Ki ne próbálná az idő múlásával akár maga előtt is rejtegetni, hogy valami már nem ugyanaz: romlik a látásunk, lassul a tempónk, fájnak az ízületeink. Ezek mind szervezetünk különböző részeinek lassabb vagy gyorsabb elöregedésnek jelei. Csontozatunk szerkezetének felritkulása (orvosi nevén: osteoporosis) azonban különösebb előjelek nélkül, legtöbbször egy rossz esés alkalmával fedi fel magát, súlyos csonttörés formájában.

Tudnunk kell azonban, hogy nem minden törés csontritkulás következménye. Ezzel a kórképpel összefüggésbe hozható törések jellegzetes helyeken jönnek létre, mint például a combnyak, a csukló területe, vagy a csigolyatestek.

Röntgenképen ábrázolt jobb oldali combnyaktörés

Életünk során csontozatunk dinamikusan változik, hol épül, hol leépül és ez az egyensúlya több okból is felborulhat, amihez több tényező összjátéka vezethet. Lényegében a csontszerkezet szilárdságát eredményező összetevők (pl. Ca, Mg) hiánya eredményezi a csontgerendák felritkulását. Vagyis abban az esetben, ha ezekből az elemekből kevés a bevitel vagy a csontból elszállítódnak vagy nem épülnek be, akkor a csont „elgyengül”, porózussá válik.

Az orvosi statisztikákban a férfiak e kóros állapot tekintetében is udvariasan előre engedik a hölgyeket, mivel ez a jelenség a nők több mint felét, míg csupán a férfiak harmadát érinti (Ross 1996). Miért is van ez?

A fiatalkori évek életvitele is meghatározza, milyen állapotba kerül a csont a későbbiekben. Nőknél például a szoptatás vagy a terhesség jelentős terhet jelent a csontozatra is, hiszen az anyai szervezet, beleértve a csontozatot, szolgáltatja a magzat, illetve az újszülött csontjai növekedéséhez szükséges elemeket. Így a nők többsége már jelentős csontmennyiség hátránnyal lép be az időskorba. A későbbiekben, a menopuza idején, a lecsökkent ösztrogénszint a nőkben különösen lelassítja a csontképződést, miközben a korábban is jellemző csontleépülés ugyanúgy folytatódik.

A csontállomány felritkulásának fokozatai. Jól látható a belső szivacsos szerkezetet alkotó ún. csontgerendák megritkulása, ami a külső sűrűbb állományú ún. kortikális réteg elvékonyodásával is párosul.

Ennélfogva a hormonháztartás és az anyagcsere jelentős tényező a betegség kialakulásában, de ha a régi idők emberét is vizsgálatunk tárgyává tesszük, akkor más életmódbeli sajátosságokra is gyanakodhatunk:

A különböző emberelődök és előemberek (Australopithecus, Homo habilis, Homo erectus, stb.) esetében viszonylag kevés csontmaradvány áll a rendelkezésünkre, így teljes bizonyossággal nem mondható ki, hogy náluk nem fordult elő ez a betegség, ám arra se látható bizonyíték, hogy lett volna. Azt azonban már kimutatták, hogy a cro-magnoni ember (kb. Kr.e. 30.000 év) combcsontján mért csontsejtszám/sűrűség jelentősen magasabb volt a bronzkorban vagy vaskorban élt emberekéhez képest. Az előemberek robusztus csontozata a „modern ember” kialakulásával sokkal gracilisabbá (vékonyabbá, kevésbé erőteljes izomtapadások) vált, ami az életmódváltozásoknak és a táplálkozásnak is köszönhető. A termelőgazdálkodásra áttérve a vadászat egyre inkább elmaradt az emberiség táplálékszerzési módjából. A többségében fehérje gazdag hússal való táplálkozás mellett egyre dominánsabb lett a növényi eredetű, szénhidrátalapú ételek fogyasztása is. Feltételezhetően a mozgásban gazdagabb, megterhelőbb életmód volt az oka, hogy a táplálkozásban történt változás ellenére és a csonttömeg csökkenése mellett mégse vált olyan gyakorivá az osteoporosis a régmúlt emberek esetében, mint napjainkban.

Felegyenesedéstől a görbülésig, avagy az evolúció nem áll meg. A mozgásszegény életmód csontozatra gyakorolt hatása az elkövetkező generációkban is egyre inkább érvényesül.

A csontritkulás kialakulása viszont kétségtelen, hogy összefüggésben áll a táplálkozási szokásaink változásával és a mozgásszegényebb életmódunkkal. Talán meglepő, de a csontritkulás nem csupán az embereknél fordul elő, hanem akár az állatok csontozatán is megfigyelhető. A csontszerkezet alapján már sikerült megkülönböztetni vadon élő és a háziasított egyedeket is.

Az ún Colles-féle törés, egy ferde vagy haránt irányú törés az orsócsont (radius) alsó (distalis) végén, ami kitartott kézre való esésnél jön létre. Perkáta-Nyúli dűlő 14-16. századra keltezhető kun temetőjében egy 50 év feletti nőnél (SNR 3680) figyeltük meg. Ebben az esetben az alkarcsontnak a csukló felőli vége enyhén hátra hajlik (dorsalis irányban). A törés gyógyult, így a törésvonal már nem kivehető. A csonttengely eltérése másodlagosan degeneratív ízületi elváltozást okozott a csuklóízületben, ezért az ízületi felszín széle tarajos, egyenetlen. Szemléltető ábra, forrás: 2022.10.19.

Az osteoporosis legkorábbi bizonyítéka több ezer éves, a bronzkorból (Kr.e. 2700/2500- 900/800) ismert. Gyűjteményünkben több középkori szériában is kimutattuk ezt az elváltozást, amelyek reméljük, a későbbiekben mélyebb és átfogóbb tanulmányokhoz szolgáltatnak majd értékes adatot.

Csigolyaösszeroppanás következtében, két hátcsigolyatest felső (superior) felszínén jól látható horpadás, a csigolyákra jellemző törés látható. A patológiai elváltozást egy 45-49 éves férfi esetében észleltük (jobbra), Perkáta-Nyúli dűlő, kun temetőjéből (SNR 3587). A sérült csigolya rendellenes alakja oldal (bal oldali kép) és elölnézetben (középen) érzékelhető igazán. A hátgerinc felsőbb szakaszán is látható további ellapult csigolyatest, melynek következtében több csigolyán is degeneratív ízületi elváltozások alakultak ki.

Szerzők: László Orsolya, Libor Csilla

Ross PD. Osteoporosis. Frequency, consequences, and risk factors. Arch Intern Med. 1996 Jul 8;156(13):1399-411. doi: 10.1001/archinte.156.13.1399. PMID: 8678708.

#csontritkulás #osteoporosis #táplálkozásiszokások #életmód#embertan#paleopatológia