A titokzatos újkőkori körárkok

A neolitikus körárkok (más néven rondellák) az őskori földművek egy speciális csoportját alkotják, melyek Közép-Európa nagy területén terjedtek el a Kr. e. 5. évezred első harmadában-felében. Nagyjából a Tisza és a Rajna-folyók közti hatalmas területen jellemzőek, bár az utóbbi években már a Kaukázusban is előkerült egy-két példányuk. Ez az időszak Magyarországon az újkőkor késői szakaszának felel meg, amikor a Dunántúlon – ahol a hazai körárkokat találjuk – az ún. lengyeli kultúra népessége élt. Hasonló kör alakú, monumentális építmények az újkőkorban Dél-Kelet Európától a Brit-szigetekig nagyon sokfajta formában megtalálhatóak, leghíresebb példájuk a később kőből átépített Stonehenge.

A célzott kutatási programok a Dunántúlon az utóbbi egy-két évtizedben megsokszorozták a korábban csak szórványosan ismert lelőhelyek számát: a területről ma már közel harminc késő neolitikus körárkos lelőhelyet ismerünk, elsősorban Baranya és Zala megyékből. A zalai körárkokat egy interdiszciplináris – régészekből, térinformatikusokból, archaeoasztronómusból és talajtanos szakemberből álló – kutatócsoport tanulmányozza, e sorok szerzőjének vezetésével.

A neolitikus körárkok különleges helyet foglalnak el épített örökségeink sorában, hiszen ezek Közép-Európa legelső monumentális építményei, s noha tudományos tanulmányozásuk története már több, mint száz évre nyúlik vissza, még mindig rejtély, hogy mi célból építették és mire is használták ezeket a helyeket. Hajdani funkciójukról számos elmélet látott napvilágot, a kérdést azonban a mai napig nem sikerült véglegesen és meggyőzően tisztázni. Jelenleg olyan definíciót sem ismerünk még, mely az összes körárokra nézve érvényes lenne. A földművek tág kategóriáján belül mégis egy szűk osztályba sorolhatók, mivel közös elemeik vannak, közös elvek alapján építették őket. Ezek egyike, s egyben a leginkább meghatározó a tájolást szabályozó vezérelv. A körárkok alaprajzában rejlő közös vonásokat számos kutató magyarázza az építők csillagászati érdeklődésével. Felfogásuk szerint a kapuk tájolása tükrözheti azt az empirikus tudást, amelyet egy adott közösség felhalmozott az égbolt rendszeres megfigyelése során. 

A neolitikus körárok elnevezés csak azokra az őskori földművekre használható, melyek egy vagy több árokból állnak, alaprajzuk formája kör vagy körhöz közelítő, s az árkokat megközelítőleg szimmetrikusan elhelyezett földhidak (bejáratok) szakítják meg (1. kép).

1. kép: Háromszoros körárok geomágneses felmérés nyomán alkotott képe Ligetfalváról (P. Barna et al in press, Fig. 19 után).

Méretük nagyon változó (átmérőjük 30–300 m közt változik). Legfontosabb szerkezeti elemeik a többnyire koncentrikusan elhelyezkedő, V-metszetű árkok, az ezeket kísérő paliszádok (cölöpfalak), esetenként földsánc és a jórészt szimmetrikusan elhelyezett és tudatosan tájolt kapuk. A körárkok belsejébe való bejutás (vagy éppen az onnan való kijutás) csak az árkokon átívelő földhidakon és a rajtuk épült kapukon keresztül volt lehetséges. A körárkok a települések lakott részétől mind fizikailag, mind pedig rendeltetésüket tekintve elkülönülnek, belsejükben – ritka kivételektől eltekintve – nincsenek lakóépületek. Fontos ismérv, hogy egységes kulturális és időhorizonthoz kötődnek. 

A nagy időbeli, földrajzi és kulturális távolság miatt közvetlen kapcsolat nem feltételezhető az angliai henge jellegű emlékek és a közép-európai neolitikus körárkok között. (A henge angol régészeti szakszó, a Brit-szigetek kör alakú, egy árokkal és az árkon kívül azzal párhuzamosan futó töltéssel körülvett építmények összefoglaló megnevezése, melyek az ottani újkőkorra keltezhetők). Számos közös vonásuk (alaprajz, asztronómiai tájolás, feltételezett funkció, monumentalitás) azonban így is szembeötlő, ami arra utal, hogy a gondolati háttér közös lehetett. Mindkét esetben megfigyelhető a tér lekerítésére, ill. a közösség bizonyos tagjainak kizárására való törekvés, ami minden bizonnyal a hajdani funkcióval állhat összefüggésben. 

S hogy mégis mi lehetett ez a funkció? Erre vonatkozóan számos elmélet született, melyek legtöbbje mellett és ellen egyaránt komoly érvek hozhatók fel. Alapvetően két felfogás különül el: a közvetlen funkcionális megközelítés (erődített földmű) és a közvetett funkcionális értelmezés (a szakrális és gyülekezési helytől kezdve, a temetkezési helyen át a naptárépítményekig). A legtöbb kutató a szakrális és gyülekezési helyként való meghatározást fogadja el, mely nem csak a körárok objektív (azaz: monumentális építmény) jelentését, hanem a neolitikus társadalom működéséhez kapcsolódó aspektusokat is magába foglalja, pl. a körárkok belsejében zajló közösségi rítusok. Ma már az is széles körben elfogadott, hogy a körárkok kozmikus szimbólumként is működtek.

Egy korábbi kutatás eredménye szerint a lengyeli kultúra körárkainak keleti felén található bejáratok több, mint 90%-a a keleti horizont napjárta ívének egy pontja felé nézett. A keleti kapuk északtól mért fokértékét grafikonon ábrázolva jól látható (2a kép), hogy szinte minden kapu iránya belül van az éves napmozgás két szélső – a nyári és téli napfordulói napkelte – értékén (azaz 54° és 128°). Ezt a grafikont összehasonlítva a számítógéppel szimulált, véletlenszerű kitűzés által kapott irányok eloszlását mutató grafikonnal (2b kép) jól látható a két görbe közti jelentős eltérés. 

2a kép: A dunántúli körárkok keleti kapuinak tájolási értékeinek megoszlása. 2b kép: Számítógéppel szimulált, véletlenszerű kitűzés eredményeként kapott irányok eloszlása (P. Barna 2017, 20a–20b kép után).

A 2a képen bemutatott grafikon ívén belül további csoportosulások is megfigyelhetők, amik a lengyeli népesség számára a mindennapokból kitűnő, jeles napokat jelezhetnek, mint pl. az agrártársadalmak számára alapvető mezőgazdasági munkák kezdete (vetés, aratás) vagy közösségi (pl. avatási) rítusok. A keleti kapuk megkülönböztetett fontosságát jelezhetik a néhány körároknál megfigyelt, a körárkokhoz keletről vezető felvonulási (processziós) utak. A körárkok korában közösségi ünnepek meglétére utalhatnak a rondellákban régészetileg is kimutatható lakomák nyomai. A lakoma a közösségi rituális cselekvések fontos eleme, a legtöbb társadalomban megkülönböztetett szerepet játszik az átmeneti rítusok különféle formái során. A bukrániumok – a szaknyelv így nevezi a rituális összefüggésben megjelenő szarvasmarha koponyát a szarvval együtt – gyakran kerülnek elő a körárkok árkaiból; ezek a rituális közösségi étkezés során elfogyasztott állatok trófeáiként is értelmezhetők.

Joggal feltételezhető, hogy egy, a közösség számára nagy fontosságú, a profán tevékenységektől térben elkülönülő létesítmény hatalmas energiabefektetést és munkát igénylő építése valamilyen ünnephez kapcsolódhatott. Az alábbi rekonstrukciós rajzsorozat a gétyei körárok alapján készült, melyet a Pásztor Emília által rendezett, „A fény régészete” c. kiállításon mutattunk be először. A körárok alaprajza geofizikai kutatásból ismert. A rajzsorozat az építés főbb mozzanatait mutatja (3–7. kép), a lengyeli kultúra körárkainak tájolásáról felállított elméletünk értelmezésében. Az építés kezdetét, a kitűzési rituálét egy olyan eseményhez köthették – egy ünnep napfelkeltéjéhez –, amely hitviláguk fontos része volt. Már maga az építés is, mely nagyobb embercsoportot mozgósított, akár több településről is, közösség-erősítő rituálé lehetett. Elméletünk szerint a körárok alapításának napján, a horizonton felbukkanó hajnali nap fényének iránya volt a meghatározó a körárkok tájolásában. Így a keleti kapu kitűzését az aktuális napfelkelte iránya szabta meg (3-4. kép).

3. kép: A körárok létesítésének helyszínén összegyűlik a közösség és köszöntik a felkelő napot. A szertartásokat és az építkezést a közösség „bölcse”, a szent tudás őrzője vezeti (P. Barna 2017, 7. kép után).

4. kép: Első lépésként a keleti kapu helyét jelölik ki, az aktuális napfelkelte irányában (P. Barna 2017, 8. kép után).

Szakrális építmény alapításáról lévén szó, ez minden bizonnyal rituálék részeként történt, a többi kaput azonban már csak szerkesztéssel jelölték ki. A négykapus körárkok esetében általában az alapítási vonalat (a kör középpontját és a keleti kaput összekötő képzeletbeli tengelyt a körárok sugarának megfelelő hosszúságban) meghosszabbítva jelölték ki a nyugati kaput (5. kép), majd erre (a K–Ny-i) tengelyre merőlegesen a déli és északi kapukat (6. kép).

5. kép: A körárok alaprajzát a középpontból kifeszített kötél segítségével jelölik ki (P. Barna 2017, 9. kép után).

6. kép: A nyugati kapu helyét az alapítási vonal meghosszabbításával határozzák meg (P. Barna 2017, 10. kép után).

7. kép: Közösségi szertartás egy neolitikus körárok belsejében (P. Barna 2017, 11. kép után).

Minden olyan rítus, ami alapítási vagy építési tevékenységhez kötődik, egyben átmeneti rítus is, mely a profán tér átlényegítésével jár: a nem létezőből (idegen, vad, rendezetlen minőségből) új, saját, strukturált tér jön létre. A szentély alapítása a vad világ megszelídítése, egyfajta „világ közepe”, ahol a vertikális és horizontális mágikus vonalak összefutnak, ahol az alsó és a felső világ átjárhatóvá válik az evilágiak számára. Az, hogy a lengyeli kultúra körárkainak esetében a felkelő nap fénye mint a szent teret kijelölő hierofánia (szentség megjelenése), vagy még inkább: az orientáció alapjául szolgáló kozmológiai elv jelenik meg, mutatja e létesítmények kozmikus vonatkozását.

A régészeti és archaeoasztronómiai vizsgálatok a neolitikus körárkok számos közös tulajdonságát tárták fel. Ezek átfogó értelmezésére létezik egy mágikus-mitológiai szemléletű megközelítés is, mely szerint egy körárok megfeleltethető az ún. Kozmikus Középpont fogalmának. Az elmélet régészeti eszközökkel ugyan nem bizonyítható, de jól szinkronizálható az ásatások által feltárt tényekkel. Régészeti megfigyelés, hogy a körárkok által övezett terület fizikailag és funkcionálisan is elkülönül a település lakott részétől, a körárkok körzetében pedig jelentősen megszaporodnak a rituális jellegű leletek és jelenségek. A neolitikus körárkok komplex egységként is összevethetők a Kozmikus Középpont képzetével, ugyanakkor a külső és a belső világot elválasztó árok, az azon átvezető út (kapu), a két világ közti semleges zónát jelképező küszöb mitologikus képei megfeleltethetők a materiális átmeneti rítusok fogalomrendszerének. A körárkok tehát mint közösségi és szakrális helyszínek olyan, egy nagyobb közösség rituális tevékenységeinek helyszínei lehettek, melyek szerkezete a legősibb szentélyekkel mutat hasonlóságot, amik mindegyike felfelé, az ég felé nyitott volt és kerítés, fal vagy körben kiépített kőtorlasz által övezett. Az éggel való – kozmikus – kapcsolat nyomai tisztán és könnyen felismerhetők a körárkok naptájolásában. A fentiek fényében tehát a neolitikus körárkok olyan megszentelt terek, kozmikus középpontok lehettek, ahol fenn állt a szintátlépés lehetősége az ég és a föld között. Az itt zajló ceremóniák célja talán éppen az égiekkel való kommunikáció lehetett.

Írta: P. Barna Judit régész, Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság

Ajánlott irodalom:

• Bertók, G.–Gáti, Cs. 2014: Régi idők – új módszerek. Archaeolingua, Budapest – Pécs.
• Eliade, M. 2014: A szent tér: a templom, a palota, a „világ közepe”. In: Vallástörténeti értekezés. Helikon Kiadó, Budapest, 529–555.
• Faßbinder, J.W.E.– Linck, R.– Reinhold, S.–Belinskij, A. 2013: Neolithic ring monuments in the Northern Caucasus – the easternmost prehistoric rondels in Europe? In: Д. Ю. Гук (ed.): VIRTUAL ARCHAEOLOGY (nondestructive methods of prospections, modeling, reconstructions). Proceedings of the First International Conference held at the State Hermitage Museum 4–6 June 2012. The State Hermitage Publishers, St. Petersburg.
• P. Barna, J. 2017: Fény a körben – Light in the Circle. In: Pásztor Emília (szerk.): A fény régészete. A természetes fény szerepe az őskori ember életében – The Archaeology of Light – The Role of Natural Light in the Life of Late Prehistoric Man. Bajai Dolgozatok 20. Türr István Múzeum, Baja, 20–55.
• P. Barna, J.– Tokai, Z. M. – Eke, I. – Pásztor, E. 2015: A késő neolitikus körárkok kutatásának helyzete Zala megyében. – Current research on Late Neolithic rondels in Zala County. Archeometriai Műhely 12/2, 75–88.
• P. Barna J. – Eke I. – Pethe M. – Pásztor E. – Stibrányi M. – Nagy L. – Mészáros J. – T. Biró K. – Tokai Z. M. 2020: Észrevételek a neolitikus körárkok kutatásának módszereihez: a roncsolásmentes vizsgálatok lehetőségei és korlátai Ligetfalva-Gesztenyési-dűlő lelőhely kutatásának tükrében. Zalai Múzeum 24, 11–26.
• P. Barna, Judit. - Eke, István - Pete, Mihály - Mészáros, János - Pásztor, Emília - T. Biró, Katalin - Tokai, Zita Mária - Stibrányi, Máté - Nagy, László: Possibilities and Limitations of Non-Invasive Investigations of Neolithic Roundels. GLAEBA
• Pásztor E. 2008: Megjegyzések a lengyeli kultúra körárkainak tájolásához. Archaeológiai Értesítő 133/1, 5–20.
• Pásztor E. 2017: A fény régészete. A természetes fény szerepe az őskori ember életében – The Archaeology of Light – The Role of Natural Light in the Life of Late Prehistoric Man. Bajai Dolgozatok 20. Türr István Múzeum, Baja.
• Pásztor, E.–P. Barna, J.– Roslund, C. 2008: The Orientation of Rondels of the Neolithic Lengyel Culture in Central Europe. Antiquity 82, 910–924.
• Petrasch, J. 2012 Die mittelneolithischen Kreisgrabenanlagen in Zentraleuropa: Forschungsstand und Interpretationstheorien zu Funktion und Bedeutung. In: Bertemes, F. – Meller, H. (Hrsg.): Neolithische Kreisgrabenanlagen in Europa. – Neolithic Circular Enclosures in Europe. Internationale Arbeitstagung vom 7. bis 9. Mai 2004 in Goseck. Tagungen des Landesmuseums für Vorgeschichte Halle 8. Halle, 41–66.