Száz évvel ezelőtt, 1919. január 29-én temették Ady Endrét. Ravatala a Nemzeti Múzeum kör alakú előcsarnokában volt, ott, ahol 1861 óta már a nemzet számos nagy halottját búcsúztatták. Bár az őszirózsás forradalom új államformát, új világot hozott, Ady gyászszertartásánál a kormány, illetve a temetés szervezői a régi világ gyászpompájának számos elemét átvették: a helyszín mellett a ravatal felépítése és díszítése (noha Jászi Oszkár kérésére az puritánabb lett a korábbiaktól), a díszőrség, az Operaház énekkarának közreműködése, a gyászbeszédek, a gyászhintó, a főváros által biztosított díszsírhely…

Ady Endre temetéséről részletesen itt olvashatsz.

A Vágóhíd c. lap újságírója például – nem kis malíciával – így reagált erre: „És ezt a szegényes magyar mértékkel alig mérhető különleges nagyságot, az összeroskadt roppant forradalmi energiát, ugy temették, mint valami nyárspolgárt. Rábizták az enterprizre, hogy csináljon neki egy szép pesti temetést. Nemzeti Muzeummal, Aranyszoborral, azzal a jól bevált sablonnal, ahogy a hivatalos halottaknak dukál.” (Vágóhid. 1919. febr. 4. 10.) Ezen kívül megjegyezte, hogy művészekre kellett volna bízni a temetést. Mi erre csak azt tudjuk megjegyezni, hogy az sem lett volna idegen a régi világ szokásrendjétől, mert példának okáért a Jókai temetésnél (1904) olyan művészek működtek közre, mint Lechner Ödön és Stróbl Alajos. Előbbi a ravatalt tervezte, utóbbi amforákat és díszkandelábereket készített a dekorációhoz. (Vasárnapi Ujság. 1904. máj. 15. 341.)

Sok minden megmutatkozott tehát a régi világ kegyeleti formáiból, de egyet ebből a kortársak, a résztvevők is hiányoltak: a rendet. A délután két órakor kezdődő temetésre már délben hatalmas tömeg gyülekezett. Egy idő után nagy dulakodás alakult ki a múzeumlépcső alatt vasrácsnál, amelynek kapuján keresztül lehetett egyedül bejutni a ravatalhoz. A temetésen résztvevő Krúdy Gyula írta néhány nappal későbbi cikkében, hogy „Olyan vad volt ez a temetés, mint Ady Endre élete.” (Krúdy Gyula: Ady a szfinx hátán. Magyarország. 1919. febr. 2. 3.) A tömeg egy idő után akkorára duzzadt a múzeumlépcső előtt, hogy például Ady özvegye, a kormány tagjai vagy a gyászünnepség szónokai is csak nagy nehezen tudtak bejutni a Múzeum épületébe (a Magyar Nemzeti Filmalap Filmarchívuma által most közölt hosszabb filmfelvételen nagyon jól látszik ez), Babits Mihály és Jászi Oszkár már csak a Sándor utcai oldalkapun. (Utóbbi ezt írta aznap a naplójába: „Életveszélyes tolongás rossz rendezés miatt.”) Ezt viszont kihasználta egy nagyobb csoport, amely betört a kapun, majd berontott az előcsarnokba a ravatalhoz is, leszakítva a falról a gyászdrapéria egy részét (és megzavarva ezzel gyászbeszéde közben Haypál Benő református lelkészt). Közben a múzeumlépcső előtt a vasrács felfogta ugyan valamelyest a tömeget, de többen annak kapuján erőszakosan bejutottak vagy átmásztak a vasrácson. Ahogy Az Ujság c. lap fogalmazott: „Egy óra hosszat tartott a zajos ostrom, míg végül néhány lovasrendőr rendet teremtett és szabaddá tette az utat.” (1919. jan. 30. 6.) Néhány embert aztán elő is állítottak a Sándor utcai (ma: Bródy Sándor utca) őrszobán. (Magyarország. 1919. jan. 30. 5.) A bajt alapvetően az okozta, hogy kevés rendőrt küldtek a temetés biztosítására és a szociáldemokraták által beígért száz rendfenntartó is egy óra késéssel érkezett, úgyhogy már nem voltak képesek kordont vonni az épület elé. A temetést rendező Vörösmarty Akadémia másnap magyarázkodó közleményt adott ki (Móricz Zsigmond aláírásával), amelyben egyrészt tagadta, hogy incidens történt volna, másrészt a következő megjegyzést tette: „Igazi sérelem csak azokon a kiváltságokon esett, akik eddig a legnagyobb tumultusokban kényelmesen sétáltak a leteritett szönyegeken.” (Világ. 1919. jan. 30. 5.)

A Vágóhíd újságírójától idézett véleményben szerepel a Múzeum előtti Arany János szobor. A Múzeumkert központi emlékművének képe az Ady temetés alatt önmagában is demonstrálta a rendetlenséget. Ezt aztán több tudósításban és visszaemlékezésben megjegyezték. A Magyarország című napilapban például a következőket olvashatjuk: „A muzeum előtti Arany János-szobor párkányzatára is felültek az emberek, ugy hogy a szobor emberpiramis képét mutatta.”  (Világ. 1919. jan. 30. 5.) Krúdy így írt erről már idézett tárcájában: „Az Arany János szobrán kisfiuk és katonák kapaszkodtak, mint a villamoson.” E leírásokat hitelesítik a temetés alkalmával készült fotók és a filmhíradó felvétele is. (Müllner János felvételén a háttérben még a hasonlatként felhozott villamos is látható nyitott ajtókkal, bámészkodó emberekkel.) Nézzük a korabeli felvételeket és valóban ott vannak a fiatalok és a katonák a Schikedanz Albert által tervezett nagy, széles talapzaton és Stróbl Alajos szoboralakjain. És Illyés Gyulának köszönhetően, aki ott állt, megtudhatjuk, hogy többek közt kik is, akik az „emberpiramist” alkották. Illyés Beatrice apródjai című művében a következőképpen emlékezik vissza erre: „A város teljes diákságát kirendelték, tanári fölügyelettel. A galileisták középiskolás ifjúsága az Arany-szobor körül gyülekezett. Weszely [László] mi magunkat is oda vezetett. A tömegnyomás addigra jó néhány fiatalembert fölkésztetett Miklósnak, Juliskának [helyesen: Piroskának], majd magának a költőnek hátára és vállára. Innen kiválóan szemügyre lehetett venni a lépcsőkön a karhatalmi segítséggel előretuszkolodó hírességeket és azt a fekete kalapos-inges, magát küszködve is elszigetelő csoportot. Weszely megmutatta, melyik közülük Kassák, Szélpál, Mácza, Péri – Barta? Fölismert egy pici, de ugyanúgy fekete kalapos nőt: költőnőt, Földes Jolánt. Kivártuk ott, a szobor érckarjain a teljes benti szertartást. A beszédekből ki semmi sem hallatszott, de szájról szájra szállt, hogy bent ki szónokol – Kunfi, Móricz, Babits? Biró Lajos, Jászi Oszkár – s maga ez elegendő volt a türelem áhítatához. A mi fenti csoportunkban. De nem a zsúfoltan is meg-meglóduló tömegben.” Illyés részletes leírást ad a temetői szertartás befejezéséig, de ezt már nem idézzük. Mindenesetre rögzíthetjük, hogy a 16 éves és akkor még Illés Gyula névre hallgató ifjú, az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskola diákja az Arany szobor talpazatáról, mint ad hoc páholyból nézte a 100 éve lefolyt történelmi eseményt. De mások is megőrizték emlékezetükben, hogy hol álltak és mit láttak Ady temetésén, a Múzeumkertben. Herman Lipót festőművész az esemény után fél évszázaddal mesélte el, hogy barátjával, Szép Ernő íróval a kerítés mellől figyelték a történéseket. Amikor lehozták a múzeumlépcsőn Ady koporsóját, felfigyeltek a mellette álló Molnár Ferencre. Szép Ernőt a látvány a következő mondatra ragadtatta: „Nézd a Molnárt, olyan büszkén áll ott, mintha ő lenne a halott.” (Ludas Matyi. 1970. jan. 22. 7.)

Végül az Arany szobor „páholyként”, „kilátóként” való használatáról annyit jegyeznénk meg, hogy Ady Endre temetésekor fordult ez először elő, de korántsem utoljára. Általában akkor fordult elő ilyen rendetlenség, amikor zűrzavaros időkben rendet hirdettek.

Debreczeni-Droppán Béla

Magyar Nemzeti Filmalap Filmarchívumából származó felvételek: (0.49-3.26 közötti időben látható a temetésről készült filmfelvétel)