Frontkarácsony az első világháborúban, Lakatos Irén levelezése alapján

A Nemzeti Múzeum legújabb-kori Iratgyűjteményében több első világháborúból származó katonai vonatkozású irat, front-levelek, ún. tábori levelezőlapok és egyéb dokumentumok őrzik az 1914 nyarától 1918 őszig tartó Nagy Háború történéseit, a több fronton is harcoló magyar katonák küzdelmeit és hétköznapi front-mindennapjait, vagy a hadifogság hosszú és sivár időszakát.

A kortársak olyannyira törekedtek a háború eseményeinek és a társadalom felfokozott hangulatának a megörökítésére, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára még háborús emlékanyaggyűjtést is meghirdetett, ahová feljegyzések, levelek, hadi hírek, háborús versek, újságok és „világmegváltó” ötletek érkeztek az ország szinte minden részéből, sőt a frontokról is.

Ezek között található Lakatos Irén debreceni lakos feljegyzése, amit 1915. december elején vetett papírra. Levelében beszámol arról, hogy a karácsony közeledtével szeretetcsomagokat állítottak össze az olasz harctéren szolgáló debreceni „39-eseknek”.

A dokumentumból nem derül ki, hogy ki volt Lakatos Irén, mi volt a foglalkozása, miért törődött a katonák sorsával, bár ez a magatartás azokban az években nem volt szokatlan, hiszen a háborús közhangulat szinte megkövetelte a polgári közép- és felsőosztályhoz tartozó nőktől, hogy ápolónői, vöröskeresztes munkával, adományozással, vagy egyéb módon vállaljanak szolidaritást a fronton harcoló férfiakkal. Lakatos Irén leírja, hogy „A katonáknak szeretett dobozokat csomagoltunk, s hogy ne oly érzésük támadjon, hogy senki sem gondol velük, néhány sort írtunk mindenik dobozba.” Majd ezeket elküldték a doberdói harctérre.

A feljegyzésben a szerző leírja, hogy ő milyen buzdításokat írt a dobozokba, összesen 25-öt sorolva fel. A mai szemnek meglehetősen naivnak és szentimentálisnak ható sorokból azonban jól kicseng a vágyakozás a rövidesen beköszöntő béke után és a katonák gyors hazatérésében való hit, ami egyébként általános érzés volt a civilek körében.

Most nézzünk néhány lelkesítő idézetet: „Imádkozzatok karácsony estélyén, a béke közelebb van, mint remélnétek.”; „Két karácsonyt a harctéren töltötteket, a harmadikat a meleg, családi otthonban töltsétek, s a háborúról, mint elmúlt rossz álomról beszéljetek!”; „A legszebb ünnep a karácsony, de a legnagyobb ünnep az lesz, mikor Ti hazatértek.” Majd konkrétabb dolgok is előkerülnek, mint például: „Az orosz számra sokkal több, mint a magyar, de a magyar vitézséget az oroszé meg sem közelíti, ezért nem áll Magyarország földjén ellenség!”; „Az olasz hitszegés nem tudott erőt venni a magyar vitézségen, az ellenség most is ott áll, hol háború kezdetén!” Ez utóbbiak valószínűleg nem egyéni gondolatok voltak, inkább a háborús sajtó szavai köszönnek vissza. A rosszul informáltság kérdése egyébként az első világháború alatt mindvégig problémát jelentett, hiszen a hátország civiljei a sajtó erősen cenzúrázott hírein keresztül tájékozódtak a hadihelyzetről, az újságok válságos helyzetekről, kudarcokról, nagy veszteségekről nem igazán adtak hírt. A katonák normális helyzetben ugyan írhattak haza az otthoniaknak és fogadhattak is tőlük leveleket, de azokban tényleges katonai híreket eleve nem írhattak le, hiszen ott is működött levél-cenzúra. Ezért a harcterek nyers és durva valósága nem jelent meg az otthonok viszonylagos nyugalmában és hétköznapi problémáiban. A két párhuzamos világ leginkább karácsonykor közeledett egymáshoz, hiszen a harci helyzettől függően ilyenkor többszörösére nőtt a szabadságra hazaérkező katonák száma, a tábori posta forgalma pedig csúcsra járt.

A frontkarácsonyoknak nagy hagyománya alakult ki az első világháborúban. Mindenki hallott már az ilyenkor bekövetkező „ideiglenes” fegyverszünetekről és a lövészárok barátkozásokról. Igaz, ez elsősorban a nyugati frontra volt jellemző, ahol már a háború elején kialakultak azok a merev frontvonalak, amik körül aztán megmerevedett az állóháború.

A mi esetünkben más volt a helyzet. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege – köztük a magyar bakák – egyszerre két fronton harcoltak, először a szerbek, majd a túlerőben lévő cári orosz hadsereg ellen, szinte mindvégig mozgó háborúban. A harcok hullámzó módon követték egymást, ráadásul a keleti hadszíntéren igen nagy kiterjedésű területen folytak, majd 1914 végére a helyzet annyira drámaivá vált a Monarchia számára, hogy a cél a puszta túlélés volt és nem a karácsony megünneplése. 1915 végére azonban már sokat javult a helyzet, mind az orosz, mind a szerb fronton, bár ekkorra már egy harmadik háborús gócpont is létrejött, az a bizonyos olasz front, a Doberdó fennsíkon, az Isonzó folyó völgyében. Itt a helyzet már stabilabb volt, az arcvonalak nagyarányú  elmozdulása nem volt jelentős, a katonáknak több lehetőségük maradt két isonzói csata között a levélírásra, karácsonyi hazagondolásra, álmodozásra az „ünnepi asztalról”.

Az ide érkező karácsonyi csomagok hatására,  a katonák ismeretlenül is igyekeztek írásban megköszönni Lakatos Irénnek és segítőtársainak a gondoskodást. A maguk egyszerű módján hosszabb-rövidebb válaszokat küldtek haza, Debrecenbe, mint például ilyet: „Mélyen tisztelt Nagyság, kezeit csókolom, szeretet adományát megkaptam (…). Üdvözlöm és a legmélyebb köszönetem küldöm én Mihályfalvai Kis Lajos fiatal nőtlen ember. Szatmári Zoltán hadnagy úr tiszti legénye. Kelt 1915. 12 hó 25.” Nem lehet nem kihallani a sorokból, hogy a háború zárt férfivilágából elvágyakozva, milyen örömet tudott okozni egy női kézzel írt pár soros levél.

Írta: Balahó Zoltán