„Borzasztó perc volt ez” – írja visszaemlékezéseiben Batthyány Lajos miniszterelnök hűséges hitvese, Zichy Antónia grófnő – midőn férje kivégzése előtti napon, utolsó találkozásuk megrendítő pillanatában, átnyújtotta férjének a kért fegyvert. Miközben a siralomházban, az őrök kíváncsian kémlelő tekintete mellett, életük utolsó perceit töltötték együtt, „egyszer csak azt vettem észre – írja a grófnő férjéről – hogy kezemre nézett, felhasználván egy percet, melyben a profosz [foglár] a tiszthez fordult és vele beszélt, azt súgtam neki, hogy mérget nem kaphattam, de ezt hoztam, ha kívánod. Ő mindjárt utána nyúlt, kezét a kendőm alá tette, és gyorsan kikapta kezemből. Borzasztó perc volt ez, – hogy én adom neki a fegyvert, mellyel életének végét fogja vetni, ez a gondolat kétségbe ejtett engem, és még is tettem! Ő kívánta, kötelességemnek tartottam!”

Batthyány Lajos miniszterelnök rendkívüli egyéniség volt. Nem csak azért, mert ő lehetett Magyarország első felelős miniszterelnöke 1848-ban, nem csak azért, mert elveihez hű maradt, mert a törvényes rend mellett mindvégig kitartott, hanem azért is, mert életének tragikus végóráiban rendkívüli önfegyelemről és máig példaadó bátorságról tett tanúságot. Ahogy búcsúlevelében írta, igazságtalanul kellett meghalnia. „Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem.”

A mérget vagy a fegyvert azért kérte Batthyány, hogy elkerülje a számára oly megalázó kivégzési módot, az akasztást. Micsoda lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy éjszaka takaróját fejére húzva az őrök jelenlétében – kik az egészből semmit nem vettek észre – egy jajszó nélkül először saját szívébe szúrjon, majd felvágja karján és nyakán az ütőeret. De az önmagán ejtett sebek nem bizonyultak végzetesnek. Reggel ugyan vérbe fagyva találták, de nem halt meg. A kis kés nem volt elég hosszú és éles. Ám a kegyetlen hatalom az eredeti ítéletet mindenáron keresztül akarta vinni. Anton Bee, osztrák törzskari főorvos Batthyány sebeit gyorsan bekötözte, majd az orvosok különféle izgatószerekkel estére olyan állapotba hozták, hogy saját lábán ment ki a vesztőhelyre. Végül megkönnyebbülten látta, hogy az udvaron nem áll akasztófa. Az ítéletet golyó általi halálra változtatták. Batthyány maga vezényelt tüzet a kivégző vadászoknak. „Éljen a haza!” Ezek voltak utolsó szavai.

Ma már közismert, hogy Batthyány és Zichy Antónia kapcsolata nem volt konfliktusoktól mentes. Antónia is tudott férje és húga, Zichy Karolina bizalmas kapcsolatáról, mely családi feszültségekhez is vezetett. Mindezek tükrében még inkább csodálatra méltó az az egymásra találás, mely a Batthyány házaspárt a gróf 1849. januári elfogatásától kezdve elítéléséig az utolsó hónapokban jellemezte. Batthyányné visszaemlékezése a börtönben folytatott beszélgetésekre és a gróf búcsúlevele nem hagy kétséget afelől, hogy Batthyányt mély érzelmek fűzték hitveséhez, kitől az utolsó találkozás alkalmával így búcsúzott: „Köszönöm neked minden jóságodat, te mindig jó angyalom voltál, bocsásd meg nekem minden szomorúságot, melyet okoztam neked – és békülj ki C…vel is. [Karolinával] Bocsásd meg neki is.” Búcsúlevelében ezt a gondolatot még e szavakkal egészítette ki: „… oly igaz, mint az, hogy a halál küszöbénél állok, hogy csupán ennek a bűnnek a tudata az, amit a sírba magammal viszek.” „Elnézéssel és szerelmünk első éveire gondolva emlékezzél rám. A gyermekeket áldd meg és csókold meg az én nevemben, ne szégyelljék, nem kell szégyellniük atyjukat, az én halálomnak gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak.” „Még most is látom őt előttem – írja Batthyányné – oly szép, oly magasztos volt! Szemei fénylettek a könnyektől, melyeket visszatartott, hogy ne lássák őt sírni.”

A hűséges társ, Zichy Antónia emigrációjából való hazatérése után számos Batthyányhoz köthető relikviát ajándékozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A gyűjteményünkbe tartozó kis rugós zsebkés a Parlamenti Múzeum áttétjeként szerepel a leltárkönyvben. Ma már nem bizonyítható, hogy ez volt-e az a "fegyver", melyet Batthyány a börtönben használt. Károlyi Mihály emlékirataiban egy másik tőrről ír, melyet Batthyány fia, Elemér gróf mutatott meg neki. A családi hagyomány szerint azt az olasz kést, Károlyi Mihály nagyanyja, Zichy Karolina grófnő juttatta el a miniszterelnökhöz gyermekeinek nevelője, egy francia abbé segítségével egy kenyérben elrejtve. A kés nyelén Ádámot, Évát és a kígyót ábrázoló finom mívű plasztika volt és ez a bevésett, mély értelmű mondat: "Ora et Semper!" "Most és mindörökké!" 

A kis tőr mellett a miniszterelnök gyertyatartója, a kivégzéskor viselt mellénye a golyó ütötte lyukakkal máig múzeumunk legféltettebb kincsei közé tartoznak. Állandó történeti kiállításunkban ma is megtekinthetők. 

M. Lovas Krisztina