Száz éve áll a „Régészek emléke” a pesti Múzeumkertben

Múzeumi élet
Szakmai munka

A Rómer-Pulszky-Hampel sztéléként is nevezett emlékművet Fraknói Vilmos (1843-1924) történetíró, püspök a múzeumok és a könyvtárak országos főfelügyelőjeként állíttatta, amint ez a múzeumkerti alkotáson a következőképpen olvasható:

RÓMER PULSZKY HAMPEL/ A MAGYAR RÉGISÉGTUDOMÁNY/ MEGALAPÍTÓINAK EMLÉKÉRE/ A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM/ SZAKSZERŰ FEJLESZTÉSE ÉS/ EURÓPAI HÍRNEVE ÉRDEKÉBEN/ KIFEJTETT EREDMÉNYES MŰ/KÖDÉSÜK SZÍNHELYÉN HÁLÁS/ KEGYELETTEL EMELTE/ FRAKNÓI VILMOS/ A MAGYAR MÚZEUMOK ÉS KÖNYVTÁ/RAK ORSZÁGOS FŐFELÜ/GYELŐJE MDCCCCXVI.

Fraknóit a régésztriász mindegyik tagjához szoros kapcsolat fűzte. Rómer Flórissal (1815-1889) való levelezése arról tanúskodik, hogy a nála majd harminc évvel idősebb tudós paptárs atyai jóbarátja volt. 1875-ben kollégák is lettek a Nemzeti Múzeumban, amikor Fraknói a múzeumi könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár őre, azaz vezetője lett (Rómer az Érem- és Régiségtár őre volt ugyanekkor). Mindkettőjüket Pulszky Ferenc (1814-1897) igazgató vette fel, aki tehát főnöke volt Fraknóinak is. Vele aztán sok helyen együtt munkálkodhatott, többek közt és elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia keretében. Ő lépett Pulszky örökébe is, amikor annak halálát követően őt nevezték ki a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőjévé. Rómer tanítványával és Pulszky vejével Hampel Józseffel (1849-1913) szintén közeli, baráti viszonyt ápolt. Ezzel kapcsolatosan csak azt az érdekességet jegyzünk itt fel, hogy Fraknói adta össze Hampelt „Pulszky papa” lányával, Polixénával.


Fraknói Vilmos márvány reliefje, melyet a Múzeumkertbe szánt az adományozó, ifj. Hampel József (MNM Történeti Tár)

Fraknóiban az emlékműállítás elképzelése valószínűleg már nem sokkal Hampel 1913. márciusi elhunyta után megszületett és leendő alkotóként talán rögtön pártfogoltjára, Damkó József (1872-1955) szobrászművészre gondolt, aki ekkor már többszörösen is kötődött hozzá. Damkó ugyanis 1904-ben a Fraknói által alapított ösztöndíjjal jutott ki Rómába, ahol aztán később ugyancsak arbei címzetes püspökének ösztönzésére és megrendelésére készítette el a római Lateráni Bazilikában II. Szilveszter pápa síremlékére a Szent Korona átadását ábrázoló domborművet (1909, avatása: 1910). A jeles szobrász faragta végül 1929-ben pártfogója síremlékét is.

A Régészek emlékét azonban egy másik jelentős személy, Hültl Dezső (1870-1946) építész, műegyetemi tanár is „jegyzi”, hiszen az emlékművet ő tervezte. Hauszmann Alajos tanítványa és veje építész munkásságát a budai vár építkezéseinek művezetőjeként kezdte, majd utóbb követve apósát az egyetemi katedrán, több évtizeden át meghatározó tanáregyénisége lett a hazai építészképzésnek. Néhány évig a Műegyetem rektora is volt. Érdekességként megemlítendő, hogy 1906-ban ő szerzett építészként először doktori fokozatot Magyarországon. Épülettervezőként szintén jelentős munkásságot fejtett ki. A Kossuth téri metrókijárat fölötti METESZ székház átépítése miatt a sajtóban jelenleg is sokat forog a neve. A tér déli oldalán ugyanis a Hültl által tervezett épületek láthatóak. Illetve csak kettő, a harmadik – bár megtervezte – a II. világháború miatt nem épülhetett meg. Most viszont az említett székházat (az Országgyűlés Hivatala számára) az ő eredeti tervei szerint építik át.

De térjünk vissza Damkó és Hültl közös alkotásához! A római sztélék, sírkövek formáját követő emlékmű felső részében timpanon látható, amelyet a három férfiú érdemeit elismerő babérkoszorú tölt ki. A timpanont tartó két oszlopban (kétoldalt) szőlős inda fut és az emlék felső harmadában sorakoznak Rómer, Pulszky és Hampel Damkó által kifaragott domborműves mellszobrai. Alattuk az ábrázoltak (vezeték)nevei állnak, majd egy nagyméretű emléktábla szövege olvasható, amelyet már fentebb közöltünk. Ezzel az emlékművel a múzeumkerti látogatók száz évvel ezelőtt, 1916-ban találkozhattak először, hiszen ekkor állították fel azon a helyen, amelyen ma is látható. Elhelyezése után még dolgozott rajta a mester, mert – mint Budapesti Hírlap június 30-i számából megtudhatjuk – ekkor még a tábla szövegének bevésése hátra volt. A lap tudósítása így fejeződik be: „Az emlékmüvet ma még állványok hálozata boritja, de néhány nap mulván befejeződnek a munkák, az állványokat leszerelik, a munkások által összetaposott környékét ismét gyepesítik és a szobrot minden ünnepség nélkül átadják a közszemlének.” A Vasárnapi Ujság 1916. július 9-i számában közölte az elkészült és felállított emlékmű képét. Liber Endre a Budapest szobrairól írt kötetében (1934) a Régészek emlékét 1916 tavaszára datálja, ami nem cáfolja a nyári szoborállítást, hiszen Damkó valószínűleg már korábban elkezdte az alkotói munkát. Az állvány felépítése az emlékműnél ugyanakkor arra utalhat, hogy a sztélé végső kiképzését és a díszítő faragásokat (tehát nem csak a tábla szövegét) a mester már a Múzeumkertben készíthette el.


A Régészek emléke (Dabasi András felvétele)

A régészemléknek tehát – mint a fenti idézetből kitűnik – 1916 nyarán nem volt avató ünnepsége, de az végül mégsem maradt el, csak elhalaszthatták, mert még ugyanabban az évben, november elsején (délelőtt 11 órai kezdettel) megtartották, – ahogy az erről szóló tudósítás fogalmazott: „a nagynevű tudósok emlékéhez méltó ünnepség keretében”. Ezen megjelent Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter, gróf Klebelsberg Kunó és Ilosvay Lajos államtitkárok, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége tisztviselői, a Pulszky és a Hampel családok tagjai. Ugyanakkor nem tudott megjelenni az eseményen az emlékmű állíttatója, Fraknói Vilmos, akinek nevében Mihalik József (1860-1925), a múzeumok és könyvtárak országos felügyelője helyezett el koszorút („A magyar archaeológia mestereinek – Fraknói Vilmos” felirattal) és szólt néhány szót. Utána Fejérpataky László (1857-1923), a Nemzeti Múzeum igazgatója mondott beszédet, melyben többek között a következőképpen méltatta intézménye egykori kiemelkedő vezetőit: „Nagyrészt nekik köszönhetjük, hogy Nemzeti Múzeumunk elfoglalta méltó helyét a külföld hasonló intézményei mellett. Pulszky, Rómer és Hampel neve ismert és nagyrabecsült a tudományos eredmények terén itthon és a külföldön egyaránt.” Fejérpataky után Varjú Elemér (1873-1945), az Érem-és Régiségtár osztályigazgatója szólt az egybegyűltekhez. A nagy régésztriász munkásságának jelentőségét külön-külön is taglaló beszédét ezekkel a szavakkal zárta: „Akik a három nagy tudós nyomdokaiba léptek, azok már alig méltányolhatják eléggé a munkát, amit e három férfiú végzett. Nekik az úttörők fáradsága jutott osztályrészül, a kezdés nagyszerű, de nem mindig hálás műve. Mi, akik eredményeiket felhasználva továbbépítünk azon a hatalmas alkotáson, amelynek alapjait Pulszky Ferencz, Rómer Flóris és Hampel József rakták le, önmagunkat tiszteljük meg vele, ha az őszinte hála és elismerés koszorúját nagy elődeink emlékére letesszük.”

Az azóta eltelt évszázadban is többször került koszorú az emlékmű elé, csak három alkalmat említek most meg az elmúlt évtizedből. 1997. szeptember 9-én Pulszky Ferenc halálának centenáriumi évfordulóján koszorúzással egybekötött megemlékezésre került sor a sztélénél és ez nem maradt el születése bicentenáriumán, 2014-ben sem. Egy évvel később Rómer születésének kétszázadik évfordulója alkalmából rendezett konferencia résztvevői hajtottak fejet a múzeumkerti monumentum előtt.


A Rómer dombormű orra a restaurálás után (Antal Marianna felvétele)

A 214x70 cm-es kő alapon álló 336 cm magas (ebből a kőemlék: 248 cm, a timpanon: 88 cm), 178 cm széles és 36 cm vastag haraszti mészkőből készült emlékművet az utóbbi évtizedekben többször is restaurálták. 1965-ben egy tisztító „karbantartáson” esett át, majd 1997-ben foglalkoztak vele a múzeum restaurátorai. A következő ilyetén munkára azért került sor, mert a Rómer-domborműről letörött az orr. A bajra az Új Ember c. katolikus hetilap 2008-ban fel is hívta a figyelmet. A „plasztikai műtétre” végül 2013-ban került sor, úgyhogy a tréfás oldaláról tekintve a dolgot: Rómer jobban járt, mint a gízai nagy szfinx.

A régésztirász (Dabasi András felvétele)

A három nagyszerű tudós kultuszhelyének, a Régészek emlékének manapság csak egy méltó környezetre lenne szüksége, amelyet már sajnos jó néhány évtizede nélkülöznie kell. Bár ez tulajdonképpen igaz a Múzeumkert összes szobrára is. A Nemzeti Múzeum körüli park közelgő rekonstrukciója miatt immár komoly remény van arra, hogy a közösségi emlékezet e fontos pontjai, újra méltó környezetbe kerülnek. Fraknói Vilmos erre csak azt mondaná: Ámen.

(Debreczeni-Droppán Béla)