Egy műtárgy múzeumi létében szomorú, de nem példa nélkül álló eset, ha az adott darab egy bizonyos időpontban intézményi rendszerének megfelelő helyéről elkerül, szakszóval élve, lappangóvá válik. Egy késő római kori fehérfém ötvözet tükörrel kapcsolatban meghökkentő ténnyel szembesülhetünk: a leletről csupán egyetlen tollrajz volt ismert csaknem 120 évig, mely nem sokkal bekerülése után készült róla és leginkább ez alapján élt a tudományos köztudatban. 2023 folyamán, a tárgyat a Germán-Szarmata Gyűjteményben leltük fel (átmérő: 14,5 cm; vastagság: 0,4 cm), nagy valószínűséggel tévedésből kerülhetett ebbe a gyűjteményrészbe, valamikor az 1960-as évek előtt.

A dunaújvárosi tükör tollrajza, Passuth Ödön (1860–1920) grafikusművész munkája (MNM-KA-IT szám nélkül, szkennelés: Ferancz Attila, MNM)

A lelet 1906-ban került a Magyar Nemzeti Múzeumba. Az 1903 óta tartó dunapentelei (ma: Dunaújváros, a római kori Intercisa), alkalomszerű ásatások, nem kevés esetben a helyi lakosságtól vásárolt tételekkel egészültek ki. Mahler Ede múzeumi segédőr az év tavaszán Rákics Dániel földbirtokostól több, zömében késő római kori tárgyat vásárolt, köztük az itt bemutatott tükröt. Az eladó állítása szerint minden lelet a saját öreghegyi parcelláján látott napvilágot, nyilvánvalóan sírleletekről van szó. Késői sajnálatunkra, arról nem számolt be, mely tárgyak tartoztak össze. Az eset nem volt példa nélküli, 1903 óta a térségben üzletszerűvé váltak a „rablóásatások” és hatalmas károkat okozó kincskeresések, mely az Uj Idők képes újságnak dolgozó Kardos Bruno (1877–1952) grafikusművészt az események megörökítésére sarkallták.

Kardos Bruno rajza az Uj Idők 1903. évi folyamából

A kerek, fehérfém ötvözetből készült tükör felülete enyhén homorú, hátlapján rendhagyó motívumokat figyelhetünk meg: kettős koncentrikus körben három, illetve középen egy talpas kereszt alakú ábrázolást. Ami még érdekesebb, hogy a tükör valószínűleg már nem eredeti funkcióval került a temetkezésbe. Passuth Ödön tollrajzán is feltűnő, hogy szegecsekkel rögzített, vékony, rézötvözet ládikaveretekbe foglalták bele, tehát egy faburkolatú láda / ládika részét képezte. Minthogy a leletek nem szakember által megfigyelt kutatás során kerültek elő, ma már nagyon nehéz rekonstruálnunk a számos veret és szegecs eredeti helyzetét. Kis érdekesség, hogy a tükröt 1907-ben Rikard Engelmann dán kutató is megtekintette, aki szerint a ládika „modern női toilettedobozhoz” hasonlít, a tükröt csak fel kellett pattintani a ládán és az adott római hölgy már csodálhatta is benne magát. Rikard Engelmann azonban egy dologra talán kevésbé figyelt. A tükör pont, hogy fordítva (díszes hátoldalával kifelé) került a ládikára, tehát eredeti funkciójában már aligha használták.

Késő római kori fehérfémötvözet tükör koncentrikus körökbe zárt talpas kereszt alakú motívumokkal, lelőhely: Dunaújváros, Öreghegy (fotó: Rosta József, MNM)

Mi lehet ennek az oka? A kutatás több elképzelést is megfogalmazott az elmúlt évtizedekben. Egyik korábbi, lehetséges megoldás, mely szerint a ládika egy keresztény személy birtokában volt, akinek a keresztekkel együtt került a sírjába. Az intercisai ókereszténységnek, pannoniai viszonylatban, valóban igen sok emlékével rendelkezünk, így a felvetés nem zárható ki. Egy másik elmélet szerint a koncentrikus körök és keresztek szerkesztésének egy mélyebb, szimbolikus tartalma van, melyről pontosan nem dönthető el, hogy a kereszténységhez, vagy más valláshoz kapcsolódik. Meg kell jegyeznünk, hogy kereszt alakú, vagy arra erősen hasonlító motívumok nem feltétlen csak Krisztus hitére vonatkozhatnak, az alföldi szarmata leletanyagból is ismertek olyan tükrök, melyeken keresztre emlékeztető ábrázolásokat látunk. Ezek azonban aligha állhatnak közvetlen kapcsolatban a kereszténységgel. Szintén megfontolandó, hogy a tükör, mint tárgy, egy „másik” (transzcendens) világot jelképez, tehát egyértelműen utalhat az alvilági szerepkörére. 

A késő római kori fémlemezekkel ellátott ládikák egy jelentős hányada nők sírmellékleteként került a földbe. Különösen izgalmasabbak a figurális lemezekkel ellátott példányok, melyeknek gyakran igen összetett ikonográfiai tartalmuk van. A Rákics-telken előkerült lelet esetében további nehézség, hogy nem ismerjük a sír egykori tartalmát, melyeket útravalóként helyezhettek a temetkezésbe. Mivel a megtalálók akár értéktelennek is tarthatták, így nem kerültek be a múzeumba. A dunaújvárosi lelet keltezése a római kor késői időszakára, a Kr. u. 4. század végére, 5. század legelejére is eshet.  

Szerző: Szabadváry Tamás, MNM NRI