Fáraók, piramisok, múmiák - 4. rész

Szakmai munka

A 2017. ásatási szezonunk alatti fotóriportunkat az idén előkerült múmiák bemutatásával zárjuk.  De milyen is egy múmia?

A mumifikálási technika az évezredek során többször átalakult; akárcsak manapság az öltözködésben, különböző „divat irányzatok” jelentek meg, tűntek el és tértek vissza újra. Ami tendenciaként megfigyelhető, az a test megőrzésére irányuló eljárások egyre „tökéletesedése” volt.

A legkorábbi (és egyben a legolcsóbb) eljárások lényegében a test megőrződését, főleg a helyi klimatikus viszonyokra bízták. A pólya alkalmazása már ekkor is megfigyelhető. A temetés után a pólyába tekert test, a koporsóban kialakult belső pára miatt, szinte teljesen lebomlott, ezért csak a csontokat találjuk meg. A képen egy gyermek múmiája látható, mely az ásatás területén az egykori ideépült modern ház elbontásakor került elő, a padló alóli törmelékből. A pólyában jól láthatóak a combcsontok medence felőli végei.

A pólya vászoncsíkokból állt, mely anyagukat tekintve lehetnek durvábbak és finomabbak, valamint sűrű és lazább szerkezetű szövet együttes használata a jellemző. Gyakran összevarrások helyét is megtaláljuk rajtuk.

A későbbiekben „finomodtak” a módszerek. Körülbelül i.e 2600 körül kezdték el a testek szándékos megőrzésére irányuló mumifikálást. Az agyszövetet és a belső szerveket eltávolították és ún. kanopus edényekbe helyezték, a halott testét pedig nátronban (sóban) szikkasztották hetekig. Az is előfordul, hogy a test belsejébe ún. nátron zsákokat helyeztek, ami szintén a szövetekből való vízelvonást segítette elő. A képen egy ilyen zsák látható, belsejében nátron maradványával.

A belső szervek eltávolítása, a szikkasztás és a nagyobb mennyiségű gyanta alkalmazása a testüregben és a testfelületen, már a lágyszövetek szinte teljes megőrződéséhez vezettek. A testfelület gyakran vöröses elszíneződésű, de a testfelületre felvitt, illetve a gyolcsok közé kent gyanta levegőre kerülve oxidálódik, így a múmia és a rajta lévő gyolcs is, feketévé válik, amint ez a képen is látható.

A test helyzete ugyancsak változó volt a különböző időszakokban. Például a karok mellkason való keresztezése inkább a korai dinasztiák idején volt alkalmazott, míg később a test mellett a kar nyújtott helyzetbe kerül, a kezeket tenyérrel lefelé a medencére helyezték, amint ezen a példán is láthatjuk.

A III. Átmeneti Korban visszatér az a szokás, hogy a belső szerveket gyolcsba tekerve visszahelyezik a mellkas-, illetve hasüregbe. Ez a képen látható „fekete” múmiánál is megfigyelhető volt, így ez a jelenség bizonyos fokig datálni tudja ezt az egyént.

A balzsamozáshoz használt anyagokat, ugyancsak a sírba tették, edényekbe zárva. Idén egy ilyen edény töredéke került elő (alulnézet, jobb oldali kép), tartalmával együtt (bal oldali kép). Az edény száját szövettel zárták le, amire egy követ is helyeztek súlyozásként (Fotó: Zomborácz Tamás)

A mumifikálás legkésőbbi példái az ún. Ptolemaiosz korból származnak. Ebben az időszakban a test konzerválása már gyakran abszurd méreteket öltött. Ekkor kezdték el a kátrány alkalmazását, az addig kizárólag gyantával kezelés helyett, ami olykor szinte kőkemény szoborrá változtatta a néhai „megrendelőt”. A kátrányt nemcsak a gyolcsok közé és a testfelületre kenték, hanem a testüreget, még a koponyaüreget is ezzel töltötték ki.

Idén ezt a technikát csak egy múmiatöredéken tudtuk megfigyelni (egy jobb kar töredéke; a bal oldali képen a váll melletti terület egy részlete, fekete, fényes felületű kátránymaradvánnyal), de az előző évekből ismerünk egy olyan esetet, ahol az egész testfelületen igen vastag kátrányréteg volt megfigyelhető.

Fotókat szerkesztette: Bicskei József

(László Orsolya)