Mörk Leonóra: Kivonuljunk-e a civilizációból?

Kiállítás
Múzeumi élet
Szakmai munka

Balogh Boglárkának az elmúlt évek során számtalan Afrikában készült fotóját láttam, és  szerkesztettem a hozzájuk tartozó írásokat. A történetek mindig izgalmasak, olykor mulatságosak, olykor meghatóak, de nagyon gyakran megdöbbentőek, és óhatatlanul azt a kérdést szokták felvetni bennem: kivonuljunk-e a civilizációból, vagy sem?

A téma aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Hollywood érdeklődését is felkeltette, márpedig az amerikai filmipar mágusainál senki nem tudja jobban, mi van a levegőben. Vigo Mortensen új filmje, a Captain Fantastic pontosan ezt a témát járja körül, bemutatva egy hatgyerekes családot, akik off-grid, azaz az áramszolgáltatástól (és a civilizáció minden más áldásától) elvágva élnek egy erdő mélyén, valahol a Csendes-óceán partvidékén. A rendező nyilvánvalóan a kétféle életmódot állítja szembe egymással, érezhetően a modern amerikaival szemben a nomáddal rokonszenvezve, happy end még sincs, mert a történet végére a bipoláris feleség öngyilkossága teszi ki a pontot, ami modern orvosi segítséggel elkerülhető lett volna. A legnagyobb fiú pedig egyetemre szeretne járni, és nem meri elárulni az apjának, hogy több helyre is felvették. A néző tehát nem azzal az érzéssel hagyja el a mozit, hogy másnap reggel fogja a hátizsákját, és ő is kihurcolkodik a vadonba.

Ez nyilván extrém példa, de a magyar sajtóban is rendszeresen találkozunk olyan cikkekkel, amelyekben a nyitó képen tarka virágos mezőn önfeledten mosolygó főszereplők elmesélik, hátat fordítottak a stresszes városi életnek, leköltöztek valahová vidékre kecskesajtot tenyészteni, és most boldogok, és nem is értik, miért nem követi mindenki az ő példájukat. Természetesen van létjogosultsága ennek az életformának, de tömegesen erre biztatni embereket minimum nem fair. Most tekintsünk el attól, mit csinálnánk annyi sok kecskesajttal meg baracklekvárral, amennyi elárasztaná a piacot, ha mind a tízmillió magyar hirtelen leköltözne vidékre és mázsaszám gyártaná a házitermékeket. Az alapgond az, hogy ezt a fajta lakóhely- és életmódváltás szerintem ma csak az engedheti meg magának, akinek megvan hozzá az anyagi függetlensége. Mint vidéken lakó ismerőseim gyakran hangsúlyozzák, nagyvárosban el lehet lenni autó nélkül, vidéken nem. Jó, a gyerek bejár a városba iskolába vonattal vagy iskolabusszal, legföljebb hajnalban kell kelnie, vagy olykor elkésik. De bevásárolni már csak akkor tudok, ha beautózom a legközelebbi Tescóba, és ha a éjszaka fulladni kezd a gyerek, vagy bélcsavarodást kap, nem mondhatom neki azt, hogy majd reggel beviszem a kórházba busszal, addig bírja ki, vagy nem kötözhetem fel a bicikli csomagtartójára. És ehhez nem kell a világ végén lakni. Az egyik kolléganőm nyaranta le szokott költözni a három lányával egy Pest környéki faluba. A legközelebbi bolt, ahol akár csak egy kiló kenyeret meg lehet venni, a székesfehérvári Tesco, 27 km, autóval húsz perc, biciklivel három óra. Pestre busz megy egy reggel, meg egy este. Amikor a legkisebb gyereket hirtelen kórházba kellett vinnie, az is Székesfehérváron volt legközelebb, meg is büntették, mert matrica nélkül rámerészkedett az autópályára.

És mi van azokkal, akik a szakmájukból adódóan csak (nagy)városban találnak maguknak állást, és nincs affinitásuk a kecskefejéshez? Újságíróként ha egy Pesttől távoli faluban laknék, dolgozhatnék – jó esetben, és ne kérdezzük, mekkora fizetésért – a megyei lapnak. Elég, ha annyit mondok, Mediaworks, vagyis most már Optimus: ha hibázom, azonnal kirúgnak, és másik hasonló munkahelyet nem találok. Márpedig nincs kellemetlenebb érzés annál, mintha folyamatosan egzisztenciális fenyegetettségben kell élnem. Valóban létezik egy olyan trend, hogy fiatal családok vidékre költöznek, de inkább nagyvárosok közelébe, és nem helyben dolgoznak, vagy ha mégis, akkor otthonról online, nem függenek a helyi álláskínálattól és fizetésektől. Ők viszont ugyanazt az infrastruktúrát igénylik, mintha Pesten élnének, az autóval normálisan járható úttól a zavartalan wifi-szolgáltatásig.

Nyilván megvan az igazságuk azoknak az üzeneteknek, hogy a mi nyugati életmódunk rossz, káros, egészségtelen, tönkretesz minket és elpusztítja a földet. Ezzel szemben ha visszatérünk a természethez és őseink életmódjához, akkor egészségesek és boldogok leszünk. De 2016-ban azt követelni, hogy úgy éljünk, mintha száz, ötszáz vagy tízmillió évvel ezelőtt születtünk volna, szerintem abszolúte irreális. Nem mintha az ötlet új volna, emlékszem, jó 25 évvel ezelőtt írtam az akkor frissen megjelent Zöldköznapi kalauzról, azzal a címmel, hogy Nem főzök háziszappant! A könyv ugyanis erre biztatott, olyan egyéb, szintén kevésbé rokonszenves tanácsok mellett, mint hogy komposztáljam a szerves hulladékot (a harmadik emeleten), meg a mosdókagylónak csavarjam ki alul a csövét, a piszkos vizet gyűjtsem össze egy vödörbe, és azzal öntögessem le a vécét. Na most szerintem az ilyen javaslatok nemhogy több követőt nyernek meg a környezettudatos magatartásnak, mint inkább a rokonszenvezőket is eltántorítják. Ahogyan nem az az ökoturizmus, hogy az udvar végében álló budiba küldöm ki a vendéget, úgy nem az az ökológiai magatartás, ha a fürdőszobában mocskos vízzel teli vödröket kerülgetek. Létezik a zöld életmódnak nagyon modern és nagyon rokonszenves változata napelemekkel, szélerőművekkel, elektromos autókkal, vegyszermentes mosószerekkel, bioboltok könnyen elérhető hálózatával – csak hát nem nálunk, hanem például Németországban. De hogy létezik, az azt bizonyítja, nem teljesíthetetlen feladat a 21. századi ember kényelem iránti igényét ökológiai módszerekkel kombinálni.

Mindezek utána igazi aha-élményt jelentett számomra, amikor interjút csinálhattam egy fiatal hölggyel, Molnos Zselykével, aki ökopszichológiával foglalkozik, írt is erről egy könyvet. Tőle tanultam az „ökológiai én” fogalmát, amelyen azt az énállapotot érti, amely tud róla, hogy részei vagyunk az univerzumnak, és szenved, ha ezt az egységet nem élheti meg. Az ökológiai énállapotot éljük meg például akkor, ha egy harmonikus tájban, mondjuk az erdőben sétálva vagy a folyóparton ülve elkezdünk együtt lélegezni a természettel, ösztönösen átvesszük annak ritmusát. Nagyvárosi, modern emberként azonban a legtöbbünk életéből mindennapjaiból hiányoznak ezek az élmények, és ezt rosszul viseljük, ezt hívják „természethiány-szindrómának”. Viszont legnagyobb örömömre a szakértő úgy fogalmazott, az ökopszichológia nem azt akarja elhitetni az emberekkel, hogy a barlangban voltunk a legboldogabbak. Az ideális állapot az lenne, ha állandóan az ökológiai énünknek megfelelő közegben élhetnénk, az optimális pedig, ha azt éljük meg minden szinten a saját, 21. századi mindennapjainkban, hogy egy nagy egész, a természet, a világegyetem részei vagyunk. Ösztönösen ezt tesszük egyébként, amikor például kertészkedünk, utazás közben a tájat nézzük, vagy az erdőben sétálunk: ilyenkor csökken a stresszhormonjaink szintje, megnyugszunk, és az ökológiai énünk fellélegzik.

Jared Diamond: The World Until Yesterday – What We Can Learn from Traditional Societies című könyvében nemcsak azt vizsgálja, mi mit tanulhatunk a hagyományos társadalmaktól, hanem azt is, ők mit irigyelnek tőlünk. A nomád törzsek tagjai sorra két dolgot említenek: az egészségügyi ellátást, vagyis hogy nincsenek magukra hagyva, ha megbetegszenek, és a jogrendszert, vagyis hogy nem kell a saját kezükbe venniük az igazságszolgálatást. Most azt ne boncolgassuk, mi magunk hogyan vélekedünk ennek a két intézményrendszernek az aktuális működéséről, ami itt érdekes, az az, hogy a civilizációtól távol élő emberek két olyan dolgot vennének át szívesen a nyugati életformából, amit az egyén egyedül nem tud létrehozni. Egyetlen ember nem tud sem mindenkire érvényes törvényeket alkotni, sem kórházakat alapítani. Mi viszont az ő életmódjuknak olyan elemeit figyeljük vágyakozva, mint az egészséges táplálkozás, a sok mozgás, a működő emberi kapcsolatok és közösségek. Ezenek a megvalósítása a saját életünkben pedig jórészt rajtunk múlik.