Nők a '48-as férfiak oldalán

„Ölellek, csókollak milliomszor kedves jó Muczim.” E szavakkal búcsúzott Kossuth egyik levelében feleségétől, Meszlényi Teréztől. Kevesen tudják, hogy az 1848-as szabadságharc vezéralakját rendkívül mély érzelmek fűzték hitveséhez, a kortársak közül sokak szerint igen rossz természetű, gőgős, parasztos modorú asszonyhoz. Lónyay Menyhért egyik 1848-as naplóbejegyzése arról tanúskodik, hogy midőn egy alkalommal Kossuth lakásán országos politikai kérdésekről tárgyaltak, a feleség végig ott ült és „mindig belebeszélt”, a férfiak nagy bosszúságára. A szabadságharc történetírója, Horváth Mihály szerint „feleségének gőgje, eszélytelen, sokszor nevetséges igényei s kevélysége” sokat ártott a politikusnak. Jósika Miklós pedig úgy emlékszik vissza a szépnek egyáltalán nem nevezhető asszonyra, hogy „szellemileg igen alatta maradt férjének.” Mindezek ellenére Kossuth élete végéig hűségesen ragaszkodott feleségéhez, leveleiből el nem múló, romantikus rajongás olvasható ki az asszony iránt, akit olykor politikustársaival szemben is határozottan védelmébe vett. „Hajlamot nem érez fényleni, s férfi dolgokba avatkozni, s tudja, hogy ha volna illy hajlama, én azt nem tűrném – írta Szemere Bertalannak 1849 júniusában arra kérve őt és politikustársait, hogy családját kíméljék meg a rosszindulatú intrikáktól. A korban minden bizonnyal kései házasságnak számító kapcsolatból (Kossuth 39, Teréz 31 éves volt az esküvő évében) három gyermek született, akik közül két fiú érte meg a felnőtt kort. Teréz – minden hibája ellenére – biztosította Kossuth számára a legfontosabbat: a nyugodt, békés családi légkört, igazi lelki társként támogatva őt a nehéz időkben is. Kossuth és Teréz mély kapcsolatáról tanúskodnak a férjnek Nemeskéri Kiss Miklóshoz írt sorai, melyeket két hónappal felesége halála után, 1865-ben vetett papírra: „Kevés ember képes csak sejtetni is a viszony bensőségét, amely engem elhunyt nőmhöz csatolt volt. (…) Mi ketten egy lények valánk. Egymásnak, egymásban élünk. Ő meghalt, s én, hátramaradt rom, úgy érzem magam, mint az eleven halott, ki csak annyiban él, hogy szenved kimondhatatlanul!”

„Köszönöm neked minden jóságodat, te mindig jó angyalom voltál, bocsásd meg nekem minden szomorúságot, melyet okoztam neked” – ezekkel a szavakkal búcsúzott Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök hűséges hitvesétől, Gróf Zichy Antóniától utolsó találkozásuk alkalmával a siralomházban, majd pár órával később búcsúlevelében hozzátette: „ezekben a sorokban ismétlem meg neked mélyen átérzett kifejezését forró hálámnak és tiszta szerelmed minden kincse iránti csodálatomnak, amelyet megérdemelni sohasem tudtam; és oly igaz, mint az, hogy a halál küszöbénél állok, hogy csupán ennek a bűnnek a tudata az, amit a sírba magammal viszek.” Batthyány a börtönben döbbent rá arra, mennyire szerette feleségét. Az arisztokrata körökben talán ritkábban előforduló szerelmi házasság volt az övék, melynek során Antónia kitartóan támogatta politikus férje minden lépését, egészen a sírig. A reformkorban Zichy Antónia maga is kitűnt ellenzéki magatartásával, és minden bizonnyal ösztönzőleg hatott a kezdetben magyarul még alig beszélő Batthyány politikai nézeteinek alakulására is. Húgával, Gróf Zichy Karolinával együtt, aki Széchenyi jó barátjának és elvei támogatójának, Gróf Károlyi Györgynek a felesége lett, kulcsszerepet játszottak a főúri társadalom magyar szellemű átalakításában. Példaadásukkal szorgalmazták a magyar ruha viselését, báljaikon divatot csináltak a magyar táncnak, a társalgásban pedig a magyar nyelvnek. Estélyeiken lelkes nemzeti hangulat uralkodott és a két nővér kitüntető figyelemmel vette körül az ellenzéki politikusokat.

A két testvér közül Karolina volt a meggondolatlanabb és a vehemensebb természetű. A feltűnő szépségű hölgyet körülrajongták a férfiak, s hatása alól a korszak nagy magyar politikusai sem vonhatták ki magukat. Mély érzelmi szálak kötötték Batthyány Lajoshoz is, de naplójának tanúsága szerint 1842 nyarán az idősödő, 51 éves Széchenyit is hatalmába kerítette a fiatalasszony varázsa. Karolina a világosi fegyverletételt követően emigrációba kényszerült, ahol már Klapkával élt együtt. Csak férje halála után, 1880-ban tért haza. Ettől kezdve 85 éves koráig visszavonultan, családja körében élt a pesti Károlyi-palotában, a nyarakat pedig rendszerint vidéki kastélyában töltötte. Mindig maga intézkedett arról, hogy március 15-e alkalmából a Károlyi-palotát nemzeti színekbe öltöztessék. „Sasvári kastélyában súlyos vétségnek számított, s ezért szigorúan tilos volt a császár egyenruhájában megjelenni és németül beszélni” – emlékezett rá vissza egyik unokája, Károlyi Mihály, Magyarország egykori miniszterelnöke.

És milyen volt valójában az az ifjú hölgy, akiről Petőfi 1846 decemberében azt írta Orlay Petrics Somának: „Szatmárban egy olyan lyánykát ismertem meg, amilyen Párizsnak is sok volna, a George Sandok hazájának, nem pedig Szatmárnak, az ólmos fütykösök termőföldének.” Szendrey Júlia kedvenc írói közé tartozott George Sand. Különcségével utánozta is a nem mindennapi írónőt. Haját ő maga is rövidre vágatta, később dohányzott is. Júlia naplóinak legújabb kiadása még közelebb vezet minket a később, Petőfi nélküli életre ítélt, rendkívül sokat szenvedő asszony lelki világának mélyebb megértéséhez.

A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából a múzeum Pulszky-szalonjának március 16-i rendezvényén azokra a hölgyekre emlékezünk, akik méltó társaivá váltak az 1848-as korszakalkotó, nagy történelmi időket formáló férfi hőseinknek. Vendégeinkkel: Ajkay Alinka irodalomtörténésszel, a Szendrey-napló legújabb kiadásának szerkesztőjével, valamint Hernády Zsolt történésszel a múzeum történész-szakmuzeológusa, M. Lovas Krisztina beszélget majd. Milyen szerepet játszottak ezek az asszonyok férjeik oldalán 1848/49-ben? Milyen sors jutott nekik a nagy katasztrófát, a világosi fegyverletételt követően? A visszaemlékezések, naplók és levelek tükrében milyen személyiségek bontakoznak ki előttünk? Elsősorban Petőfi Sándor, Batthyány Lajos és Kossuth Lajos hitveseinek alakját vizsgáljuk meg alaposabban, de érintjük még más, ismert személyiségek feleségeit is, többek között Jókainé, Damjanichné vagy a többi aradi özvegy sorsát felvillantva. Ebből a különleges alkalomból előhozzuk a raktárból Kossuthné esküvői zsebkendőjét és Jókainé egyik ruhaderekát, de kiállítunk néhány eredeti fényképet a már idősödő Batthyánynéről vagy húgáról, az egykori szépségről, Zichy Karolináról, illetve a férje emlékét haláláig őrző Damjanichnéről és a korszak egyik legismertebb színésznőjéről, Jókainé Laborfalvi Rózáról.

Szeretettel várjuk az érdeklődő közönséget március 16-án délután fél 6-kor a Nemzeti Múzeum Széchényi-termében a Pulszky-szalon következő rendezvényén.

M. Lovas Krisztina