Javítani emberi dolog. Egy korábban ismeretlen írott dokumentum, új anyagvizsgálati módszer, rokontudományból kölcsönzött analógia vagy egy éppen jókor elérhetővé vált információmorzsa egész más megvilágításba helyezheti korábbi ismereteinket. A folytonos (ön)korrekció a tudományos kutatás természetes velejárója. Mit jelent mindez a szerteágazó gyűjteményi-kutatói gyakorlatban?

A művészettörténeti kutatás felől nézve az attribúció olyan módszer, „amelynek célja, hogy hasonló emlékek sorából egyeseket meghatározott mesterekhez rendeljen.” E hozzárendelés alapja pedig a „a művészegyéniség meghatározása jellegzetes stílusjegyei alapján."

A technikai médiumok esetében nem pusztán egy szerzői kéz az alkotó, hanem a folyamatba valamilyen gép/apparátus is beleszól; az ecsetvonás vagy az anyaghasználat aligha segít a szerzőség megállapításában. Ilyenkor lehetőség szerint több forrást is be kell vonni az azonosításhoz. Ha pedig új információra akadunk, gyakran kell másokat, sőt magunkat is kijavítani; ez azonban a munkánk, és minden tudományos kutatás természetes velejárója. 

De nem minden felülírt „hiba” érdektelen. Egy-egy tárgy gyűjteménybe kerülésekor fontosak a hozzá kötődő hiedelmek, vagyis az, hogy kinek-minek tulajdonítják előző birtokosai, mit gondolnak róla és később a gyűjtők miért is akarják megőrizni. Ezért a felelős muzeológus a javításkor sem töröl, csak kiegészít.

A virtuális privátfotó-gyűjteményekben gyakori jelenség, hogy miután valaki ráismert egy-egy térre, utcaszögletre, korábban idegen arcra, az általa kiderített információ is az adott kép történetének részévé válik. Az online fényképadatbázisokat – elektronikus leltárkönyveket – építő közgyűjteményeknél is létező gyakorlat ez, és az sem ritka, hogy a hely- vagy arcfelismerésnél többre, egymásnak gyakran ellentmondó források összevetésére van szükség. Ilyenkor a véletlenek mellett a tudatos kutatástervezés és a forráskritika is kezünkre játszhat.

Most a saját tapasztalataimból válogatva mutatok be egy-egy olyan esetet, amikor magam is hozzájárulhattam két, Párizsban őrzött fotóhungarika attribúciójának változásához.

„Ismeretlen magyar pár portréja”

A felejtés része a megőrzésnek. Az adatvesztést előidézheti ostromok okozta tűzvész, természeti katasztrófák, és a rendkívül sokféle emberi tényező. Átszervezés, költöztetés, átírás, vagy informatikai konverzió is hozzájárulhat az adatok összekuszálódásához. Ráadásul az ún. történeti érték is folytonosan változik: van, hogy egyszerűen csak jelentőségét veszti valami, ami korábban magától értetődően tartozott a fényképtárgy értelmezéséhez, és nem tartották fontosnak lejegyezni. Ez utóbbi folyamatot sejthetjük egy Párizsban fennmaradt üvegdia mögött is, amelyről először írok.

A Musée du quai Branly adatbázisában Magyarországra keresve egy ismeretlen páros portréjára találtam. A férfi arca ismerős volt; a képernyőképet elküldtem a Fényképtár vezetőinek, hogy erősítsék meg a sejtésemet. A szkennelt üvegdián csakugyan Pulszky Ferenc és lánya, Polyxéna volt látható, akik – mint Lengyel Beatrix és az általa megkérdezett régész munkatársak kiderítették – két bronzkori lelet társaságában ültek az ismeretlen fényképész kamerája elé. A képen látható sisak Hajdúböszörmény, Csege-halom, míg a paszományos fibula Medvedze/Medvezie (ma Turdossin/Tvrdošín, Szlovákia) régészeti lelőhelyről származik és ma mindkettő szerepel a Nemzeti Múzeum állandó kiállításában.

Az üvegdián reprodukált kettős portré a francia régész-professzor és szakfolyóirat-szerkesztő, Ernest Chantre gyűjteményéből való, aki évtizedekig tanított Lyonban. Tőle került a Musée de l’Homme, majd a Branly diagyűjteményébe. Utóbbi kutatószolgálatán személyesen is meggyőződhettem róla, hogy a több mint 100 év alatt – az intézményi átszervezések és költözések ellenére – a kicsi, törékeny tárgyat jó állapotban őrizték meg, csak éppen a hozzá tartozó információk egy része veszett el.

A francia kollégák köszönettel vették kiegészítéseinket; az ismeretlen magyar páros és a velük együtt ábrázolt két műtárgy sok év után újra nevet kapott a leltárkönyvben. 

Pulszky Ferenc és Pulszky Polyxéna, ismeretlen fényképező felvétele © Musée du quai Branly – Jacques Chirac

Már csak azt volna jó tudni, kinek a kamerája előtt ültek, s hogy a nemzetközileg elismert Pulszky saját személye, a pár viselete vagy a bronzkori kincs maga volt-e az ok, ami miatt a kettős portré Chantre professzorhoz, majd pedig az üvegdiák közé került, hogy aztán francia közönség előtt – szemléltetésképpen – kivetítsék.

Szerepcsere: Rosti kontra Charnay

Mary Warner Marien A fotográfia nagykönyve című, magyarul 2015-ben megjelent kötetében lapozva egy fára lettem figyelmes. A Topográfiai felmérések és a fényképészet című fejezetben közölt Táj egy Hernán Cortés ültette fával című kép a könyv szerint a Musée d’Orsay gyűjteményéből való és Désiré Charnay fényképezte Mexikóban.

Pár héttel később időpontot kértem a párizsi múzeum kutatószolgálatán. A helyszínen személyesen győződhettem meg róla, hogy a kép nem lehet Charnay mexikói felvétele, hiszen Rosti Pál venezuelai fényképével azonos. Több mint egy évnyi várakozás után, 2020 novemberében, levelemre válaszul Thomas Galifot, a múzeum kurátora írásban megerősítette, hogy a fotográfus csakugyan Rosti. Örömteli fejlemény, hogy azóta az adatbázisban is így jelenik meg a fénykép.

A Musée d’Orsay-ban azonosított kópia a ma öt példányban ismert Rosti-albumban is szereplő nagy Zamang-képpel feltehetően egy időben készült, albumba nem foglalt, különálló fotográfia. 1988-ban mint Charnay mexikói fényképe került a múzeumba, többször publikálták is így.

Véleményem szerint a téves attribúció oka egyrészt a mexikói, Cortéshez kötődő – egyébként Rosti által is fényképezett – „Szomorú éj fájának”, és a hagyományban egy időben ugyancsak eleven, venezuelai „Humboldt fájának” összekeverése. Másrészt pedig a téves meghatározást magyarázhatja a két fotográfus ismertsége közötti aszimmetria.

Rosti és francia kortársa egyidőben fordult meg Mexikóban 1857-58-ban. Fennmaradt képeik arról tanúskodnak, hogy mindketten jártak a fővárosban, fényképezték a katedrálist és a kor híres monolitjét, a napkövet, valamint a tlalmanalcói ferences kolostor romjait. A polgárháború mindkettejük tartózkodására és útvonalára hatással volt, ám Charnay-t kezdettől a Yucatán és a maja régészeti emlékek vonzották igazán, míg Rosti maradt az ország középső részén, illetve korábban Kubában és Venezuelában is időzött. Összességében a francia fotográfus-régész-felfedező több időt töltött Mexikóban, mint Rosti, később pedig, vele ellentétben, vissza is tért oda.

Charnay hatása hosszú időn keresztül volt jelentős, majd, ha idővel háttérbe szorult is némiképpen, a kiállítások és kiadványok révén munkássága sohasem merült teljesen feledésbe. Rosti magyar nyelvű – s csak részleteiben idegen nyelvre fordított – útibeszámolója azonban háttérbe szorult. Az 1990-es évek magyar hasonmás kiadásai korlátozottan jutottak csak az ország határain túlra. Épp ezért nem meglepő, egyúttal a tudományban mindmáig munkáló implicit hatalmi viszonyokra is utal, hogy a korai mexikói fotográfiát, és régészeti illusztrációt tekintve Charnay vált meghatározó – domináns – referenciává. Azzal, hogy Rosti egyik, sokáig neki tulajdonított fényképe nemrég visszanyerte attribúcióját, az ismertségükben megmutatkozó aszimmetriát talán sikerült, ha kismértékben is, kiigazítani.

A nagy Zamang Turmero mellett, másképpen „Humboldt fája”, Venezuela, 1857, Rosti Pál felvétele az Amadei Annának ajándékozott albumból, Magyar Nemzeti Múzeum

Már csak azt volna jó tudni, hogy a párizsi Rosti-fényképpel mi történt a keletkezése és a Musée d’Orsay gyűjteményébe kerülése közt eltelt röpke 130 év alatt.

Köszönet:
Baji Etelka, Lengyel Beatrix, Ritoók Ágnes, Tarbay J. Gábor (Magyar Nemzeti Múzeum), Carine Peltier-Caroff (Musée du quai Branly) valamint Marie Robert, Thomas Galifot, Fabrice Golec (Musée d’Orsay).

A fotóhungarika-kutatás Klebelsberg-ösztöndíjjal, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Párizsi Magyar Intézet támogatásával valósult meg.

Írta: Fisli Éva - Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

Irodalom

• Baji Etelka: „Fotóhungarika-kutatás a Történeti Fényképtárban” in Fejős Zoltán (szerk.): Fotótörténet, a Magyar Fotótörténeti Társaság Évkönyve 1., 2020. 209-223.
• Fisli Éva – Lengyel Beatrix (szerk.): Rosti, Magyar Nemzeti Múzeum, 2021 (megjelenés előtt!)