„A lovakat gondosan méretre készült lófejpáncél védelmezi” (Arrianos, Technē taktika 34)

Kincs a Duna mélyéből
Különösen értékes régészeti lelettel, egy teljes és ép állapotú római katonai lófejpáncél garnitúrával gyarapodott 2021 őszén a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának Római Gyűjteménye. A lelet vétel útján került a múzeumba. A tárgy tulajdonosa régiséggyűjtő édesapjától örökölte, aki fél évszázaddal ezelőtt egy kotróhajón dolgozó barátjától kapta ajándékba. A kotrómunkás nem tulajdonított nagy jelentőséget és értéket a tárgynak, mert azt gondolta róla, hogy valamilyen modern színházi kellék lehetett. A családi hagyomány szerint a páncéllemezeket Komárom közelében, a Duna medréből kotorták ki. Ezt alátámasztja egy apró kagylótöredék is, amely a tárgyat borító rézkorrózióba ágyazódott be.

A Duna komáromi szakaszán kikotort római lófejpáncél a restaurálása előtt, és az után, Magyar Nemzeti Múzeum

A folyók gazdag lelőhelyek
A díszpáncél-garnitúra azok közé a római katonai felszerelési tárgyak és fegyverleletek közé tartozik, amelyek nagy számban kerültek elő a Római Birodalom határfolyóiból. A római hadsereghez köthető folyóleletek egész sora származik a Duna magyarországi szakaszáról: római sisakok, csatatőrök, kardok és pajzsalkatrészek, valamint elsüllyedt római hadihajókból származó, katonák felirataival ellátott rézbográcsok és más bronzedények. A paksi Duna- mederből egy, a díszpáncélok közé sorolható, bronzlemezből készült díszítetlen lábvértet is kiemeltek, amely a híres Axel Guttmann gyűjteménybe jutva külföldön kötött ki.

Hogyan kerülhettek római páncélok és fegyverek a Dunába?
Többféle magyarázat is kínálkozik arra, hogy a római kori fegyverleletek annak idején miként kerülhettek a folyóba. Ezek a katonai rendeltetésű tárgyak lehettek például isteneknek szánt, folyóba dobott fogadalmi áldozati ajándékok, de elsüllyedt hadi vagy csapatszállító hajók roncsai is rejthették őket. A Kelet-Dunántúlon, ahol a Duna folyamatosan pusztítja a római határerődítményeknek helyet adó part menti löszplatókat, katonai leletek a víz eróziós tevékenysége következtében is a folyóba juthattak. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a folyón vagy közvetlenül annak partjain zajló fegyveres konfliktusok lehetőségét sem, amelyek során az elesett katonák holttesteivel, elpusztult lovak tetemeivel együtt a felszerelésüket is elnyelte a Duna. A lófejpáncél esetében azonban ez utóbbi magyarázatot kizárhatjuk, mivel mai tudásunk szerint ilyen díszpáncélokat harci körülmények között nem viseltek.           

Brigetio,  katonai támaszpont és legiótábor a Duna mentén
Fontos körülmény, hogy a páncéllelet lelőhelye a hagyomány szerint a Duna komáromi szakasza. Ezen a szakaszon fekszik ugyanis Felső-Pannonia tartomány egyik fő katonai támaszpontja, Brigetio (ma Komárom, Szőny városrész), ahol a provincia három légiója közül az egyik, a legio I Adiutrix állomásozott. A nehézgyalogosokból álló légiókhoz százhúsz főnyi lovasság is tartozott (equites legionis), és ezek a katonák díszpáncélt is viseltek. Brigetio közelében, a mai Almásfüzitőn (Azaum/Odiavum) pedig egy ötszáz fős lovas segédcsapat, az ala III Augusta Thracum szolgált. A páncél tulajdonosa, hacsak nem hajón utazott, valószínűleg Brigetióban, vagy a közelébe telepített lovascsapatban szolgálhatott. Azt a kérdést, hogy a páncél vajon egy Felső-Pannoniában, talán magában Brigetióban működő fegyvergyártó műhely terméke volt-e, vagy egy távolabbi tartományban készítették, esetleg vándorló mesterek munkája volt, ma még nyitva kell hagynunk. További kutatásokat igényel a tárgy 2-3. századon belüli pontosabb keltezése is.

Egy igazán különleges lelet
A Dunából származó lófejpáncél több szempontból is jelentős leletnek számít. Egyrészt teljessége miatt, hiszen a páncélnak mindhárom eleme megőrződött, ami ritka jelenség. Ilyen ép állapotú, teljes garnitúrát már több mint hetven éve nem találtak a Római Birodalom területén. A pannoniai tartományokból ráadásul eddig mindössze egyetlen teljes lófejpáncél- garnitúrát ismertünk, a zágrábi Régészeti Múzeumban őrzött, 1914-ben Teutoburgiumban (Horvátországban, a mai Daljban) talált darabot. Ez azonban a Magyar Nemzeti Múzeum új lófejpáncéljánál jóval korábbi, az 1. századra keltezhető, attól eltérő típust képvisel, és nem látható rajta figurális díszítés. Felületét ezek helyett nielló berakással kiemelt geometrikus és növényi motívumok borítják.
Római lófejpáncél rajza a dél-pannoniai Teutoburgiumból (Dalj, Horvátország)

A fejpáncélokat a római katonák hátaslovainak kantárszíjaihoz kötötték, úgy, hogy védjék az állat sérülékeny szemeit és homlokát.
A római lófejpáncélok viselete, Marcus Junkelmann rekonstrukciója

A páncél felszíjazását segítették a téglalap alakú kivágott nyílások és a kerekfejű szegecsekkel rögzített pántok, amelyekbe eredetileg rézkarikát fűztek. Az előbbiek az oldallemezek tetején, az utóbbiak ugyanezen lemezek oldalán és a középső lemez tetején helyezkedtek el. A Dunában talált páncél nem a ló teljes fejét befedő, nagyméretű típusba tartozik, hanem a csak a szemeket és azok környékét, valamint a homlokot védő, középméretű fejpáncélok közé sorolható. Ezekből több darabot is ismerünk, jellemzően szentélyek elrejtett fogadalmi tárgyait tartalmazó 3. századi kincsleletekből. 1950-ben találták a straubingi leletegyüttest, amely római lovassági díszfegyverzethez tartozó maszksisakok, térd- és lábvértek mellett nyolc, többségében teljes lófejpáncél-garnitúrát is tartalmazott.  Közülük kettőben felismerhető a Magyar Nemzeti Múzeum lófejpáncéljának legközelebbi ismert típuspárhuzama. Az egyik páncél szemvédő kosarai, a nyolcszögű, fegyveres Minervát ábrázoló középlemezének ívelt, tagolt élei mind az új fejpáncélt idézik.

A Magyar Nemzeti Múzeum lófejpáncéljának közeli analógiája a straubingi kincsleletből

Aprólékos kidolgozás, gazdag díszítés
A középső lemez alapformája a nyolcszögre vezethető vissza, amelynek ívelt éleit és sarkait kettős, illetve hármas karéjformákkal tagolták, figurális díszítését pedig szurokágyon, kalapálással történő domborítással alakították ki.
A lófejpáncél középlemeze

A lemezeken – a római kori bronztárgyakra, köztük a díszpáncélok háttereire – oly jellemző ezüstös csillogású ónozás nem látszik. A két ellentétes állású szélső lemeze halhólyag vagy vízcsepp formájú és zsanérral kapcsolták őket a középső lemezhez.
A lófejpáncél oldallemezei

Ezek alsó részén, egy-egy kerek kivágásba illesztették be és szegecsekkel rögzítették a külön készült szemvédő kosarakat. A kosarak peremét sugárirányú vonalakkal tagolt domború körgyűrű kíséri. A két szemet védő kosár félgömb formáját valószínűleg kalapálással és esztergán, fémnyomással alakították ki.

A lófejpáncél egyik szemvédő kosara

Ezt követően bekarcolt segédvonalak segítségével kiszerkesztették az áttört motívumokat, amelyek geometriája különböző állású háromszögekre épült. A félgömb alsó harmadánál a rácsozás két sor, talpuknál érintkező háromszögből áll, míg a felső kétharmadát olyan hatszögekből komponálták, amelyek felületét további hat háromszögre osztották. Ezeket a háromszögeket egyenként vágták ki a bronzlemezből. Poncütésekkel kialakított sűrű pontsor kíséri a középlemez szélét, és ezzel a díszítőtechnikával hangsúlyozták a domborított figurális ábrázolások kontúrvonalait is. Az oldallemezeken a glóbusz mellett poncolt pontok alkotják az íves térkitöltő díszítőelemek vonalát. A részleteket, mint például a főalak szemét és száját, izomzatát, sisakjának taraját vagy a madár szárnyának tollazatát, az előoldalról bevésett és bekarcolt vonalakkal dolgozták ki, sokszor meglehetősen elnagyoltan, többszöri nekifutással, helyenként párhuzamos vonalakkal. A Dunából előkerült lófejpáncélnak sem az előoldalán, sem a hátoldalán nem láthatók poncolt pontsorokkal írt vagy bekarcolt feliratok, amelyekkel gyakran találkozunk díszpáncélokon. Ezek a feliratok vagy a tárgy készítőjét, vagy azt a katonát nevezték meg, akinek tulajdona volt az adott páncél. Ismerünk példát arra is, hogy a lemezeken a lovasegység (ala) vagy annak egyik alegysége (turma) szerepel, ez utóbbi az aktuális parancsnok (decurio) nevével megkülönböztetve.

A díszítés képi szimbolikája
A római díszfegyverek figurális díszítő témái az antik ikonográfia egyik utolsó konzervatív területét képviselik, mivel az ábrázolt istenalakok között a római panteon istenei és az ő világuk dominált. A páncélokon csaknem kizárólagosan a hadsereg – táborvallásban (religio castrensis) szerepet kapó – isteneit, a dii Militares-t idézték meg: például a háború istenét, Marsot; az ésszel, taktikusan vezetett harc istennőjét, Minervát; a győzelemhozó istennőt, Victoriát vagy a férfias vitézség megszemélyesítőjét, dea Virtust. A kiállított lófejpáncél is ezt a gyakorlatot tükrözi, a rajta megjelenő két figura az ilyen jellegű díszfegyvereken leggyakrabban látható motívumokat képviseli.
Római díszsisak arcvédő lemezének töredéke a ruhátlan Mars ábrázolásával, ismeretlen pannoniai lelőhelyről, Magyar Nemzeti Múzeum, Sándor Lajos gyűjteménye

Páncélos Marsot és Iuppiter sasát ábrázoló díszpáncél ismeretlen pannoniai lelőhelyről, Magyar Nemzeti Múzeum

A képprogram középre pozícionált és nagy méretével is kiemelt főszereplője a mindössze teste köré csavart katonaköpenyt viselő, ruhátlan Mars isten.
Mars ábrázolása a Magyar Nemzeti Múzeum lófejpáncéljának középlemezén

Testét frontális beállításban ábrázolták. Fejét balra, a lándzsa felé fordítja, sisakja és annak magas taréja így profilból látszik. Felemelt jobb kezében lándzsát, baljában földre állított – itt azonban a talajvonalnál némileg magasabban „lebegő” – ovális pajzsot tart. A pajzs közepéről hiányzik a pajzsdudor, díszítése sugárirányú vonalakból áll. Bal vállán átvetve viseli széles kardszíját, amelyet két párhuzamos bekarcolt vonallal ábrázoltak. Feltűnő, hogy a kardszíj által tartott kardhüvely üres, nem látható a hüvelybe dugott kard markolata. Ennek okát valószínűleg abban kereshetjük, hogy az isten – más ábrázolásokon jellemzően sas fejjel díszített – kardjának utólagos kivésése véletlenül lemaradt. Mars itt harcra kész ifjú képében megjelenő, ruhátlan és szakáll nélküli istenség, és nem a teljes páncélzatot viselő, győzedelmes hadisten.

A katonák istene, Mars
A rómaiak főistenük, Iuppiter után leginkább ősi harci istenüket, a közép-itáliai eredetű Marsot tisztelték.  Mars sok tekintetben különbözött a görögök dühödt háborút, a mészárlást és a véres csatákat önmagáért szerető, a győzelmet és a vereséget kiszámíthatatlanul osztó Arész istenétől, akit mindezen tulajdonságaiért nem túlságosan kedveltek. Abban azonban hasonló volt hozzá, hogy a csatákban a „Sápadtság” (Pallor) és a „Rémület” (Pavor) isteni csatlósai kísérték őt, úgy, mint Arész istent Deimosz és Phobosz. Mars Róma alapítójának, Romulusnak volt az apja, ezért a rómaiak úgy tekintettek rá, mint saját isteni ősatyjukra. Úgy gondolták, hogy a győzedelmes Mars (Mars Victor) minden nép közül őket szereti a legjobban, és azt tartották, hogy a háborús győzelmet is mindig a számukra biztosítja. A hadseregben való kedveltségét mutatják a császárkorban megjelenő melléknevei, mint például a „Védelmező, Harcos” (Propugnator); a „Bosszúálló” (Ultor); a „Birodalom Gyarapítója, Kiterjesztője” (Propagator Imperii) vagy az „Élenjáró” (Gradivus) is. A lófejpáncélokon ábrázolt Mars kapcsán különösen fontos, hogy ismerjük egy kifejezetten lovasságot támogató alakját (Mars equitum), és a campi exercitatoriaenak nevezett lovas gyakorlótereknek, valamint az ott szolgáló kiképzőknek is megvolt a maguk védő, óvó Mars istene (Mars Campester vagy Campestris).   

Mars jelképe a lándzsa és a pajzs volt, amelyek az istenség kezében a lófejpáncélon is megjelennek. A királyok idején Róma oltalmára Mars saját pajzsát (ancilia) dobta le az égből, azzal a jóslattal, hogy megőrzésétől a város sorsa függ. Az éppen uralkodó Numa Pompilius király, hogy az ereklye felismerését és ez által ellopását megakadályozza, tizenegy tökéletesen hasonló pajzsot készíttetett, amelyeket az eredeti pajzzsal együtt a Saliusok tizenkét papból álló testülete őrzött az isten Róma városi szentélyében. A kultuszához tartozó és őt jelképező szent lándzsákat (hastae Martis) is istenségnek kijáró tisztelet övezte. A lándzsákkal magát Marsot is azonosították, nem véletlenül nevezték őt lándzsás istenségnek.

A Iuppitert idéző sasok
A lófejpáncél oldallemezein a képprogram kisebb méretű, és pozíciójában is alárendelt melléktémáját egy-egy ragadozó tekintetű, horgas csőrű sasmadár képviseli.
Iuppiter szimbóluma, a glóbuszon álló sas a lófejpáncél oldallemezén

A profilból ábrázolt madár szárnya csukott, tartása egyenes. A sas a Birodalom főistenét, Iuppitert idézte meg, aki Róma legfőbb védelmezője és támogatója volt. Aki Iuppiter képmását vagy jelképeit viselte, az isten védelme alá helyezte magát. A glóbuszon álló sast hatalmi jelképként is használták, amely megtestesítette a rómaiak – Iuppiter által biztosított – világuralmát.

Díszpáncélok és lovassági gyakorlatok
A díszes páncélokat nem csatákban, harci körülmények között használták, hiszen vékony bronzlemezből készültek, amely éles, hegyes vasfegyverek ellen nem biztosított hatékony védelmet viselőinek. A lovas katonák a díszpáncélokat a gyakorlótereken, emelvényen ülő nézők előtt bemutatott látványos lovas játékokon és gyakorlatokon (görögül: hippika gymnasia, latinul: exercitatio equestris) viselték, illetve adták rá lovukra. Ezeket a gyakorlatokat és lovas formációkat, valamint a lovasok ezek során viselt díszes öltözékét részletesen leírta L. Flaviosz Arrianosz, Hadrianus császár barátja és hadvezére görög nyelven írott, hadtudományi értekezésében (Technē taktika). A különböző gyakorlatokat általában egyszerre két, egymás ellen manőverező és egymással is versenyben álló alegység, a 32 lovas katonából álló turma hajtotta végre.

A lovassági gyakorlatok bemutatásának rekonstrukciója, Nikolaus Grohmann rajza

A hadsereg látványos lovas játékainak eredete a római elit fiatal férfitagjainak Trója lovaglásaira (lusus Troiae) vezethető vissza, amelyek során a három csapatra osztott – görögöknek, trójaiaknak és amazonoknak öltözött – római nemes ifjak bemutatták és gyakorolták a lovaglást és a lovas hadmozdulatokat. A császárkori hadsereg lovasjátékain a katonák ugyanezeket a szerepeket öltötték magukra, a díszpáncélzathoz tartozó maszksisakok arcai ugyanis jól azonosíthatóan görög, trójai és amazon karaktereket ábrázoltak.

A lovas katonák a harci helyzeteket imitáló játékok alatt gyakorolták és mutatták be a formalovaglásokat, a kötelékben végrehajtott hadmozdulatokat.
A római lovassági gyakorlat, Peter Connolly festménye

Ezek során a lovas egységek tompa, vashegy nélküli gyakorlófegyvereket hajítottak egymásra, amelyek – életlenségük és faanyaguk ellenére – képesek voltak sérüléseket is okozni. A könnyebb sérülések ellen díszes pajzsok és lemezpáncélok védték a legsebezhetőbb testrészeket: a katona fejét, térdét, lábszárait, a lovak esetében pedig a szemeket és a szügyet.

Díszpáncélba öltözött római lovaskatona, Marcus Junkelmann rekonstrukciója

Hadrianus császár 128 júniusában, az afrikai Lambaesisben maga is megszemlélt és értékelt ilyen lovas gyakorlatokat. Fennmaradt beszédében különösen azt értékelte, ha ezek a gyakorlatok már-már valóságos harc benyomását keltették, és azt, ha a katonák sikeresen hajtották végre „a legnehezebb gyakorlatok közül a legnehezebbet”, a nyeregben, páncélba öltözötten, különböző fordulások közepette végrehajtott lándzsahajítást. A Dunából előkerült lófejpáncél is ilyen látványos lovassági harci játékok tanúja volt, ép állapota alapján azonban találat sohasem érte.  

Impresszum
A szöveget írta: Mráv Zsolt
A 1-2., 6-13. fényképeket készítette: Rosta József