A Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteménye az öltözetek mellett számos divatkiegészítőnek is otthont ad. A kalapok között kitűnik élénkzöld szalagjával az a darab, melyet Hanzély Lászlóné Fáy Eleonóra viselt, az ajándékozó szerint 1888-ban.

Kalap
MNM Textilgyűjtemény, ltsz. T.1933.74.28. (Fotó: Kardos Judit)

A fennmaradt emlékanyag és a nagy számban megjelent divatképek segítségével a ruhák és a kiegészítők változása nagyon jól nyomon követhető. Feltűnő, hogy 1877 körül a női ruhák szabása kissé megváltozik. Egy rövid időre megszabadulnak a hölgyek a szoknya hátsó részét a csípő vonalában hangsúlyozó, huzalból, kitömött párnácskákból, és vagy keményített fodrokból álló alátámasztástól.

Divatkép, llustrierte Frauenzeitung (1881.04.11.)
MMN Textilgyűjtemény, ltsz. T.1963.60.10.

A turnűrnek, vagy korabeli szép magyar kifejezéssel a „fardagálynak” a használata 1882-re visszatért, de a szoknyákhoz felhasznált temérdek anyagmennyiség, fodor, csipke, és szalag addig sem tűnt el teljesen. A 19. században végig megmarad a karcsúra fűzött derék, és az azt kiemelő szűkre szabott ruhaderék is, mely színben és díszítésében a szoknyával harmonizált. A nők még otthonuk biztonságában is viseltek valamilyen fejfedőt, legtöbbször csipkével díszített főkötőt, alváshoz hálófőkötőt. A kalap, mely az 1870-es években már hazánkban is elkezdte kiszorítani a korábban nemzeti lelkesedésből is viselt hagyományos főkötőt, elengedhetetlen volt, ha nyilvános helyen mutatkoztak.

Divatkép, Illustrierte Frauenzeitung (1889.03.17.)
MMN Textilgyűjtemény, ltsz. 1963.68.12.

Egy ízlésesen öltözködő, elegáns hölgynek nem volt egyszerű dolga, ha a megfelelő kalap kiválasztására került a sor. Fontos volt, hogy a legutolsó párizsi divatot kövesse, jól illjen a hölgy ruhájához, kabátjához, és egyéb kiegészítőihez. Meg kellett felelnie az évszaknak, időjárásnak és nem utolsó sorban viselője korának, családi állapotának is. A ’70-es ’80-as években a hölgyek frizurája szabadon hagyta a nyakat, a nem túl terebélyes kontyokat magasra, a fejtetőre fésülték. A kalap a konty tetejére került, rögzítésekor a hajba tűzött kalaptűk tettek jó szolgálatot. A biztonságos tartás érdekében széles selyem vagy csipkeszalagot erősítettek a kalap alsó részéhez, melyet az áll alatt mutatós szalagcsokorba köthettek.

Hölgyek Lapja (1878.04.21.) 184.

A Nemzeti Múzeumban őrzött darabon fémszállal átszőtt fehér csipkeszalag segítette a légiesen könnyű fejfedő viselését, selyemszalagok csak a kalap díszítéseként tűnnek fel. A széles ekrü és zöld szalagokat dekoratív fodrokba rendezve rögzítették a huzalból kiképzett alaphoz. Mindkét szalag moaré szövetből készült. A francia moiré kifejezés, mely habosat jelent, arra utal, hogy a ripszkötésű szöveteket ‒ leggyakrabban selymeket ‒ mechanikai hatásnak kitéve a víz fodrozódását vagy a fa erezetét megidéző felülettel, csillogással díszítették. A 18. század óta kedvelt szövetekből teljes öltözeteket is készítettek, de a csupán a felületen megjelenő, vízérzékeny  minta  miatt legtöbbször inkább csak díszítő funkcióban, szalagokként alkalmazták. A szalagok mellett műtárgyunk további feltűnő elemei egyben a tavaszi kalapok elengedhetetlen kellékei, a szövetből készült virágok.

Hölgyek Lapja (1881.03.13.) 124.

A 19. század sajátos érdeklődéssel fordult a virágok felé. Nem csupán a szépséget látta bennük, hanem mögöttes értelemmel ruházta fel őket. A kor embere szimbólumot sejtett a mozdulatokban, gesztusokban, drágakövekben, színekben és a virágokban is. Szándékait, érzelmeit gyakran nem fejezhette ki direkt módon, ezért alakulhattak ki olyan titkos jelrendszerek, mint a színnyelv, legyezőnyelv vagy a virágnyelv. Wohl Janka Az illem című könyve a 19. század második felének viselkedési szabályait összefoglalva megemlíti azt a fontos illemszabályt is, hogy fiatal férfi fiatal leánynak nem küldhet ajándékot, hacsak nem járnak jegyben. Kivételt talán a virág és az édesség jelenthetett, mely akkoriban már elfogadott figyelmességnek számított. A jól nevelt fiatalember természeten azzal is tisztában volt, hogy mely virághoz milyen jelentés társult. Tudták ezt a leányok is. Így alakulhatott ki egyfajta egyéni, más esetekben össznépi jelrendszer, melynek szabályait betartva titkos üzenetek keringhettek a fiatalok között. Egyazon virághoz számos értelmezés kapcsolódhatott, hiszen a század végére több könyv is napvilágot látott és más-más módon magyarázta a virágok jelentését. Maga Wohl Janka is, könyve 9. fejezetében hosszan ecseteli a virágokhoz társult általa ismert jelentéseket. A kalapon is jól felismerhető rózsákról azt tartja, hogy a rózsaszín a viruló asszony jelképe, a sárga a házastársi szerelmet jelenti. A reményt jelentő vadrózsa az ifjúság virága, így megfelelő kiegészítő lehet a fiatal lányok számára. A tűzpiros rózsa viselése viszont szigorúan tilos az ő esetükben. A bálokon divatos dús virágfüzéreket szintén kerülniük kell a hajadonoknak, fiatalasszonyok viszont bátran parádézhatnak művirágból készült feltűnő virágdíszekkel. A virágnyelvvel is foglalkozó különböző tanácsadókönyvek nem mindig egységesek a virágokhoz rendelt értelmezések terén. Abban viszont szinte mindegyik szerző egyetért, hogy a menyasszony tisztaságát a mirtusz és a narancsvirág fejezi ki leginkább. A főként viaszból, drótból és apró zöld levelekből álló művirágok gazdagon díszítették a menyasszonyok fejékét, csokrát és ruháját is. A Magyar Nemzeti Múzeum felhívásának hála, számos kedves családi emlék és fénykép tanúsítja, hogy a virágszimbolika a huszadik században is éreztette hatását. A selyemből és viaszból formált esküvői kiegészítőket féltett családi darabokként generációkon keresztül megőrizték.

A művirágkészítés ősi mestersége a 18. században kapott új lendületet. Az addig leginkább templomok kegyszobrainak díszítésére használt változatos alapanyagú virágok a hölgyek divatkellékeivé váltak. Élethű textil, papír és viaszvirágok jelentek meg a magasra fésült parókákon, de a ruhákat is gazdagon díszítették. Népszerűségük a 19. századra olyannyira fellendült, hogy a készítésükre szakosodott iparágat is életre hívott.

Magyar Géniusz (1892.12.25.) Hirdetések

A lakásdíszként és kegyeleti virágként is felhasznált aprólékosan kidolgozott virágokat gyakran éhbérért dolgozó nők és gyerekek készítették. A század végére sem csökkent a kereslet, így ekkor már Európa szerte működtek üzemek, melyek elsősorban az alapanyagok, szövetek, drótok stb. előállításával foglalkoztak, az összeszerelés leginkább háziipar jellegű volt. Az európai igényeket elsősorban párizsi cégek szolgálták ki. Hazánkban a bécsi behozatal is jelentős volt. Cseh és német területeken olyan falvak is léteztek, melyek egész népessége ebben az iparágban dolgozott. Az 1881-es Nőiparkiállításon már hazai készítők is bemutatkoztak. Szekulesz Elek és Kalázdi művirágárusok által készített rózsabimbók különösen keresettek voltak, hiszen az élethű virágokat már a férfiak is szívesen tűzték kabátjuk gomblyukába. Ekkor még nem volt igazán jelentős a hazai készítés, hiszen csak pár éve jelent meg ez az iparág hazánkban. A Millennium évére azonban „a művirággyártásnál, 1885-hez képest határozott haladást tapasztaltunk a készítés módjai és tökélye, valamint az árak versenyképessége tekintetében. A legutóbbi országos kiállítás óta 1896-ig Budapesten nyolc gyár jellegű vállalat létesült, nevezetesen 3 sirkoszorú-gyár, 2 művirág-, 17 műlevél- és 2 dísztollgyár.” – írta Ráth Károly a ruházati ipar 1896-os állapotáról. Továbbra is nehézséget jelentett azonban, hogy az alapanyagokat, kész- és félkész termékeket külföldről kellett behozni. A művirágkészítés oktatása a polgári leányiskolákban is megjelent rendkívüli tárgyként, ami azt jelentette, hogy egyfajta fakultatív foglalkozásként heti egy órában havi 1 forint megfizetése mellett oktatták leányoknak. A mesterséget tanfolyamokon is el lehetett sajátítani, az egyik legnépszerűbb oktatónak Szirmayné Mészáros Jusztina számított. A 12 órás tanfolyam ára 1890-ben 3 forint volt. Magánórák keretében is volt lehetőség az ismeretek elsajátítására. Ezzel azonban csak a módosabb hölgyek, előkelő kisasszonyok élhettek, akik saját divatigényeik kielégítésének lehetőségét és temérdek szabadidejük kreatív és hasznos eltöltését látták a művirágkészítésben. A 19. század nőnevelésében mindenféle hasznos és haszontalan kézműves tevékenység nagy szerepet kapott. Gorzaleczky Ilona a kézimunka fontosságáról írt cikkében a következőt tanácsolja olvasóinak a Budapesti Hírlap hasábjain: „Adjatok a leányoknak annyi dolgot, amennyi korán keltse őket álmukból és fáradtan küldje őket aludni esténként, ha azt akarjátok, hogy hasznos, kedves és becsült tagjai legyenek a családnak és társadalomnak, és mentek mindenféle hiú ábrándozástól és epekedéstől.” És valóban: a 19. század hölgyei szőttek, hímeztek, csipkét vertek, festettek bútort, porcelánt, tájképet, portét, készítettek képkeretet, szelencéket, pénztartókat, ékszereket, lakás- és ruhadíszeket madártollból és művirágból egyaránt.

Bolond Istók (1886.05. 02.) 6.

A legtehetségesebb, legügyesebb hölgyek kitartó munkával akár egészen valósághű virágokat is alkothattak. A természetességre való törekvés fontos követelmény és a minőség fokmérője is volt. Olyannyira így lehetett, hogy a Textilgyűjteményben őrzött kalapon apró jelét láthatjuk a természet félrevezetésének. A kalap felső harmadában rugószerűen tekeredő inda tövébe fémlemezből hajtogatott apró bogarat ültetett a leleményes kalapkészítő. Talán jelezni kívánta, hogy kompozíciója olyan élethűre sikeredett, hogy még a rovarokat is becsapja. Maga a gondolat nem egészen újkeletű. Az Ószövetségben a Királyok első könyvének 10. fejezetében olvashatunk Sába királynőjének és Salamonnak találkozásáról, melynek során a királynő találós kérdéseket tesz fel a bölcsességéről híres uralkodónak. A Biblia nem tér ki a kérdésekre, a zsidó-keresztény hagyomány azonban tudni véli, hogy Salamonnak többek között valódi és művirágok között kellett különbséget tennie. A méheket hívta segítségül, akik természetesen a valódi virágokra szálltak. Felidézhetjük továbbá a híres ókori festők Zeuxisz és Parrhasziosz történetét is, mely szerint Zeuxisz olyan élethű szőlőfürtöt festett, hogy a madarak rászálltak és csipegetni akartak belőle.

A természethűségre való törekvés tehát a művirágkészítők számára is fontos feladat volt. A legjobb eredmény érdeklében a készítők igyekeztek a legújabb, legdivatosabb színeket is megjeleníteni az elkészült alkotásokon. A 18-19. században számos új mesterséges színezőanyag jelent meg a piacon. Az eddig hiánycikknek számító festékekkel új, élénk színeket tudtak előállítani, melyek fény hatására kevésbé fakultak. A zöld egy kellemes, élénk árnyalatát Carl Wilhelm Scheele svéd vegyész kísérletezte ki, és róla is nevezték el. Szabadalma, a Scheele-zöld nagyon sikeres volt, de hamar kiderült, hogy a festék magas arzéntartalma miatt mérgező hatású. Kockázatot jelentett a festékkel átitatott szövetek viselése és festékkel színezett tapétával burkolt szobában való tartózkodás is. Különösen nagy veszélynek voltak kitéve a művirágkészítők, hiszen nem csak belélegezték a méreganyagot, hanem az a bőrükön keresztül is felszívódhatott. A festék egészségkárosító hatásával már az 1860-as évektől tisztában voltak, Németországban 1887-ben törvényileg is korlátozták az arzént tartalmazó festékek használatát. Mégis sokáig tartott, amíg Európában teljesen eltűntek a hétköznapokból a mérgező festékanyagok.

Írta: Kollár Csilla művészettörténész-főmuzeológus - MNM Textilgyűjtemény