Száz éve temették Görgei Artúrt a Nemzeti Múzeumból

A Magyar Nemzeti Múzeum első régiségtári vendégkönyvében 1829 augusztusában gyerekes gyöngybetűkkel a következő bejegyzés szerepel: „Arthurius Gőrgeẏ Toporcziensis”. A későbbi nagy hadvezér 11 éves korában járt tehát a múzeumban, annak régi (1838-ban lebontott) palotájában, mint a bejegyzésekből kivehető egyik tanárával, a késmárki evangélikus líceum professzorával, Kralovánszky Istvánnal és talán egyik iskolatársával, Glatz Eduárddal. Nem tudjuk, hogy Görgei ezután még hányszor járt a nemzet múzeumában, a jelenleg ismert vendégkönyvekben máshol már nem találjuk a nevét, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem járt soha többé a múzeumban, bár az például több mint valószínű, hogy Buda vára visszafoglalásának megünneplésére a Nemzeti Múzeum épületében rendezett 1849. május 27-i nagyszabású banketten, amelyen 340 vendég vett részt, a győztes hadvezér, Görgei nem volt jelen. Mi azonban Görgeinek a következőkben már egy olyan múzeummal való „találkozásáról” írnánk, amely a halála után történt. Temetéséről, amely – a nemzet számos más nagy halottjához hasonlóan – a Nemzeti Múzeumból indult.

Görgei Artúr matuzsálemi kort ért meg, 98 éves korában, 1916. május 21-én hunyt el Budapesten, a Mária Valéria utca (ma: Apáczai Csere János utca) 17. sz. alatti ház második emeletén, abban a szobában, ahol élete utolsó éveit töltötte. A korabeli napilapok részletesen beszámolnak a halál körülményeiről, néhány a halál beálltának percre megadott időpontját – éjjel 1 óra 18 perc – is közölte, így tehát azt is tudjuk pontosan (pontosabban, mint a kiadott gyászjelentésekben leírták, azokban ugyanis szimplán 1 óra szerepel). Az Est című napilap apró részletekbe menő tudósításában azt is rögzítette, hogy a Görgei ágyánál virrasztók közül valaki meg is jegyezte, hogy halálával a „tábornok még megvárta Buda bevételének évforduló napját”.

Görgei temetésére vonatkozóan is a sajtó lehet a fő forrásunk, hiszen a temetés jellege miatt annak ügye nem indult el a szokásos hivatali utakon. Biztosan nem került például minisztertanácsi ülés elé – noha egy ülést tartottak a temetés időpontja előtt – és biztosan nem volt ezzel kapcsolatosan iratképzés a Miniszterelnökségen, a Belügyminisztériumban, de a Hadügyminisztériumban, valamint a Honvéd Főparancsnokságon és a Budapesti Állomásparancsnokságon sem. (Csak a főváros levéltárában találtunk iratokat a Görgei temetéssel kapcsolatosan, azok azonban közvetlenül a díszsírhelyre vonatkoznak és nem az egész temetés folyamatára.) Ez persze, mint az imént említettük, a temetés jellege miatt érthető, hiszen a nagy tábornokot nem az állam, hanem a család temette. Erről úgy tűnik gróf Tisza István miniszterelnök maga döntött, talán kikérve miniszteri titkára, a Görgei szűkebb családi köréhez tartozó Latinovits Endre véleményét is, aki a döntésről még az elhalálozás napján Bécsből hazatérve – ahol ekkor a kormányfő is időzött – személyesen tájékoztatta családját, majd minden bizonnyal a sajtót is. Tisza egyelőre egy viszonylag hosszabb táviratban nyilvánította ki részvétét a családnak, amelyben nyilvánvalóvá tette, hogy milyen tisztelettel volt és van az elhunyt iránt. Többek közt ezeket írta: „Nagy ember volt Görgei Arthur, – ugy a cselekvés órájában, mint a nemes büszkeséggel elviselt néma szenvedés hosszu évtizedeiben. Küzdött, mint az oroszlán s amidőn a küzdelem folytatásának céltalan voltáról meggyőződött, habozás nélkül vette magára a befejezés egész ódiumát és türte egyetlen jajszó nélkül a félrevezetett nemzet átkait és gyülöletét.” Tisza azonban nemcsak szép és elismerő szavakkal tisztelte meg Görgei emlékét, hanem – ha a Görgei baráti köréhez tartozó Lévay Józsefnek hihetünk, akkor – azzal is, hogy a temetés költségét maga állta. Ennél is jelentősebb volt talán az a szimbolikus tett, hogy „tekintettel a nagy érdeklődésre” a miniszterelnök a gyászszertartás céljára a család rendelkezésére bocsátotta a Nemzeti Múzeum épületét. Szimbolikus tett volt ez valóban – amely mindenki számára jelezte: a nemzet nagy halottjától búcsúzik –, hiszen Palóczy László képviselőházi korelnök és Teleki László gróf, jeles államférfink 1861-ben történt temetése óta a nemzet számos nagyságát ravatalozták fel a múzeum kör alakú előcsarnokában. Görgei előtt például Jókai Mórt, Hieronymi Károlyt és két Kossuthot is: 1894-ben Kossuth Lajost, 20 évvel később a kormányzó fiát, Kossuth Ferencet. Ha már vannak előzményei Görgei múzeumból történt temetésének, akkor talán érdemes megjegyezni egy párhuzamot éppen Kossuth Lajos búcsúztatásával kapcsolatosan. Kossuth temetése alkalmával, 1894-ben a kormány belügyminiszteri rendelettel is kinyilvánította, hogy nem állami temetésről van szó, megtiltva az állami alkalmazottaknak, hogy hivatalos minőségében részt vegyenek az eseményen, sőt azt is, hogy a közintézményekre kikerüljön a fekete lobogó. Görgei esetében azonban elmaradtak az utasítások, hivatalos közlemények, viszont a legtöbb lapban a temetés rendezése kapcsán megjegyezték, hogy azon a „kormány képviselteti magát”. Képviselte is aztán, mert megjelent a temetésen és koszorút is vitt a ravatalra Tisza miniszterelnök, csakúgy, mint báró Hazai Samu hadügyminiszter és több más miniszter és államtitkár (utóbbiak között ott volt gróf Klebelsberg Kuno is, akit aztán 1932-ben ugyancsak a múzeum Rotundájában búcsúztattak).

Görgei Artúrt tehát a Magyar Nemzeti Múzeum kör alakú előcsarnokában (rotundájában) ravatalozták fel 1916. május 24-én reggel, miután az előző este a gyászházból átvitték oda. Múzeumi szempontból érdekes, hogy a felravatalozást és a gyásztér díszítését Supka Géza (1883-1956) régiségtári őr irányította. A Pesti Napló a következőképpen írta le Görgei múzeumi ravatalát: „Az előcsarnokot ezüstszélü fekete drapériával vonták be és délszaki növényekkel díszítették fel. Szemben a bejárattal, magas, lépcsőzetes katafalkra [díszes ravatalra] helyezték a fekete érckoporsót. A katafalk köröskörül a tábornok kedvenc virágaival van diszitve; a visegrádi villából hozta be szerdán reggel Görgei unokahuga, Návay Lenke. A ravatal előtt fekete párnán helyezték el Görgei két kitüntetését: a 48-as katonai érdemkereszt első és második osztályát. (…) Egy másik párnára negyvennyolcas tiszti kalpagot és egy 48-as lovassági tiszti kardot tettek, mert Görgei kardja Oroszországban van, a kalpag véres foszlányát pedig a Nemzeti Muzeumban őrzik. A koporsó alatt a 64-ik honvédzászlóalj golyószaggatta lobogóját helyezték el, amelyet a branyiszkói ütközet után kitüntettek a katonai érdemkereszttel. A ravatal lábánál hatalmas babérkoszorú van, lila szalagján e felirattal: Felejthetetlen nesztorának – a Görgei-Nemzetség.” (Egy nemzetiszínű koszorúszalagot a Görgei-temetésről ma is őriz a nemzet múzeuma, mégpedig „a m. kir. nemzeti Hadsereg./a nagy Hadvezérnek” felirattal.) A ravatalozás munkálatainak befejezése után 24-én délben megnyitották a múzeum kapuit a gyászolók előtt, akik este hétig róhatták le kegyeletüket. Erre másnap délelőtt is még alkalom nyílt.

Görgei temetése május 25-én délután 3 órakor kezdődött az evangélikus egyház szertartása szerint. A ravatal körül a búcsúztató Raffay Sándor (1866-1947) Deák téri evangélikus lelkész és a család számos tagja, valamint a kormány képviselői mellett ott állt tizenkét agg 48-as honvéd, akik eljöttek, hogy elkísérjék egykori vezérüket utolsó útjára. Ők és díszegyenruhás rendőrök álltak díszőrséget a ravatal előtt. A múzeum a gyászszertartás kezdetére megtelt, csakúgy, mint a Múzeumkert és környéke. Az Opera énekkara Erkel „Gyászhangok” című kompozícióját adta elő, majd Raffay lelkész gyászbeszéde következett. Rajta kívül még Kozma Andor (1861-1933) költő, országgyűlési képviselő búcsúzott a nagy tábornoktól. Ő már utalt az éppen folyó világháborús harcokra is: „Hozzád méltó katonai végtisztességed nem itt van, a hol mi álljuk körül kiszenvedett tetemedet. Ma tul határainkon dörögnek az ágyuk, ropognak a puskák, s szuronyszegezve rohannak diadalra hazájukért küzdő vitéz magyarok. Azoknak unokái, a kiket te tanítottál meg igazi katonákul győzni.” Ezt követően az utolsó gyászének hangjai mellett a halottas szolgák leemelték a ravatalról a koporsót és elhelyezték a díszkocsira és megindult a gyászmenet a Kerepesi úti temető felé. Legelöl egy szakasz díszruhás lovas rendőr lovagolt, majd a három koszorúval megrakott kocsi következett, ezután az Opera énekkara, majd az evangélikus lelkészek lépdeltek. Nyomukban gördült Görgei gyászhintója, melyet a temetőszolgák mellet a város díszruhás csatlósai kísértek, majd a családtagok, utánuk pedig a kormány tagjai, akik a Kossuth Lajos utca-Rákóczi út sarkáig kísérték el a nagy halottat. A temetőbe vezető hosszú út tele volt a gyászolókkal. A gyászmenet 5 óra körül ért a temetőbe, ahol Beöthy Zsolt (1848-1922) irodalomtörténész, a pesti tudományegyetem rektora mondott a család és a barátok nevében még egy rövid beszédet mielőtt öreg honvédjei tisztelgése mellett a jobb oldali árkádsor első csarnokának kriptájába helyezték – ideiglenes nyugalomra. Ideiglenesre, mert a család (az elhunytnak még életében többször hangoztatott kívánsága szerint) Visegrádon szerette volna őt örök nyugalomra helyezni egy számára emelt mauzóleumban. A főváros tanácsa mindenesetre több 600 korona értékű díszsírhelyet felkínált a családnak, de az egyik felajánlott és bemutatott sírhelyet sem találta megfelelőnek, míg végül kiválasztotta azt a kriptát, amely már egy jóval drágább 12.000 koronás sírhelynek számított. Később a tervezett áttemetésre (Visegrádra) nem került sor, csak a fa fejfa helyére került idővel egy kovácsoltvas kereszt. Igaza lett tehát Lévay Józsefnek, amikor barátja halála után néhány nappal a következőket írta naplójába: „Most már ahhoz is alig van reményem, hogy a fővárostól adott díszsírhelyen közadakozásból majd hozzá méltó emlék fog egykor emelkedni hamvai felett. De mindaz, ha tudná is, ha látná is, oly semmiség, oly természetes valami volna az ő viszonyában nyugodt, szilárd jellemének és lelkének.”

Debreczeni-Droppán Béla