A Dunántúlon a kora vaskor (Kr. e. 800-450) sok egyéb más mellett a művészet és az ábrázolások terén is új korszakot jelentett. Ennek egyik jele, hogy az itáliai népekkel (venétekkel, etruszkokkal) kialakított szoros kapcsolat révén egyre nagyobb kedv mutatkozott a szlovéniai, délkelet-ausztriai és dunántúli térségben arra, hogy állat- és emberalakokat ábrázoljanak, sőt valódi történeteket jelenítsenek meg különböző felületeken. Az emberábrázolásoknak igen változatos formáival lehet találkozni. A Sopron környéki halomsírokból előkerült edények falába karcolt díszítések között egészen stilizált alakokra ismerhetünk, akik között lovasokat, zenészeket, szövőasszonyokat vagy ökölvívókat azonosíthatunk, bár az erős stilizáltság miatt esetenként nehéz megkülönböztetni, hogy két férfi párbajáról vagy valamilyen négylábú állat ábrázolásáról van szó (1. kép).

1. kép: Jelenetek a soproni urnákról

Ennél sokkal inkább természethű ábrázolások azok a bronzból készült szobrocskák, amikből egy csapat fáradhatatlanul néz farkasszemet a Magyar Nemzeti Múzeum állandó régészeti kiállításában a dunántúli Hallstatt-időszak legjelentősebb lelőhelyeiről származó különféle leletekkel, például nagyméretű, gazdagon díszített kerámiaedényekkel. A székesfehérvári lovasok alakja ismerős lehet a soproni urnákról, de ott a jellemző hangszer a hárfa, nem a kétágú fúvós hangszer (ún. aulos), amin a százhalombattai figura játszik (2. kép).

2. kép: Auloson játszó férfi szobrocskája Százhalombattáról

Mégsem áll teljesen egyedül ez a szobrocska. A kora vaskori Közép-Európa egyik leghíresebb lelőhelyéről, a Sulm-völgyi temető Kröllkogel nevű sírjából származó vékony bronzlemezből készült edényeken sajátos díszítésekkel lehet találkozni. A lemezbe ütött apró pontok az éber szemlélődőnek képregényszerű jelenetsorokat adnak ki. A soproni példákhoz hasonlóan állatok és emberek a szereplők, akik között felismerhetjük a lovasokat csak úgy, mint aulos-on játszókat, de az ökölvívókat, a vadászokat és a harcosokat is megtaláljuk (3. kép).

3. kép: Jelenet részlet a Kröllkogel egyik edényének falán

Nem kizárt, hogy a vitrinben álló szobrocskák is – ma már nem ismert társaikkal együtt – hasonló jelenetek részesei lehettek. Erre épp két lyuk utal, amik a százhalombattai figura lábán láthatók. Ezek ugyanis a tárgy rögzítésének módjára utalnak, ami nagyon hasonlóvá teszi a szobrocskát azokhoz a figurákhoz, amik a híres strettwegi kocsin vannak jelen (4. kép), akár egy felvonulás résztvevői.

4. kép: A strettweg-i kocsimodell

A fenti alkotások azonban kivitelük minőségét nézve messze elmaradnak az úgynevezett szitulaművészet alkotásaitól, amelyekkel a mai Szlovénia területétől Észak-Olaszországig lehet találkozni. Ezek az ábrázolások kifejezetten részletes és könnyen azonosítható jeleneteket mutatnak be, amint a név is sugallja, főleg bronzedények felületén (5. kép). Nemcsak azt lehet első ránézésre megállapítani, hogy az emberek épp vadásznak, fogatot hajtanak, lakomán vesznek részt, vagy szántanak, hanem a ruházat egyes elemeit, a szereplők nemét, adott esetben korát is be lehet azonosítani.

5. kép: Jelenetrészlet a vačei szitulán

A kérdés az, hogy ezek az ábrázolások mennyire felelnek meg az akkori valóságnak. Milyen mértékben következtethetünk például az ábrázolások alapján a Hallstatt-kor emberének testideáljára? Katharina Rebay-Salisbury, az Osztrák Tudományos Akadémia kutatója ezzel a kérdéssel is részletesen foglalkozik 2016-ban megjelent könyvében. Például felhívja a figyelmet arra, hogy a neolitikummal vagy a paleolitikummal ellentétben a fokozott jóltápláltsággal nem találkozunk az emberi test ábrázolásánál. Sőt, az ismert szobrocskák kifejezetten vékonynak mutatják be a testet. Mindez azért lehet meglepő, mert a lakoma mind az ábrázolásokon, mind a temetkezési szokásokban fontos, akár azt is mondhatjuk, központi szereppel bírt a Hallstatt-időszakban. A jóltápláltság pedig komoly presztízsértékkel bírhatott. Ennek lehet bizonyítéka a németországi Magdalenenberg hatalmas halomsírjának egyik temetkezése, ahol egy kifejezetten testes, előkelő hölgy maradványait azonosították. De ugyancsak erre utalhat a már említett Kröllkogel. A közép-európai Hallstatt-időszak egyik leggazdagabb sírját rejtő halom kamrájából előkerült bronzpáncél egykori viselőjére volt szabva (6. kép), így következtetni lehet a viselő testfelépítésének egyes jellemzőire. A felsőtest izomzatát imitáló, de tekintélyes derékbőséggel bíró páncél minden bizonnyal nem akhilleuszi idomokat fedett.

6. kép: A Kröllkogel páncélja

Bár a Dunántúl kora vaskora egyelőre nem bővelkedik páncélleletekben, a sírokból előkerülő hatalmas edényekből álló készletek alapján nem kizárt, hogy a kor embere – különösen az előkelők – a mi vidékünkön sem feltétlenül a szobrocskák sugallta vékonydongájú testalkattal rendelkezett.

Soós Bence, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Őskori Gyűjtemény (Vaskor)

Források

• Egg, M. – Kramer, D. (szerk.), Die hallstattzeitlichen Früstengräber von Kleinklein in der Steiermark: der Kröllkogel. Monographien RGZM 110. Mainz 2013.
• Eibner, A., Der Aulosbläser von Százhalombatta und sein kulturgeschichtliches Umfeld. Versuch einer Interpretation. In: E. Jerem – W.  Meid (szerk.): Archaeology of the Bronze and Iron Age. Experimental archaeology, environmental archaeology, archaeological parks. Proceedings of the international archaeological conference, Százhalombatta, 3-7 October 1996. Budapest 1999, 37–52.
• Müller, F., Menschen und Heroen. Ahnenkult in der Frühgeschichte Europas. Berlin – Boston 2016.
• Nebelsick, L., Figürliche Kunst der Hallstattzeit am Nordostalpenrand im Sapnnungsfeld zwischen alteuropäischer Tradition und italischem Lebesstil. In: Lippert, A. – Spindler, K. (szerk.): Festschrift zum 50jährigen Bestehen des Institutes für Ur- und Frühgeschichte der Leopold-Franzens-Universität Innsbruck. Universitätsforschungen zur prähistorischen Archäologie 8. Bonn 1992, 401–432.
• Rebay-Salisbury, K., The Human Body in Early Iron Age Central Europe. Burial Practices and Images of the Hallstatt World. London – New York 2016.