Nem tudom tudják-e, de a menyasszony, a menyegző és a menyét szavaink ugyanabból a régi, még az Uralból hozott "meny" szavunkból erednek, aminek legősibb jelentése: fiatal asszony.

Ebből lett a „menyekezik” ige, abból a menyegző, és, hát a menyét is - de ez most nem ide tartozik.

Mindenesetre az, hogy régen a fogalom kifejezésére a menyegző szavunkat használtuk elsősorban, jelzi, a „meny”, a „meny- asszony” mindenek előtti szükségességét ehhez az esküvéshez.

Arra szeretném felhívni a figyelmet itt, hogy olyan szavunk nincs, ami a "vő" vagy „legény” főnevekből eredően fejezné ki a fogadalomtételt - ettől függetlenül nyilván szükség van vőlegényre is.

Manapság ezt a fontosságot - mármint a menyasszony főszereplő voltát  - már nem a szó (azt lecseréltük az esküvőre), hanem  blogbejegyzések, mozifilmek, horoszkópok és jóbarátok is sulykolják, mondván: az esküvő rólatok szól, a te napod, te vagy a legfontosabb.

A te ruhád, a te tortád, a te színeid, a te zenéd. Mint a legtöbb részigazság, elsőre jól hangzik.

Azt feltételezem, a hagyományosabb társadalmakban, ez valóban az a nap lehetett: legalább akkor a menyasszonyra vetült minden figyelem, amikor minden díszével ékesítették, amikor őt táncoltatták, amikor érte mentek, őt kísérték Azám, de - és igazán nem szeretnék ünneprontó lenni - az ékesítés a család vagyoni helyzetének megmutatását, a táncoltatás a kiadások csökkentését, és így tovább, szolgálta.

Az esküvő, talán akkor lett valóban a magyar menyasszonyok ünnepe, amikor maguk dönthettek saját sorsukról vállalhatták saját választásaikat. Öröm, hogy ez ma már így van. Többnyire.

Ezen az ünnepen mégsem, ma sem ők a főszereplők. Hanem -  én úgy látom - az elhatározás, a vállalás és a jövőbe vetett remény.

Mert bár az esküt tevők, a vőlegény és a menyasszony valóban elengedhetetlenek, a csak egymásnak tett ígéret karaktertől függően van könnyű helyen, vagy vehető komolyan. Ha két ember, hite szerint, az általuk választott közösség - család, barátok, pajtások - előtt kijelenti, hogy hozott egy olyan döntést, ami mostantól, bárhogy is alakul majd, az ő életükben meghatározó, az más. Olyan döntést hoztak, ami attól kezdve bele van írva hivatalos iratokba, önéletrajzokba, szétszaladó és összefonódó családtörténetekbe, lelkekbe, szívekbe, DNS-ekbe és még kitudja hova.

Aztán ezen túl is rendhagyó ünnep a menyegző, hiszen azt ünnepli, ami lesz. Nem azt, ami volt, megtörtént és örülünk neki, hogy megtörtént. Időnként azt is, persze -  ahány menyasszony annyi csokor -  de a jövőt - remélem - feltétlenül és mindenképpen.

A német „Hochzeit” - bocsánat de azt hiszem én legtöbbet osztrák és német esküvőn voltam - szóval a német hochzeit szó szerinti fordítása szerint ez az ünnep az emberi élet „magas idejéhez” tartozik. Amikor megtörik az idő linearitása. 

Az esküvő, akkor is ha folyamatosan átalakuló és egyre kevesebb megmaradó az életben az idő múlását, az élethelyzet változását jelző egyik utolsó rítusunk. Márpedig rítusok nélkül csak telik az idő, de nem történik meg az élet, legalábbis nehéz észrevenni, hogy elmúlik közben.

A rítusok változó kellékei - nézzenek csak körül a kiállításban -  nem csak a körülmények változását jelzik. Szimbólumai annak is hogyan látjuk magunkat, mit gondolunk másokról, mikor mit tartunk fontosnak, milyen értékeket emelünk ki. A szűziséget? A jómódot? A kellemet? A vendégszeretet? Mi az érték, a sok gyerek vagy a nagy vagyon? Termékeny asszony kell, vagy egykézés van?

Egy állandó van. Az elhatározás, a vállalás mindig érték, minden társadalomban. A másik, a másik családjának, sorsának vállalását mindig, miden időben, minden rítusban értékeli a közösség - hiszen ezen múlik fennmaradása. Ásó-kapa, míg a halál, holtomiglan, boldogan éltek amíg, sem boldogságban, sem boldogtalanságban el nem hagyom. 

Vállalás, mondom, még akkor is, ha a menyasszonyról legelőbb mégsem ez jut eszünkbe.

Jó másfél évtizeddel ezelőtt egy jegyben járó lánnyal ültünk Katica néninél Gyergyóban a tornácon, és faggattuk, hogy adna-e valami jó tanácsot a férjhez menni készülőnek. "Hát lelkem, az első húsz év nagyon nehéz, de utána olyan jó"  - mondta Katica néni, és mi hittük is meg nem is. Nahát azóta. 

De most a menyasszonyokról van szó, a magyar menyasszonyokról, és erről a csodálatos kiállításról. Van itt ebben a kiállításban egy fejdísz, apám távoli nagynénje, Ugron Istvánné Bánffy Mária adománya, az úgynevezett Bánffy-Ugron koronka, amit nemrég a múzeum a  hónap műtárgyaként is kiállított, így legalább az én generációm is látta - ennek nagyon örültünk. Utoljára az ő fiatalabb lánya viselete az esküvőjén ezt a női ágon öröklődő ékszert. Hogy megmenekült, ide került, csoda. Koronkák helyett ma már mást öröklünk - így is alakult – szóval, például szokásokat: Mária néni egyik unokája, aki koszorúslányom és tanúm volt, felpofozott mielőtt a saját esküvőmre beléptem volna a templomba. Régi erdélyi szokás, lehessen később arra hivatkozni, hogy erőszak hatására esküdött a menyasszony, ha úgy alakul.

Néha úgy alakul, azt is be kell látni.

Ilyesmiket, ilyen szokásokat nyilván hajdan volt és megkeseredett menyasszonyok honosítanak meg. Menyasszonyt, akinek ilyesmi eszébe jutott volna, én nem ismerek. Biztos van, szerencsére, mondom, nem ismerek.

A személyes tapasztalatom az, hogy a menyasszonyok általában minden körülmények között, tűzön-vízen át: boldogok. Boldogok, akkor is, ha elmossa a lakodalmas sátrat az eső és a násznép vizet mer a cipőjével, akkor is, ha menyasszonyszöktetés helyett a vőlegény magát lopatja el, akkor is, ha órákat késik a vacsora, mert kifogy a gázpalack a világ végén, akkor is, ha annyit beszél a pap, hogy hárman elájulnak a nagy melegben - hogy csak néhány történetet felvillantsak a családi legendáriumból. 

Szóval a boldog menyasszonyok, boldogságukban hasonlítanak, még akkor is, ha egyébként egyáltalán nem. Szerelem, mondhatnánk, de nem, nem csak az. Inkább talán a remény, és a saját vállalásunkba vetett hit, azt hiszem. 

Ha megnézik majd, ez a kiállítás látni fogják, nem csak a menyasszonyokról mesél: egy-egy tárgy sorsokat hordoz és mond el.

Nézegettem otthon a családi képeket is, ide készülve. Anyám rövid hajjal, elképesztően elegáns, minimalista csipkeruhában. Nagyanyám, háború idején, válláig sem ér nagyapámnak. Háttérben udvarház, előtérben alig-alig násznép, a háború nincstelensége, nagyanyám ragyogó arca.

Akadnak a kezembe más képek is, régiek, nekem már ismeretlen urak és asszonyaik, talán ük, talán nagynéni, a hölgy az úrra néz, az úr a gépbe néz. Néznek, és az adatok mögött, a kalapok vetette árnyékban, a fűzőkből kipréselt sóhajtásokban ott van az élet. Szerelemmel, bölcsességgel, gyerekekkel, viszonyokkal, külön hálószobákkal, édes hajnalokkal, ajtócsapkodásokkal, évtizednyi hallgatásokkal, és az öregségben is egymást átkaroló összetartozással. Fehér csipkébe öltöztettet szinte kislányok. Híresen szép asszonyok valószínűtlenül keskenyre fűzött derekakkal, mogorva asszonyok, akik minden csillogó ékesség dacára még a fényképezkedés ünnepén sem engedtek abból, hogy az élet pocsék. Templom, műterem, piknik. Diadém (nem tiara, az a római pápának van esetleg perzsa fejedelmeknek), tehát diadém, koszorú, párta, főkötő, marcell-hullám. Milyen életekben oldódnak fel az esküvői pózok?

A menyasszonyról - és a vőlegényről, akkor ott pillanatfelvétel készül. Akkor, ott, a kijelentő módról. És aztán, aztán jön az adok-kapok, az örökléttel. Adni is, kapni is jó, csak nagyon kell igyekezni, hogy el ne rontsa az ember. 

Habsburg Mária Krisztierna
Egy szűz, fáradt. Várt, én látom milyen elszántan tudott várni, ott van a tekintetében, semmit nem tudott úgy mint ki-, be- és megvárni a dolgokat, az igazán fontos dolgokat. De utána? Az "egy idő" után? Hát nem volt ezeknek egy rendes kocsisuk, kérdezné nagynéném, némi igazsággal felháborodásában. 

Lakatos Erzsébet, Anci
Na ez egy lány. Nem hazudik. Szeret. A szerelemben sem hazudik - ez ritka. Látszik rajta, hogy nem érti, miért csinálják azok, akik kicsit, nagyon, olykor-olykor, ímmel - ámmal de csinálják. A hazugságot -  mert azt csinálni kell. És az is hülyeség, hogy a szerelemben és háborúban mindent. Dehogy mindent! Mert ő nem. És akkor arra is lehetne, sőt, kell gondolni, hogy talán éppen ezért. Nem jutalomképpen, hanem ennek a nem hazugságnak a következményeképpen választhatja minden nap, a síron túl is azt, akit egyszer, akkor, szinte gyerekfejjel kiválasztott. Lehet irigykedni. 

Cécile Papier
Egy drámai özvegy, aki  - tudja. Nézi ezt a magyar óriást, mondogatja, hogy Chou-chou, fess szép magyar eget, lüktető, hússzínű, szétnyíló magyar eget. Azt a fullasztó fergeteget, amit ti úgy szerettek. Amibe úgy bele tudtok halni. Úgy is néz, mint aki tudja, de nem érti. Vagy nem érti, mégis tudja. Ahogy a nők időnként ezt egyszerre, egyidejűleg és külön külön is szokták. 

Zrínyi Ilona
Egy asszony. A legbátrabb, mondták. Európa legbátrabb asszonya. Hát lehet, hogy Európáé, de néztek ezek körül Borsodban? Vagy a Kunságon? Vagy a Gyimesekben? Kiragadott példák. Igen, mellesleg, várat is védett. Nem mellesleg várandósan. De nézzék ezt a tekintetet. Ez az asszony félelem nélkül megy hozzá a legnagyobb lázadóhoz, aki tízen-évvel (15?) fiatalabb nála, és ország - világban nincs párja, olyan férfi. Magába szeretteti, utána megy a száműzetésbe, és gyereket szül neki - negyvenöt évesen. Hát ezt nevezem én bátorságnak. 

Ha már ide, rá vetül a fókusz - itt is tartanám. Mert akárhonnan indulunk el ebben a kiállításban, bátor nőket látni. Aki vakmerően szegtek meg divatszabályokat, tűzön-vízen át szerettek, bátran vállaltak sorsközösséget azzal akihez tartoztak, mentek a saját fejük után, áldozták fel éveiket, néha életüket azért amiben hittek, vagy azokért akiket szerettek. Bátran éltek és bátran szerettek. Mert a nagy vállalásokhoz ez kezdetnek épp elég. Bátran szeretni és bátran élni. 

Szerző: Ugron Zsolna,
József Attila-díjas író