A csupasz test történetei.
Mindaz, amiről ritkán szoktunk beszélni. Felnőtt tartalom nagykorú olvasóknak! (18+)

Az ősi kultúrákban a női és férfi nemzőszervek képei, szimbólumai varázserejűnek számítottak, tisztelet övezte őket. A görög-római antikvitás testkultusza az emberábrázolás természetes elemének tekintette a meztelenség megmutatását, amely a szépség és az örömök forrása volt. A nemiszervek ábrázolása sem volt tabu. Priaposz hatalmas fallosszával a termékenység ösztönzője, a szőlő és a gyümölcsösök védője volt. A fogadalmi tárgyak, amulettek között is találunk fallikus formájúakat. A keresztény középkorban a bujaság, a bűnök, a sátáni érzékiség képviselőit jelenítették meg többnyire ruhátlanul. (De persze a bűnbeesés előtti Ádám és Éva testét sem fedhette ruha, Noé és Jónás, az utolsó ítélet üdvözültjei és kárhozottjai is anyaszült meztelenek.)

A középkori templomok oszlopfőin – meglepő módon – találkozhatunk alfelüket mutató férfi és női figurákkal is, a jó és a rossz harcát megjelenítő állatküzdelmek (pszichomachia), kentaurok és szirének társaságában a negatív, gonosz erőket megtestesítő alakok között. A magyarszentpáli (Sânpaul, Románia, Kolozs megye) templom egykori diadalívének egyik pillérfőjén egy mélyen lehajló, bal karjára támaszkodó meztelen nő a templomba belépők felé fordította csupasz fenekét.

Oszlopfő meztelen női figurával, Magyarszentpál (Sânpaul, Románia, Kolozs megye), XIII. sz. (László Gy. nyomán)

Az alak feje letörött, de feltehetően hasonló gesztusú volt, mint a XIII. század végén faragott freiburgi Münster vízköpőjének mozdulata. A pucér nőalak visszafordul és vigyorogva tekint hátra, a tomporából kiálló csövön át zúdulhat az esővíz az utcára. A kutatók értelmezése szerint a magamutogató némber gonosz erőket távol tartó apotropaikus jelkép, kőboszorkány, amely elhárítja, hatástalanítja a valódi boszorkány ártó szándékát.

Meztelen nőalakot formázó vízköpő, Münster székesegyház, Freiburg, Németország, XIII.sz. (László Gy. nyomán)

A nemi szervek, testrészek eredendően erotikus vonzereje az életet, a fajfenntartást szolgálja, figyelemfelhívó csalogatása az állatvilágban is sokszor külön hangsúlyt kap. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy más üzenet is kódolható „fitogtatásukba”. A páviánok hímje számára a fenékmutatás, a pénisz felmeresztése a többi hímmel szembeni dominancia jelzése. A hierarchikus csoportban ő szerezte meg a jogot a párzásra. A fenékmutatás az emberek között is valami hasonló, mármint a dominancia, a helyzet uralásának szándékát kifejező jelentést hordozhatott. Babonásan mágikus erejűnek tartották. Alkalmas rontó és elhárító, szerencsétlenséget és üdvöt hozó szertartásra. László Gyula gyűjtött össze a varázslás ilyetén módon való néprajzi példáiból egy csokrot. Szerelmi bájolásként a dél-német asszonyok a saját ülepükön gyúrt tésztával etették meg férjeiket, hogy növeljék nemi vágyukat. Kinnamos bizánci krónikája szerint Zimony várának 1167-es ostromakor egy magyar varázslónő hamuval és pőre hátsójának látványával, varázsigékkel próbálta a bizánci sereg erejét megrontani, szegényt a katonák nyila ölte meg. A durva „sz..ok rád”, „le vagy sz..va” kifejezésben is ott lappang ez a jelentés. Feltehetően ezzel függhet össze a belgiumi Walcourt templomában álló stallum (1531) ürítő figurákat ábrázoló faragványa. A visszataszító (a szó mindkét értelmében) téma bajelhárító funkciót tölthetett be.

Faragott stallum részlete, Sainte-Matern templom, Walcourt, Belgium, 1531. (Eco nyomán)

A meztelenség a középkori népi mulattató, vásári, karneváli kultúra elemévé vált, negatív előjelet kapott vagy kiszorult a magas művészetből, az egyházi-feudális hivatalos kultúrából. A karnevál (bolondünnep, szamárünnep, charivari, „húsvéti nevetés”) idejére megszűnnek a hierarchikus viszonyok, a mindennapi élet bizonyos normái és tilalmai. Eluralkodik az élet anyagi-testi oldala – az evés-ivás, ürítés, nemi élet képei, groteszk realizmusa. Ide kapcsolódik a diákénekek erotikával átszőtt profán humora is (pl. Carmina Burana). A test groteszk koncepciójánál, a középkor és a reneszánsz népi-vásári megfogalmazásában, a profán komikum gyakran vaskos, közönséges, obszcén módon jelenik meg. A felemelt lábai közt a fejét kidugó alak akrobatikus „bolondos” testtartása is ezt példázza a Nemzeti Múzeum Jankovich gyűjteményből származó publikálatlan kisbronz figurájánál. Párhuzamait a XV. század végi- XVI. század eleji észak-itáliai, padovai – tintatartó, olajlámpa? funkciójú – öntvények között találjuk. Ez a karneváli humor és „gátlástalanság” jellemzi Rabelais Gargantua és Pantagruel (1532) című regényét vagy Hieronymus Bosch (1450 k.–1516) és id. Peter Brueghel (1525?–1569) bizonyos munkáit.

Bronz figura (MNM 5/852.11, egykor a Jankovich Gyűjteményben) Észak-Itália, Padova, XV. sz. vége-XVI. sz. első fele

A reneszánsz művészetben újjászületik a meztelen test szépségének és ábrázolásának kultusza. A nemiszervek ábrázolása nem volt tabu, nem tartották visszataszítónak. Michelangelo Dávidja (1501–1504) szabadtéri szobornak készült, firenzei közteret díszített. Igaz, a vatikáni Sixtus-kápolna Utolsó Ítéletének (1536–1541) Krisztusára ágyékkötőt kellett festeni utóbb a pápa rendelete szerint. A keresztény egyház elutasító viszonya a testiséghez és a szexualitáshoz rányomta a bélyegét a nyugati kultúrára. Montaigne (Esszék, 3.5) tette fel a kérdést: „Mit vétett a nemzés oly természetes, szükséges és helyes cselekedete az embereknek, hogy nem mernek szégyenkezés nélkül beszélni róla, és kizárják a komoly és szabályozott társalgásból? Bátran kimondjuk: ölni, rabolni, elárulni; de emezt, ezt csak suttogva merjük”? „És igaza van: az embert – legalábbis a nyugati embert – mindig zavarba hozza, ami a széklettel és a nemiséggel kapcsolatos” – írja Umberto Eco. „A szemérmesség (…) ösztönös tartózkodást jelent bizonyos testrészek és a hozzájuk fűződő tevékenységek nyilvános feltárásától és az ezekkel kapcsolatos diskurzustól. A szemérmesség fogalma kultúránként és korszakonként változó”. A természeti népeknél, akárcsak a bűnbeesés előtt Ádámnak és Évának a Paradicsomban, a ruhátlanság normális állapot, a mindennapi élet része. A meztelen figurák ábrázolásához a XIX. század végi, XX. századi művészetben ezért a szabadság, az ártatlanság, az Aranykor, az elveszett Paradicsom képzete társulhatott. Paul Gauguin (1848–1903) bennszülött figurái, Noa-Noa szigete a tisztaságot képviselik a kapitalizmus romlott világával szemben. A társadalmi normák viszonylagosságát figurázza ki a jeles szürrealista rendező Luis Buñuel A szabadság fantomja (1974) című filmje. Ebben a WC-n ülve csevegnek, élnek társadalmi életet a szereplők. Az étkezés viszont intim, titkolni való cselekedet.

De térjünk immár rá a Nemzeti Múzeum tárgyának bemutatására, amely a fentebbi gondolatokat elindította. Magas színvonalú, elegáns kivitel jellemzi a különös témájú pipafejet (Ltsz. 1974.262, német, XVIII. sz. vége, XIX. sz. eleje, M: 10 cm, H: 13 cm). Az ulmi pipaformára emlékeztető lapított nyak és talprész különleges áttört faragású, könnyed virágos rokokó motívumokkal díszes. A levelek kannelúrás mintázatú oszlopos kazánt tartanak, amelyet magasfaragású, vaskos humorú figurális jelenet vesz körbe. A vásári mutatványos kukucskálós bódéja, amolyan XVIII. századi „popsi-peepshow". A lábakon álló szekrény kerek ablakocskái előtt tolong a nép. A termetes asszonyság éppen kíváncsian benéz a nyíláson, mögötte két kalapos férfi és egy suhanc várja, hogy sorra kerülhessen. A fülke ajtaja ezüst zsanérokon lenyitható, belül egy legény letolt gatyával hátsó felét mutatja a közönségnek. A mutatványos mögött egy kalapos ülő kutya és felöltöztetett majom szolgál további látványosságként. A pipa kupakja és kupakpereme hiányzik. A pipanyak végén az ezüst keretelés kiemelkedő pipaszártartó csőben végződik. Ha belegondolunk, ebből a pipából illatos pipafüst felhőket lehetett eregetni.

Faragott fapipa vásári mulatsággal (MNM D. 1974.262), Ulm (?), Német, XVIII. sz. vége-XIX. sz. eleje

A XVIII. századból, XIX. század elejéről ismertek hasonló témájú ábrázolások. Benoît Louis Henriquez (1732–1806) francia mester L’Optique című metszete François Eisen (1695–1778) festménye nyomán készült. Egy asztalra állított kukucskáló doboz előtt két rokokó öltözetű ifjú hölgy látható. A doboz tetején egy szigorú tartású dáma bábúja ül egy pici széken, mintegy biztosítva az erkölcsök felügyeletét. Az egyik leány a látványtól felzaklatva, undorral elfordul a kicsi ablakkal ellátott, mívesen díszített kasztnitól.

L’Optique, Benoît Louis Henriquez rézkarca François Eisen nyomán, 1742-1806

A másik leány a kíváncsiságtól hajtva izgatottan betekint az üvegezett nyíláson. Egy huncut ifjú – a kísérő szöveg szerint a tanítójuk – meztelen feneke tárul eléje, aki éppen szellent egyet. A szerkezeten felirat olvasható: "Optique des curieux de l' histoire naturelle" (A természettudomány kiváncsi optikája). Francisco Goya (1746–1828) két 1820–1825 körül készült grafikája is ismert, amelyen szintén hasonló tematika jelenik meg (Miran Io que no ven, Tutilimundi). A frivol rokokó idején ez a bizarr ábrázolás a trágár bohóckodás vásári attitűdjét viszi tovább, de benne van a felvilágosodás tudásvágya és a korszak medicinájának beöntés mániája is, amely az altesti dolgokkal való foglalkozást az elit számára is a mindennapok részévé tette. (Eszerint Milos Forman Amadeus (1984) filmjében a karneváli jelenetnél a Salierit hatalmas szellentéssel kifigurázó Mozart nem pusztán egy gusztustalan kópé zseni, hanem a korszak mentalitását reprezentáló figura.) Ez a vulgáris közönségesség a mai napig az alacsonyrendű komikum forrásaként szolgál. A vaskos tréfa játékosságát képviseli egy 1753-as évszámot viselő, szép kék virágos motívumokkal díszített poszthabán tányér. Peremén körben felirat: „POHLEDNI NA DRUHU STRANU, NAGDES WOLACO A POZORUG.” (Mai szlovák átírással: Pohledni na druhú stranu, najdeš volačo a pozoruj / Fordíts a másik oldalra, találsz valamit csak figyelj.) A tányért megfordítva egy kupac kaki ábrázolása mellett ez olvasható: „NASSELS HOWNO.” (Szart találtál.). Nagy volt a derű, amikor Ignác Bizmayer magángyűjteményének „szentélyében” látogatást téve a tárgy tulajdonosa komoly arccal, alig leplezett mosollyal hangosan felolvastatta velünk, kíváncsi muzeológusokkal a szöveget.

Poszthabán fajansztál, 1753, Ignác Bizmayer gyűjteménye (Hrdlovičova nyomán)

A XX. század a művészetben a polgárpukkasztó tabudöntögetések, a nagy átértékelések időszaka. A popsimutatás kedves humorú realista megfogalmazássá szelídül Medgyesi Ferenc Súroló asszonyának szobránál. A test működésének, az anyagcsere folyamatának a bemutatása pedig szerelmi költészetté magasztosul József Attila Óda versében.

Medgyessy Ferenc: Súroló asszony, bronz, 1913.

Írta: Ridovics Anna

Irodalom:

• Bahtyin, Mihail: A népi nevetéskultúra és a groteszk. In: A szó esztétikája. Bp., Gondolat, 1976. 303- 351.
• Eco, Umberto (szerk.): A rút, a komikus és az obszcén. V. fejezet. In: A Rútság története. Budapest, Európa Kiadó, 2007. 131-150.
• Entz Géza, Kolozsvár környéki kőfaragó műhely a XIII. században: Az ETI. Évkönyve 1943/II. 41 kk. és kny. Kvár, 1946. 7—9, I—II. t.
• Hrdlovičova, Sylvia: Habánska fajansa v súkromnej zbierke Ignáca Bizmayera. In: Habáni a habánska keramika (Petrakovičová, Agáta szerk.) SLÁVNOSŤ HLINY - KERAMICKÁ MODRA 2011, III. ROČNIK
• Kozák Károly: Bajelhárító jelképek, kőfaragványok középkori templomainkban. XI-XIV. század. Arrabona 17. 1975.
• László Gyula: Varázslat egy középkori falusi templomunkban. Jegyzetek a magyarszentpáli pillérfő néprajzához. Kolozsvár, 1947. (Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Erdélyi Tudományos Intézet.)
• Ridovics Anna: Történelem pipafüstben. History in Pipe Smoke. Budapest, Opitz Kiadó-Magyar Nemzeti Múzeum, 2019.