Veszélyben volt IV. Károly és Zita királyné?

Kiállítás

A budavári koronázó templomban 1916. december 30-án ünnepélyes külsőségek közepette megkoronázták IV. Károly magyar királyt, aki az idő tájt (I. Károly néven) osztrák császárként is uralkodott. A koronázási szertartás és a hozzá kapcsolódó rendezvények, ünnepségek története meglehetősen ismert. Azt azonban kevesen tudják, hogy Bánó László gépészmérnök évtizedeken keresztül lappangó visszaemlékezése olyan információkat is tartalmaz, amelyekről eddig nem volt tudomása a témával foglalkozó kutatóknak. A kiadatlan kézirat bepillantást nyújt a nem mindennapi esemény előkészületeinek eddig ismeretlen kulisszatitkaiba, így abba a merényletkísérletbe is, amelynek előjeleit a koronázás előtti napon sikerült felfedezni. A visszaemlékezés szerzője 1946-ban hunyt el. Életének fontosabb epizódjait 1934-től vetette papírra.

Bánó László 1857-ben született a Sáros vármegyei Roskoványban, és 1878-ban szerzett gépészmérnöki diplomát a zürichi egyetemen. Hatalmas munkásságából érdemes kiemelni az egyik mérnöktársával közösen tervezett és 1895-ben megépített ikervári vízierőművet, valamint a fűzfői lőporgyár, a budapesti egyetemi klinikák, az Operaház, a Beszkárt, a Szent János Kórház, a Nemzeti Színház, a salgótarjáni és a dorogi szénbányák gépészeti és fűtési berendezéseit. Előbb a Röck-gyár szerkesztési osztályát vezette, azután a Ganz és Társa gépgyár műhelyfőnöke lett, később pedig magánmérnöki irodát nyitott Budapesten. Munkásságának elismeréseként 1926-ban kormányfőtanácsosi méltósággal tüntették ki.
Bánó László visszaemlékezésében többek között beszámolt arról, hogy alig két hónappal a koronázási szertartás előtt a kultuszminisztériumtól megbízást kapott a Mátyás templom fűtési és gépészeti berendezéseinek felújítására, továbbá a gázvilágításnak elektromos világítással való felváltására. A templomban folyt munkálatokról így írt:

„… az óriási kör alakú lámpatesteket én terveztem meg a Bene és Wein céggel együtt, a díszítési ügyeket Lechner Jenő építész, műegyetemi magántanár végezte. (…) A királyi vár főkábeleit bevezettük a templom sekrestyéjébe. Azonkívül még egy tartalék kábelt vezettünk a pénzügyminisztérium egyik, a Mátyás templomhoz legközelebb eső földszinti szobájába, és onnét a letranszformált áramot ugyancsak a sekrestyébe úgy, hogy két, egymástól teljesen független áramellátásunk volt. A kapcsolótábla a sekrestyébe került, és a két áramforrás úgy volt alakítva, hogy az árammal bármelyik pillanatban át lehetett menni egyikről a másikra. Ki is próbáltuk ezeket, mind nagyon jól működött. Kipróbáltuk egyúttal az oltár feletti, 1000 gyertyafényű izzólámpákat is, de közben az egyik nagy robajjal szétment. Nagyon megijedtünk ezen incidensen, mert hiszen az oltár fölé felhúzott fehér, selyembélésű sátornak a tetejében 4 ilyen lámpa, tehát 4000 gyertyafényű fényforrás volt elhelyezendő… mi lesz akkor, ha egy ilyen lámpa a koronázási ceremónia alatt szétrobban? Ennek elejét kell venni, mert hiszen akkor olyan pánik lesz, amit meg kell akadályozni. Wein Elemérnek jött az a gondolata, hogy szerez valahol 8-10 mm vastag ólomüveg lapot, azt erős selyemzsinórokra akasztja, és a 4 drb. 1000 gyertyafényű izzólámpát e fölé helyezi. Ezekből egyszerre kettő égett, a másik kettő tartalék volt. Kissé tompította ugyan az erős üveglemez a fényt, de a biztonság tudata győzött, fel is helyeztük azt a helyére, de már hosszabb próbára idő nem volt. (…)
A kalorifereket a székesfővárostól kapott koksszal állandóan fűttettem, mert hideg november és még hidegebb december volt 1916-ban. A koronázás december 30-ára volt kitűzve. Az oltár mögötti részt elektromos kályhával fűtöttük, úgyszintén a templom főkapuja melletti kis helyiséget is, ahová a koronázandó királynak és királynénak kellett bemenni, hogy a Szent István palástot és egyéb koronázási ékszereket felvegyék.
Mindennel elkészültünk a koronázást megelőző este. Amikor az utolsó, 5 m átmérőjű lámpakoszorút fel akartuk húzni a magasba, észrevettük, hogy a 4 drb. ónozott drótkötélből két darab erősen be volt vágva, úgy, hogy alig tartott egy-két drótszálon. Azonnal vizsgálatot indítottunk, de ennek gazdája nem akadt. Bene és Wein főszerelője Szalánci, egy igen kiváló szerelő, aznap délután annyira ki volt merülve, hogy nem tudott a templomba jönni. Csak késő este jött meg, mert délután kissé kipihente magát a 3-4 nap óta szakadatlan tartó, éjjel-nappali munka után. Megigazítottuk a bevágott drótkötelet és felhúztuk az utolsó lámpát is, mely éppen az oltárral szemben lévő trónemelvény fölé került. Képzelhető, mily izgalmat váltott ki mindnyájunkban, hogy valami szocialista így akart katasztrófát előidézni a koronázás alkalmával. Én jelentettem is az esetet Bánffy Miklós grófnak, Nádossy Imre kormánybiztosnak és Beniczky Tamás rendőr-főfelügyelőnek, ki a koronázási rendőrszolgálat főparancsnoka volt. 
Koronázás előtti este megjelent a templomban Hetényi egész sereg detektívvel és rendőrtisztviselővel, hogy ő úgy a padlást, mint a templom pincéjét meg akarja vizsgálni, és minden, ember által járható csatornát átnéz. Én rendelkezésére álltam, és először felmentünk a padlásra, de amint ott egy kis kézilámpással a gerendákon és boltozati íveken át kellett mászni és négykézláb bujkálni, elment a kedve, hogy azt tovább vizsgálja; bizony ő nem fogja a ruháját bepiszkítani… úgyhogy a nagy hűhóval jelzett padlásvizsgálat elmaradt, és engem tett felelőssé, hogy ott, oda nem való személy a koronázás alatt nem lesz. (…) Innét lementünk a templom pincéjébe, ahol mondtam Hetényinek és az embereinek, hogy tessék a kriptákat vizsgálat alá venni és a meleg légcsatornákat megmászni, amit én már számtalanszor megtettem... (…) Mikor azonban arról volt szó, hogy ezeket a csatornákat a rendőrtiszt urak megvizsgálják, egyik sem vállalkozott rá. (…)
A koronázást megelőző este kb. éjfél felé mentem haza holt fáradtan. Hazaérve kértem fürdőt és vacsorát, és az én Annusom igyekezett segítségemre lenni. 3 óra tájban felkeltem és mentem a Mátyás templomba, hogy mindenképpen idejében ott legyek, és a szerelőket összeszedjem. Este mindegyik fogadkozott, hogy minden rendben, minden szerszám a helyén van stb. Mikor reggel a templomba jöttem 4-1/2 5-kor, senki nem volt a helyén. Én kötelességemhez híven megvizsgáltam a padlást és megmásztam a csatornákat, de mert szalonöltözetben voltam, a felső ruhámat levettem… Mindent rendben találtam, lelkiismeretemet megnyugtattam. Megjött Lechner Jenő barátom is, kit szintén megnyugtattam, s ki előző este a kimerültségtől egészen idegbeteg lett. Oly sírás vett rajta erőt, hogy alig bírták lecsillapítani.
A szerelőkre, valamint Bene és Weinre hiába vártam, azok csak nem jöttek. Reggel 7-1/2 8 óra, és még senki sem volt ott. Meguntam a várakozást. Eszembe jutott, hátha a rendőrség nem engedi be őket a kordonon. Úgy is volt. Beniczky Tamáshoz fordultam, és kértem őt, nézessen utána, hogy az embereket a kordonnál eresszék át. Ez meg is történt. Dacára a passzportjuknak, nem akarták őket átereszteni. Végre megjöttek, Bene és Wein meg a szerelők nagy későn, talán 1 vagy 1/2 órával az ünnepség megkezdése előtt. Tűkön álltam, mi lesz, ha nem lesz a személyzet a helyén. Irtózatos idegesség vett rajtam erőt, mert a felelősség mindenért engem terhelt. Bánffy Miklós gróf is többször jött, Nádossy és Kertész K. Róbert is jöttek, és én nem tudtam megnyugtatni őket addig, amíg mindenki helyén nem volt az embereim közül. (…) Egy baj volt azonban. Este a szerszámokat oly jó helyre tették a szerelők, hogy nem tudták megtalálni, így nem volt mód, hogy az olvadó ólombiztosító pálcákat a helyükön meg lehetett volna jól húzni a csavaranyával. Ez nagy izgalmat okozott ismét. Nem volt kulcs, csak kézzel lehetett az anyákat meghúzni.
Mikor a templomban a lámpákat meggyújtottuk, az anyák meglazultak, és a biztosító ólomlapok kezdtek kékülni. Bene és Wein, kik a főszerelővel a kapcsolótáblát kezelték, hűtötték az olvadó biztosítékokat, csakhogy ki ne olvadjanak időközben, mert akkor biztos lett volna a pánik. Végre mikor a szertartás annyira jutott, úgy 1/2 12 óra felé, hogy a király kiment a templomból, hogy kint az esküemelvényen elmondja az esküt, Wein Elemér egy rántással kikapcsolta az egyik áramot, és bekapcsolta a tartalék áramkört. Oly egyszerre történt ezen átcsatolás, hogy senki sem vette észre. Rendkívüli merészséggel és ügyességgel történt, így azonnal gratuláltam Wein Elemérnek. A tartalék ólombiztosítók is meglazultak idővel, de már nem volt annyira veszedelmes az ügy, mint a másik áramkörrel. Meg voltunk mentve a katasztrófa veszélyétől.
Persze ezen ügy idegeimet annyira elcsigázta, hogy akik láttak engem ott, a kapcsolótáblánál, azt mondták, teljesen vértelen és fehér voltam, és rémes volt engem látni. Még megemlítem, hogy a koronázás előtt igen sok nagyúr ment át a sekrestyén, ahol a kapcsolótáblánk volt. Különösen az érsekek és a püspökök voltak ott, de más országnagyok is… Így a kis, kb. 5-6 éves Ottó királyfi is ott volt az ő magyar díszruhájában.
Az egész koronázási szertartásból, bár a legközvetlenebb közelségben voltam, jóformán semmit sem láttam, mert minden figyelmem a kapcsolótáblára volt irányítva, és arra, hogy valami baj ne legyen. Egy pillanatra láttam Károly királyt, fején a magyar koronával, a sekrestyeajtón keresztül. Wein Elemérrel szorgalmasan hűtöttük a nyirkos zsebkendővel az ólombiztosítókat, nehogy kiolvadjanak. Az átkapcsolás után némileg megkönnyebbültünk. (…) A koronázás végeztével, úgy d. u. 2 óra tájban behozták a koronázási kegyszereket, koronát, palástot stb., és az oltár előtt egy asztalra kiállították, természetesen a koronaőrség felügyelete alatt.
Mi, Lechner Jenővel aztán hazamentünk. Feleségem, aki egy tribünön volt és végignézte az ünnepséget, már otthon várt reám Pálma leányommal együtt. Hazaérve oly rettenetes idegesség vett erőt rajtam, hogy elkezdtem sírni, és nem tudtam lecsillapodni. Talán 2 óra hosszat sírtam, míg végre valahogy megnyugodtak az idegeim. 5-6 óra tájban visszamentem a templomba, hogy megnézzem, minden rendben van-e. A templom a nagyközönség részére nyitva volt, mert meg lehetett nézni a koronázási ékszereket. Midőn a Mátyás templomba érkeztem, a kapcsolótábla kezelője jelentette nekem, hogy úgy 4 óra felé az oltár feletti védő üveglap nagy csörömpöléssel lezuhant az oltár elé és ott darabokra törött, röviddel azelőtt, hogy Ferdinánd bolgár király megnézte a templomot és a koronázási ékszereket. Utána kutatván a dolognak, mi lehetett a törés oka, rájöttünk arra, hogy a sok éjjeli munkától kimerült szerelő, amikor kérték, hogy világítsa ki a templomot, mert a koronázási tárgyakat hozzák, akkor ahelyett, hogy csak az egyik áramkört csatolta volna, bekapcsolta mindkettőt. Így az oltár feletti sátor tetején 4 drb. 1000 gyertyafényű lámpa égett. Ezek átmelegítették az üveglapot, és midőn a kaput kinyitották, majd hosszabb ideig nyitva tartották, a hideg légáramlat annyira lehűtötte a meleg lapot, hogy az megrepedt és lehullott. Én azonnal jelentést tettem Beniczky Tamás rendőrparancsnoknak… megmagyarázván neki a dolgokat, ő azt mondta, hogy mivel senki meg nem sérült és semmi baj nem történt, nincs ok, hogy az üggyel foglalkozzunk, és nem is vette a dolgot jegyzőkönyvbe.
A koronázási munkálkodásomért később a minisztérium kiutalt bizonyos összeget, hogy mennyi volt, az már nem jut eszembe, de azt tudom, hogy mindannyian, akik a koronázás alkalmával közreműködtünk, a tiszteletdíj ügyében elégedetlenek voltunk, mert a honorárium igen csekély volt, arányítva azon óriási munkához, amit kifejtettünk. (…)”

A koronázási szertartás tehát látható incidens nélkül, nagy pompával zajlott. Azok a magyar mérnökök és műszaki emberek, akik 1916 végén oly nagy önfeláldozással dolgoztak a koronázási ünnepség zavartalan lebonyolításáért, bizonyára még nem sejtették, hogy munkájukkal a monarchia utolsó nagy ceremóniájához járulnak hozzá.
Gróf Bánffy Miklós, az 1916-os koronázás művészeti és műszaki bizottságának elnöke Emlékeimből című könyvében részletesen beszámolt a koronázás eseményeiről, de nem említette a Bánó László által felidézett epizódot. Pedig a gépészmérnök egyértelműen utalt rá, hogy az erősen bevágott drótkötelekről jelentést tett Bánffynak is, és a koronázás előtti estén emiatt detektívek lepték el a Mátyás-templomot. Bánffy könyvében szó esik a felrobbant izzólámpáról, majd a lezuhant üveglapról: „Az az üveglap, amely az oltár feletti sátor világítását lezárta, a hőségtől kettérepedt és alighogy a templom végleg kiürült, csapóbárd éllel lezuhant az oltárra. Erről azonban néhányunkon kívül, akiknek másnap dolgunk volt a templomban, más nem értesülhetett és azután sem hallott senki róla.” Ha tehát Bánffy titokként kezelte a lezuhant üveglapot, akkor érthető, hogy a merényletkísérletet ennél is bizalmasabb titokként kezelte. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a koronázással kapcsolatban sehol, egyetlen beszámoló sem említi a különös esetet.

(Bánó Attila: 55 meghökkentő eset a magyar történelemből)