A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött mártélyi nagyszíjvég az egyik legtöbbet vitatott tárgy a késő avar kor (Kr. u. 8. század) szerteágazó, változatos díszítőművészetében. A rajta látható jelenet volt már Szászánida perzsa eredetű, bár erősen barbarizált uralkodói vadászat, vagy egyszerűen csak fejedelmi vadászat; hun áldozat üsttel, áldozati állatokkal; paradicsomi bűnbeesés; de ábrázolta már Jónás és a cethal történetét, vagy Orpheust, a görög mitológia állatokkal körülvett lantosát; olyan kutató is akadt, aki szerint egyszerűen értelem nélküli kompiláció. Egyetlen dologban értett egyet máig szinte minden szerző: az értelmezést az ábrázolás gyenge, zavaros volta nehezíti. Az alábbiakban a máig napvilágot látott sokféle javaslathoz a szerző hozzátesz még egyet: amellett érvel, hogy az ábrázolás nem zavaros – vagy legalábbis nem az avarok miatt –, hanem egy korabeli, bizánci díszítőművészetben használt képtípus kiváló másolata.

A nagyszíjvég előlapján látható jelenet számos elemre bontható. Legnagyobb jelentőséggel egy emberalak és a vele összefonódó szarvas bír. Az ember félkezű felsőteste és a visszahajló fejű szarvas alakja között a képmező vízszintesen el van metszve: az ember lábai és jobb keze a szarvas hasa alá kerültek. A jelenség oka nem a helyhiány, hiszen a férfialak „levágott” jobb keze bőven elférne ott, ahová a csonka felsőtest elé berajzolt állattest, hátsó láb (?) (1. kép 8) és főleg a gyöngysor (1. kép 5) került (főleg az utóbbi magyarázható biztosan a térkitöltés kényszerével, a „horror vacui” jelenségével). A jelenet kulcsa tehát valószínűleg éppen az ember és szarvas testének összefonódása. Az ábrázolásmód birkózást szimbolizálhat.

A jelenet felső része látszólag kaotikus ugyan, de alakjai jól elválaszthatóak. A függőleges fríz egy sematikus ragadozóból (?) (1. kép 6), egy patásból (talán őz, 1. kép 3) és egy szépen kidolgozott griffből (1. kép 7) áll. Alattuk a palmetta vagy halfarokszerű képződmény (1. kép 4) és az azzal összeolvadó tag alkotja a jelenet legnehezebben értelmezhető darabját (1. kép 7–8, valószínűleg a griff mellső, és a függőleges helyzetű, csonka állattest hátsó lábának összeolvadásából). A gyöngysor és a kis helyre zsúfolt részletek, mint a „halfarok” és a függőleges, fejetlen állattest inkább amellett szól, hogy formájukat a világosan elválasztható két, nagy egység közötti hely kitöltése határozta meg. Erre a célra, mint alább még látni fogjuk, olyan elemeket használt fel a mester, amelyek a kép előzményéül szolgáló mintán is ezt a szerepet töltötték be.

1968-ban megröntgenezték a Rómában őrzött Cathedra Petri – „Szent Péter széke” – Héraklész jeleneteket ábrázoló, addig soha nem bolygatott, elefántcsont lemezekből álló borítását. Ekkor derült ki, hogy a 9. század második felében, a karoling Kopasz Károly császárrá koronázására készült trónszék lemezei közül egynek a hátoldalán korábbi, levésett díszítés látható (2. kép 1). A csak körvonalakban megmaradt ábrázolás mellé az eredményeket közlő Kurt Weitzmann a New York-i Metropolitan Museum párt alkotó elefántcsont lemezeit állította (2. kép 2 a-b). Megállapítása szerint a faragványok egyértelműen a harmadik feladatát teljesítő, a kerüneiai szarvast elfogó Héraklészt ábrázolják. A hős Eurüsztheusz királytól kapott tizenkét feladatának ábrázolása különben – számos antik mitológiai jelenettel együtt – igen hosszan, a java középkorig élt a bizánci és részben az európai kultúrában, mint azt éppen a Cathedra Petri 9. századi Héraklész-ciklusa bizonyítja (3. kép 3–4). Természetesen a képekhez kapcsolódó történeteket is jól ismerték, sokszor másolt kéziratokban örökítették tovább.

Az elefántcsont lemezeken a szarvas agancsát markoló Héraklész feje fölött mindkét esetben egy griff, körülötte kutyaszerű, négylábú állatok látszanak. A Cathedra Petri lemezén e fölött pálmafa, annak két oldalán egy-egy madáralak figyelhető meg, a Metropolitan Museum lemezpárján a pálmafa a két madáralakkal a másik lemezre került, környezetét az egyiptomi kopt művészetre jellemző leveles indafonadék tölti ki.

A két, párhuzamos ábrázolás stilisztikailag nem tökéletesen megegyező, illetve biztosan különböző műhelyben készült. Hasonlóságaik mégis figyelemre méltó sort alkotnak. Mindkét esetben függőleges, két oldalról, illetve Héraklész alakja alatt alulról, vízszintesen keretezett frízzel van dolgunk, amelyekre egyaránt jellemző a „horror vacui” feljebb említett jelensége. K. Weitzmann részben ennek alapján azonosította mindkét faragványt 6–7. század fordulójára keltezhető, kopt alkotásnak, rendeltetésüket pedig bútorveretként határozta meg.

A mártélyi nagyszíjvég alakos ábrázolása az idézett faragványokkal összehasonlítva gyakorlatilag csak abban tér el, hogy – elfogadva a késő antikvitás tárgyainak gyakran bizonytalan keltezését – egy évszázaddal fiatalabb azoknál. Az ikonográfiai hasonlóság a méretek és a díszítőmező formájának eltérése ellenére teljes – a szíjvégen az egyetlen hiba, hogy a képmezőben a Héraklész elé már nem odaférő szarvas – a hős lábaival együtt (!) lejjebb tolódott, és helyét egy függőleges állattest vette át (1. kép 8). Párhuzamaként a függőlegesen ábrázolt, a képtér üres széleit kitöltő, négylábú ragadozó mindkét csontfaragványon megtalálható (2. kép 1, a tárgy jobb szélén; 2. kép 2 b, a bal szélen a griff előtt). A griff tollas szárnya és hosszú lábai az avar díszítőművészetben egyedi, „naturális”, természethű jelleget mutatnak. A szíjvégre került ábrázolás modelljéről árulkodhat a feljebb már említett, a szarvast a képmező többi részéről leválasztó, vízszintes, egyenes vágás. Eszerint lehetséges, hogy készítője a Metropolitan Museum lemezeihez hasonlóan, két darabból álló ábrázolást használt mintául.

A mintázást végző mester tehát éppen nem gyenge, hanem kitűnő munkát végzett: a nagyszíjvég rajzolata az eredeti, valószínűleg csont- vagy fafaragásról kölcsönzött képnek a képtérhez való virtuóz alkalmazását mutatja egyes, a rajzolatban látszó gyengeségek, félreértések mellett. Ezeknek fényében a kézműves szakmai jártassága, technikai ügyessége mellett sem ismerhette a másolt bizánci/antik eredetű kép tartalmát. A rajzolat alapján a Héraklész előtt a szarvas agancsa helyett megjelenő, az eredeti jelenet értelmét megzavaró állattest szerint abban legfeljebb valamilyen vadászjelenetet látott.

A jelenet egészét tekintve azonban mégsem ő a „zavarosság” forrása. A politeista Héraklész-mítosz antik ábrázolásain nincs helye azoknak az állatalakoknak, griffnek vagy növényeknek, amelyek ennek ellenére már a bizánci eredetű elefántcsont faragványokon is megtalálhatóak. A késő antikvitásban gyakori jelenség volt, hogy a bizánci világ provinciális környezetben működő műhelyeiben dolgozó kézművesek a kisebb igényű közönségnek olyan tárgyakat készítettek, amelyeken keveredtek örökölt és új kulturális elemek, motívumok, képtípusok. A szíjvég párhuzamaként idézett elefántcsont lemezeken így kerülhetett egymás mellé az antik mitológiából származó Héraklész és a pálmafaként megjelenő életfát két oldalról szegélyező madárpár, amely egyértelmű keresztény tartalommal bír.

Avar párhuzamok hiányában, a kép kiváló megjelenítése fényében akár az is elképzelhető, hogy maga a szíjvég is importtárgy. A Héraklész-jelenet félreértéséről, illetve inkább nem ismeréséről tanúskodó részletek alapján azonban a mesterben egy szakmailag rendkívül felkészült avar kézművest láthatunk. Ez esetben az avar környezetben, avar igényeknek megfelelően készült tárgyhoz felhasznált alakokat egy hasonló bizánci szíjvégről, de akár provinciális bizánci környezetben készült, zsákmányként vagy kereskedelem révén az avarokhoz került bútor faragott díszítéséből is kiemelhette.

Szenthe Gergely