A Magyar Nemzeti Múzeum kertje az elmúlt két évszázadban sok mindent és mindenkit látott. Egyaránt helyszíne volt nevezetes történelmi eseményeknek és hétköznapi pillanatoknak. Ez utóbbiakból természetesen összehasonlíthatatlanul több volt, mint az előbbiekből, így a pesti Múzeumkert nemcsak kokárdás forradalmunk kitüntetett pontjaként vált említésre méltóvá, hanem szerelmi találkahelyként, középiskolások és egyetemisták tanulóhelyeként, a környékbeli lakosok pihenőparkjaként. És még egy nagyon fontos jellemzője volt egykor a Muzinak, Muzicskának becézett kertnek: hemzsegtek benne a gyerekek.

Sőt van arra is forrásunk, hogy már a Múzeumkert létrehozása előtt ott játszottak a gyerekek a múzeum körül: „A muzeum terén már erősen – labdáznak a gyerekek; olvasóink bizonyára azt várták, hogy a „már erősen” után: „készül a sétány” következik, ebből azonban semmi sincs, legalább előkészületeket nem látunk. No de ki tudja, hátha a gyermeklabdázást legközelebbről a munkások foglalkozása váltandja meg.” – írta a Hölgyfutár egyik 1854. áprilisi száma. Egy másfél évvel ezután meg is indultak a munkálatok és 1857-ben be is fejeződtek. Megszületett az a közpark a Nemzeti Múzeum épülete körül, amely mind a mai napig egyik zöld szigete a szélesebben vett pesti belvárosnak. 160 évvel ezelőtt pedig még jóformán magában állt tágabb környezetében, hiszen a legközelebbi park, a mai Károlyi-kert, akkor még magánkert volt, a Károlyi-palotához tartozott, csak 1932-ben nyílt meg a nagyközönség számára. A Múzeumkert hamar közkedvelt sétáló- és pihenőhellyé vált. A szülők, nagyszülők vagy a dadák kíséretében érkező gyermekek már a kezdet kezdetétől állandó látogatói voltak a kertnek. Mi több, ha hitelt adunk a Vasárnapi Ujság egyik 1858-ban megjelent számában olvasottaknak („(A muzeumi kertet,) hova eddig főleg csak dajkák és gyermekek jártak, lassankint diszesebb közönség is kezdi látogatni. A pünkösdi ünnepekben föltünőleg sokan sétáltak e helyen;…”), akkor azt mondhatjuk, hogy először igazán a gyermekek vették birtokukba a kertet. A játéknak azonban nemegyszer rossz vége lett, mert több gyermek a múzeumlépcsőt és mellvédjeit is bevonta a játéktérbe. 1861-62-ben például – egy morbid fordulattal azt mondhatnánk: a Múzeumkertben potyogtak az égből (a mellvédről) a gyerekek. A Családi Kör c. lap (1862-ben) erről így írt: „A Muzeum nagy lépcsője melletti falról e napokban egy 12 éves fiú leesett s karját eltörte. Tavaly is történt már itt hasonló szerencsétlenség: két gyermek esett le akkor is e falról, s az egyik lábát törte, a másik pedig szavát vesztette el. Naponkint látni, mint lepik el a gyermekek a muzeumi nagy lépcsőt, hogy rajta játszhassanak. Ezt egyáltalában nem kellene megengedni, mert még több szerencsétlenség is történhetik ott.” A gyermekbalesetek miatt tettek aztán kis vaskerítést 1865-ben a múzeumlépcső elé (ami 1926 után a Kertészház elé került és ma is ott látható).

Aztán a következő évtizedekben még több látogatója lett a Múzeumkertnek, egyre több gyermek játszott benne. Sőt az 1880-as évek derekán megszületett a Múzeumkert után a Muzi is. Pontosabban a kert Múzeum mögötti részét kezdték el ezzel a névvel illetni a „Pál utcai fiúk”. Erről a múzeumkerti gyerekvilágról írt A Pál utcai fiúk szerzőjének, Molnár Ferencnek a barátja, Pásztor Árpád – az egyik einstandoló Pásztor-gyerek – ifjúsági regényt Muzi címmel. Ő írja le, hogy 1887 körül a Múzeumkert megnevezést – legalábbis ők, a muzisok a park elülső, a múzeumépület körúti homlokzata körüli részére használták, ahol „tanuló diákok, gyermekeket levegőztető dadák, nyugdíjas életüket szellőztető öregurak, frejleinos [nevelőnő által] »nevelt« gyermekek, árusok krumpliba tűzött szárú piros, zöld papírforgó zizegő pillangókörével lepték el ott a padokat. Ott komoly Múzeumkert volt a kert, ahol illendően kellett viselkedni, ráccsal körülvett sétány, házi feladat, nem pedig a szabad, rakoncátlan, végtelen Muzi, a bibó, a Piki, a Buócz hazája.” Pásztor Árpád („Piki”) leírásából az is kiolvasható, hogy bár a Nemzeti Múzeum kertjét bizonyos szempontból két részre – két eltérő „világra” – lehetett osztani, azért mindkettő tele volt gyerekekkel. A képi és írásos források alapján azt mondhatjuk, hogy ez a következő évtizedekben is igaz volt, a Muzi – mely becenevet egy idő után már az egész kertre használtak – a józsefvárosi, ferencvárosi és belvárosi gyermekek egyik kedvenc játszóhelye volt. Százhúsz éve, a millennium évében Edvi Illés Aladár ugyanezt így fogalmazta meg: „A Nemzeti múzeum parkja a belső körúton, valóságos áldás a Belváros és Józsefváros gyermekvilágának.” Három évtizeddel később, 1925-ben pedig a következőket írta a Színházi Élet c. lap: „Legmozgalmasabb az élet a pesti, szükszámu Gyermekországok között a Muzeumkertben, amely központi fekvése és a forgalomból való majdnem teljes elzártsága miatt elsősorban alkalmas a gyermekjátszótér fontos szerepére. Még csak belépünk a tágas, virágos, zöld kertbe és máris friss gyermekkacagás kél versenyre a tavasszal.”

A Múzeumkert 1945 után is sok gyermeket látott, sőt egy komoly változás is bekövetkezett azzal, hogy 1951-ben a park Múzeum utcai oldalán egy homokozós játszóteret létesítettek, ahová később mászókákat is elhelyeztek. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy a továbbiakban a gyerekek csak itt játszottak volna a kertben, legfeljebb azt, hogy a kisebb csemetéket ide hozhatták szüleik. A nagyobbak fő játéka a labdázás volt, még akkor is, ha tiltották. Egy 1952 körüli jelentésben – valószínűleg a parkőr tizenöt esetet és elkövetőt sorolt fel (név és lakcím szerint). A füvön sétálás, a szoborra mászás mellett szinte minden alkalommal a labdázás, futballozás jelentette a szabálysértést. A büntetés ebben az esetben a labda elkobzása volt. 1956-ban a múzeum munkatársai közül már sokaknak elege lehetett a Muzi focistáiból, hiszen egy hivatalos panaszlevélben azt olvashatjuk, hogy „minden nap legalább 10-15 db. ablakot törnek be”.  Bár valószínűleg naponta nem tört be ennyi ablak, de nyilván, ha havonta tört volna be ennyi, akkor is tenni kellett volna valamit az ügyben. A Múzeum azt kérte a Fővárosi Parkfenntartó Vállalattól, hogy parkosítsa az épület hátsó homlokzata előtti területet, azaz létesítsen egy védősávot. Ez azonban az 50-es években biztosan nem történt meg, mert a 60-as évekből több olyan forrást is ismerünk, amelyben ismét előkerül a probléma. A kert növényzetéért felelős Parkfenntartó Vállalat végül valamikor a 60-as években betelepítette a múzeumpalota hátsó homlokzata előtti területet, ahol a fák és bokrok mára már úgy megnőttek, hogy jóformán teljesen eltakarják az épületet.

A Múzeumkert játszóhely funkciója tehát konfliktusokkal is együtt járt, de azért korántsem mondható el, hogy alapvetően ez jellemezte.  A múzeumkerti gyerekvilág inkább fontos része és üde színfoltja volt a parkhasználatnak.

Sajnos ez az üde színfolt tűnt el azzal, hogy az utóbbi két évtizedben a Múzeumkert megszűnt gyermekjátszótérnek lenni. Elmondható, hogy vannak olyanok, akik ezt jónak tartják, mondván, hogy a Nemzeti Múzeum kertjébe nem való ez a funkció, elég, ha az csendes pihenőkertként szolgál. Ezt persze gyermekek nélkül sem nagyon lehetne biztosítani, hiszen a környék immár korántsem olyan csendes, mint egykor, például amilyen a lóvasút idején jellemezte, hiszen mára a Múzeum körút hangos forgalma mellett lehet csak a kertben pihenni. A gyermekek azonban mindig hozzátartoztak a kerthez, egészen az 1990-es évek közepéig, a Pollack Mihály tervezte szép klasszicista múzeumpalota nagy rekonstrukciójának kezdetéig. Ekkor vált építési területté a kert Múzeum utcai oldala, ahol emiatt elbontásra, illetve felszámolásra került a mászókás-homokozós gyermekjátszótér. Ekkor kezdtek el parkolni az autók is ezen az egyre kopárabbá váló kertrészen, majd a rekonstrukciós munkák 2006. évi befejezése után állandó parkolóvá vált ez a terület, majd az is maradt egy évtizeden keresztül.

Ebben az időszakban, egy téli napon, egészen pontosan 2011. december 20-án több odvas, öreg fát is kivágtak a kert dél-keleti, Múzeum utcai oldalán. Szomorúan néztem a favágást, még akkor is, ha látszott, hogy az öreg egyedek bizony már balesetveszélyessé váltak. Aztán egyszer csak az egyik kidöntött fa mellett egy „meggyötört” labdácskára lettem figyelmes. Majd amikor körbejártam a már földön fekvő fatörzseket többet is találtam. Összesen hatot. Úgy ránézésre az 50-es évektől a 80-as évekig terjedő időszakra tehetőek a kivágott odvas fák törzséből kigurult gumilabdák. Merthogy ez történt. És elképzeltem, ahogy évtizedekkel korábban labdázás közben újra és újra megtörtént a baj: a labda fennakadt a fán és nem lehetett leszedni. Némelyik talán már akkor beesett a fa odvába, amikor felrepült, hogy aztán egyre mélyebbre kerüljön a fa odvasodásának, belső korhadásának köszönhetően. És aztán egy új évszázadban napvilágra került. A fák törzséből a gumilabdák (volt olyan fa is, ami egynél többet rejtett). – Leletek, sőt valóságos kincsek a Muzi egykori gyermekvilágából!

Debreczeni-Droppán Béla

A múzeumi kollégánk, Lencz Balázs által restaurált múzeumkerti labdákat az érdeklődők először 2016. szeptember 17-én 15 órakor kezdődő múzeumkerti séta alkalmával, majd szeptember 20-án 18 órától, a Pulszky Szalon című rendezvény keretében tekinthetik meg a Nemzeti Múzeum Széchényi-termében.