Keleti Éva személyes emlékei a kezdetekről: beszélgetés részletek 

Kiscsatári Marianna (K.M.): Keleti Éva –többek között – Kossuth- és Prima Primissima-díjas fotóművészt, fotóriportert kérdezem arról, hogy az 1960-as, 70-es években mennyit, honnan és hogyan lehetett tudni a méltán neves nemzetközi World Press Photo (WPP) Alapítvány tevékenységéről, kiállításairól?
Keleti Éva (K.É.): Információnk már a 60-as évek elején is bőven volt a WPP pályázatáról ill. kiállításairól, amelyet Rotterdam után 1955-től az amszterdami székhelyű nemzetközi nonprofit Alapítvány működtetett. 1965-ben Fejes László, a Film-Színház-Muzsika riportere nyerte meg a fődíjat, az Aranyszemet Esküvő című felvételével. Nem mindennapi utat járt be a kép és a híre, az alkotója úgyszintén. A fotón egy esküvői násznép vonul egy budapesti gangon, ahol a háborús golyónyomok még látszódnak a falon. A kép egyedisége, komponálása miatt megnyerte a fődíjat, utalva az 1945-1965 évfordulóra. A kép azonban az 1956-os forradalom 10. évfordulójára tisztelgő Stern magazinban dupla oldalon, más képaláírással jelent meg. Fejest letiltották, fél évig nem jelenhettek meg a képei a lapban.

K.M.: Hogyan jött létre hivatalosan és személyesen Neked – szinte egyedüliként - a kapcsolat a nyugati világ meghatározó sajtófotós közegével?
K.É.: A Nemzetközi Újságíró Szövetség Fotótagozata, az Interpress (IP) elnökségében voltam; kétévente rendeztünk a szocialista tábor országaiban nemzetközi kiállítást. 1973-ban Szófiában volt a soron következő helyszín, ahová a nyugati világban már fogalommá vált WPP-elnököt, Joop Swartot is meghívták, ekkor kezdődött a sokévig tartó ismeretségünk, barátságunk. Ő akkor az EVE News főszerkesztője volt és különös figyelemmel kísérte a sajtófotót. A meghívást egy kelet-európai közeledő gesztusnak vélték, ezért nyitottak voltak a többoldalú együttműködésre. Ekkor járt először a vasfüggöny mögött. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a kiváló kiállítási anyagot több nyelven beszélő, tájékozott, művelt kollégák mutatják be. (Egy kis anekdota arról, hogy hogyan vált még oldottabbá Joop Swart: az étkezéshez a konyakot az ottani szokáshoz híven egy agyagedényben szolgálták fel, amire ő azt hitte, hogy leves, s felhörpintette, majd kalinkát táncolt a termetes szovjet kolléganővel…)

K.M.: Hogyan lett számodra ebből a találkozóból amszterdami zsűrizés?
K.É.: Pár hét múlva levelet kaptam, meghívtak a WPP zsűrijébe, mert úgy vélték, Magyarország lehet a híd Kelet és Nyugat között. Ennek eredményeként a WPP és az Interpress kötött egy laza szerződést, amelynek értelmében minden évben meghívnak 1-2 kelet-európai zsűritagot a World Press-be, és minden kétévben egy, az általuk javasolt fotográfus részt vesz az IP-bírálatban. Ez volt a hivatalos kapcsolatfelvétel kezdete. A meghívást (szállást, ellátást) megkaptam, itthonról a kiutazási engedélyt is, de nem volt repülőjegyem. Ekkor került a képbe Teszár József, az Idegenforgalmi és Propaganda Vállalat (IPV) elnöke, aki nem csupán egy remek ember volt, de nagyon szerette a fotót is. Kaptam repülőjegyet és 5 dollár költőpénzt. Amszterdamban a Hiltonban laktam, a zsűrizés Joob belvárosi szerkesztőségében volt. (Jól hangzik a Hilton, de ha kinyitották az ajtót, kivették a csomagot a kocsiból, ha a munka után beültünk a bárba stb. – pénz kellett. Kénytelen voltam elmondani, hogy nekem otthon van pénzem, de itt egy vasam sincs, bocsánat. Megértő mosolyt és még több kedvességet kaptam. Hihetetlen kérdésekkel bombáztak: nem értették, hogy nálunk nincs adó, hogy a TB ingyenes, és még sok mindent. Ott volt egy csomó külföldi fotóriporter, és én nagy szenzációnak számítottam. Rácsodálkoztak, beszélek angolul, németül. Ekkor sikerült elérni, hogy Török László Család című képe kapja az Aranyszemet. Sokat számít a személyes szimpátia. Ennek köszönhetően vetődött fel, hogy jó lenne a WPP-kiállítást elhozni Magyarországra. Nem az az évi győztes anyagot – sok pénzt is kértek érte -, hanem a díjnyertes utazó kiállítást küldték.

K.M.: Volt-e valamiféle reakció Török László sikerére? Milyen volt a visszhangja?
K.É.: Amikor Török László megkapta a fődíjat, Szebellédy Géza volt a MÚOSZ szakosztály vezetője, aki úgy reagált: „Neked nem megszerezni kellett volna az Aranyérmet, hanem tiltakozni, hogy ilyen kép rajzolódjon ki az országról:” ( A felvételen egy család ül statikus csoportképen, papa, mama, kisfiú, nagylány – utóbbi középen, meztelenül. K.M.) Elmentem Teszárhoz és elmondtam a budapesti kiállítás feltételeit, lehetőségeit: ide és vissza kell szállítani az anyagot repülővel vagy gépkocsival, fizetni kéne 3-4 fő 3-4 napi ellátását… Teszár nem dönthetett egyedül. Kérdezte, hol képzelem el a kiállítást. Egyetlen hely jöhetett szóba, a Nemzeti Galéria. Kb. 10 nap múlva jött a telefon: az IPV vállalja a kiállítás költségeit. És egy szép havas napon 1977 februárjában két kis furgonnal elindultunk Hollandiába. Csak vámpapírjaink nem voltak, ezért a be- és kiszállítás kissé kalandosra sikerült…
A kiállítás rendezése sem volt hétköznapi. A WPP-nek van egy nagyon szigorú szabályzata: az egyik, hogy egy zsűritag csak háromszor vehet részt a bírálatban, a másik, hogy a kiállításon minden egyes képnek a falon kell lennie. Elkészült a kiállítás, megérkezett a küldöttség, minden rendben lévőnek tűnt. Amíg ők gyönyörködtek a dunai panorámában és elmentek ebédelni, megérkezett Aczél György elvtárs, hogy jóváhagyja a kiállítást. A falon meg ott volt a politikai okokból nálunk sem „nem kívánatos” Szolzsenyicin szovjet (orosz) író portréja. Mivel a kép a folyosón a sor végén volt, gyorsan leakasztottam és – jobb híján – bevittem a női mosdóba. A megnyitóra visszakerült az eldugott helyére: az elvtársak nem látták, a hollandok meg mit sem tudtak az egészről. A megnyitón nagyon sokan voltak, hatalmas tömeg volt kíváncsi a világra.

Keleti Éva fotóművész a kiállításához negatívokat válogat a Történeti Fényképtárban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott felvételei közül. /Mandur László felvétele; Budapest, 2016/

K.M.: Hány felvétel szerepelt a kiállításon?
K.É.: 110-120 fotó 40x50 cm-es nagyításban, kasírozva.

K.M.: Mikor volt először Magyarország után másik szocialista országban is WPP-kiállítás?
K.É.: A harmadik évben, 1980-ban. Daniela Mrázkova cseh zsűritag mindent elkövetett, hogy az akkori Csehszlovákiában, Prágában is bemutassák az anyagot.

K.M.: Mi lett a három év letelte után a magyar zsűri helyével?
K.É.: Korniss Pétert javasoltam, 1977-79 között ő lett a magyar delegált, majd  Bara István az MTI-ből és 1988-89-ben pedig Révész Tamás. Azóta nem volt magyar zsűritag.

K.M.: Mi volt még számodra emlékezetes történet a kezdeti magyar WPP résztvétel idejéből?
K.É.: A rengeteg történet közül elmesélek egy fontosat. 1973-ban kaptunk egy névtelen feladótól egy fényképezőgépből kitépett Leica negatívtekercset, rajta Allende chilei elnök halála előtti utolsó pillanataival. Abban az évben ez a felvétel lett a fődíjas. Az ismeretlen fotósról azt feltételeztük, hogy a puccs alatt meghalhatott, s valaki a világ tudtára akarta hozni a rémségeket, ezért eljuttatta hozzánk a filmet. (Azóta sem ismerjük a valóságot.) A pénzdíjat az Alapítvány bankban helyezte el, ha valaha is jelentkezne a fénykép készítője.
De sok, szép, emberi, szakmai emléket is őrzök: a világhírű brazil fotográfussal, Salgadoval való találkozás, vagy amikor először láttam polaroid felvételt – sorolhatnám… Számos barátság alakult ki kiváló kollégákkal, olyan kapcsolatok, amelyek segítettek nekem a rendszerváltás után Magyarországon is megszervezni egy független sajtófotó képügynökséget. Lehetőségem nyílt többek között Paul Almássynak, Yousuf Karsh-nak itthon kiállítást rendezni, így jöhetett létre a Capa-kapcsolat is – és sorolhatnám…

K.M.: Köszönöm a sok érdekes információt, történetet, s úgy vélem, hogy van még mit elmondanunk a WPP magyarországi „karrierjéről”!

Addig is: október 23-án 20 óráig a Magyar Nemzeti Múzeumban megtekinthető a 2018-as World Press Photo kiállítás.

Budapest, 2018. október 11.

Kiscsatári Marianna
fotótörténész, főmuzeológus
MNM Történeti Fényképtár