálta darabok tucatjait, s ezáltal e ritka hangszernek jelentős irodalma lett.
A hangszer külalakja művészi kidolgozású. Fejrésze a legjellegzetesebb: bajszos és magyaros süvegű férfifejet ábrázol. Az I S monogram a készítő mesterre utal.
Rendkívül ritka, hogy a hangszernek megmaradt az eredeti tokja is, egy masszív, vörös bőrrel borított, aranyozott szegecsekkel kivert tok, s valószínűleg ennek köszönhető, hogy az instrumentum épségben maradt ránk.
Cimbalom
Mesterjegy: Schunda V. József
Pest, 1874
Egyszerű, barna színű hangszer, Schunda Vencel József első pedálcimbalma.
A magyar hangszergyártás történetében kiemelkedő jelentőségű Schunda-cég az 1840-es évekig vezeti vissza történetét, mikor a csehországi születésű Josef Schunda Pesten Juul Keresztély hangszerkészítő mester segédje lett, majd annak halála után özvegyét feleségül vette, s tovább vitte üzletét. Nála tanultak öccsei, akik közül a rátermettebb, Vencel József (1845-1923) üzletemberként és hangszerészként is tehetségesnek bizonyult, s felvirágoztatta az üzemet. Császári és királyi szállító lett, s olyan találmányok fűződnek a nevéhez, mint a pedálcimbalom (1874) és a modern tárogató. Termékeivel rendszeresen részt vett a világkiállításokon, hangszerei egyre keresettebbek lettek, gyára 1900-ban már a 10 000. pedálcimbalmot adta el.
Mint magyar hazafi, kötelességének érezte, hogy az általa szabadalmaztatott cimbalom első példányát a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza.
