Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egész magyar társadalmat megmozgató rugói még olyan gyerekcipőben járó tudományágakat sem hagytak érintetlenül, mint a 19. század közepi régészet. Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) elnökeként, 1848.11.30-án rendelkezett a háborús események közepette, sáncok ásásakor előkerülő leletek sorsáról. A körültekintő megfogalmazás látszólag nem csak „kincsekre” korlátozódott, hanem minden fém/nemesfém-, kő-, agyagtárgyra, melyeket a lelőhely és a találáskor lemért mélység adataival mellékelve kellett elküldeni a Magyar Nemzeti Múzeum, vagy pedig a Magyar Tudományos Akadémia részére.

1848. novemberében Pest-Budán az esetleges osztrák támadás ellen erődítési munkálatokat végeztek. A hadiszerencse forgandó képet mutatott, ugyanis Perczel Mór tábornok Stájerországba tört be, ahol a friedaui ütközetben győzelmet aratott, ellenben 11.17-én Anton Puchner császári altábornagy csapatai bevették Kolozsvárt. Az OHB említett határozata előtt egy nappal nevezték ki Józef Bem (Bem József) lengyel tábornokot az erdélyi hadsereg főparancsnokává, aki a bécsi ostromgyűrűn át érkezett az országba.

A régészeti leletek védelmét úgy tűnik, hogy még a vérzivataros idők ellenére sem vették félvállról honvédeink: gyakorlatilag a törvény kihirdetésével egyidőben, az említett pest-budai erődítési munkálatok során, római kori leletek láttak napvilágot. Az Óbudával szembeni Duna-parton elhelyezkedő, Rákos-patak mentén fekvő római erőd (contra Aquincum), mely ma hozzávetőlegesen a Dagály Termálfürdő területére esik, a 19. század közepén még gyéren lakott terület volt. Az ókori rétegek elérésével a katonák vaskos római építő- és tetőfedő téglákat találtak, némelyiken elmosódott bélyeg nyomait figyelve meg. Klazuál honvédőrnagy négy bélyeges- és öt bélyeg nélküli téglát küldött a Magyar Nemzeti Múzeumba. Ez a leletegyüttes még 1849-ben egy újabb bélyeges példánnyal gyarapodott, bizonyos Kiss Bálint révén, aki talán egy, szintén a helyszínre rendelt honvéd lehetett. A teljesség kedvéért, meg kell jegyeznünk, hogy a lelőhelyről korántsem ez volt az első gyarapodás, 10 évvel az intézmény 1802-es megalapítása után, egy „VINCENTIA” bélyeges tégla került a gyűjteménybe, mely jelenleg is fellelhető.

Bélyeges tégla, „VINCENTIA” bélyeggel, lelőhely: contra Aquincum, 1812 (restaurátor: Dúzs Krisztina; fotó: Rosta József)

Az 1848-as bélyeges téglák a hosszú évtizedek és a múzeumot ért számos történelmi nehézség következtében kikerültek eredeti kontextusukból, a több száz darabot kitevő téglagyűjteménybe olvadtak. Újabb kutatásaink során azonban két példányukat feltehetőleg sikerült fellelni, gyakorlatilag immáron 250 év távlatában. Egyik darabunkhoz a nyomravezető mozzanat (szóviccen kívül!) éppenséggel az 1848-as leltárkönyv leírása, mely bizonyos „borjú” lábának lenyomatát is említi a tégla felületén. Ennek és a pontosan leírt „MARTEL” bélyegnek az összevetésével a párkányos tetőfedőtégla (tegula) ténylegesen visszaazonosíthatóvá vált. A bélyeg feloldására jelenleg még nem adható pontos válasz, egyes elképzelések szerint Matrica (ma: Százhalombatta) táborához volna köthető, azonban bizonyítása még további kutatásokat igényel. Ellenben, térjünk át a kérdéses „borjú” lábnyomára!

Bélyeges párkányos tégla (tegula) „MARTEL” bélyeggel és fiatal szarvasmarha lábnyommal, lelőhely: contra Aquincum, 1848 (restaurátor: Dúzs Krisztina; fotó: Rosta József)

A nyomok felépítésük és alakjuk alapján egyértelműen párosujjú patáshoz tartoznak. Legvalószínűbb, hogy valamilyen háziállathoz – melyek közül a méretek alapján a sertést, a juhot és a kecskét ki lehet zárni –, így a meghatározás a szarvasmarhára szűkül. A nyomok mérete (hosszúság: 71 és 74 mm) azt is elárulja, hogy bizonyosan nem egy robosztus testfelépítésű bika volt az elkövető, valószínűbb, hogy egy kisebb méretű tehén vagy borjú. A nyomok nem túl mélyek, a nyompárok baloldali elemei mélyebben helyezkednek el, széleik erősebben süppedtek be és alakítottak ki éles peremet, amiből talán arra lehet következtetni, hogy az agyag már valamennyire szilárd volt és az állat nem teljes testtömegével nehézkedett a nyomot hagyó lábra, ami nagy valószínűséggel az egyik baloldali lehetett. A nyomok ahhoz sajnos kevésbé körvonalazottak, hogy felfedjék, a mellső vagy a hátsó lábtól származnak-e, azonban, ha számításba vesszük, hogy az állat testsúlyának 2/3-át a mellső végtagok viselik, valószínűsíthetjük, hogy inkább hátsó láb nyomaként azonosíthatók. A két nyom meglehetősen hasonló, feltételezhetően egyazon láb ismételt nyomaiként értelmezhetőek.

A szarvasmarha lábnyomok plasztilin lenyomata (készítette: Dúzs Krisztina; fotó: Szabadváry Tamás)

Római kori téglákon nem ritkán találkozunk állatok lábnyomával, melyek sorában a kutyák és macskák tesznek ki számottevő mennyiséget. A nyomok néhai tulajdonosai a római téglavetők környékén élhettek, házőrzőként vagy kedvencként és a még képlékeny, puha agyagba – amikor a téglákat száradni tették ki a szabadba –, akaratlanul örökítették meg jelenlétük nyomát az utókor számára. Esetünkben azonban rendhagyóbb jelenség, hogy egy nagyobb testű állat, a szarvasmarha lépett bele, melyre kevesebb párhuzamot találunk. A szarvasmarhatenyésztés a Római Birodalom adott területein kifejezetten fontos szerepet töltött be, melyet alátámasztani látszik, hogy a római kor alatt az állatok mérete is gyarapodott. Újabb kutatások a Germania inferior tartományban fekvő Ulpia Noviomagus Batavorum (ma: Nijmegen közelében, Hollandia) környékén kimerítően értékelték a vidéken és a városban levágott szarvasmarhák korát. Ebből az derült ki, hogy a városba felhajtott állatok általánosan már felnőtt, jól fejlett példányok voltak, míg a vidéki környezetben nem lehet kifejezetten specifikus tendenciákat megfigyelni, ellenben a fiatalon levágott marhák száma nagyobb lehetett. Lehetséges, hogy téglánk egykori készítési helye is egy olyan környezetben terülhetett el, ahol marhákat is legeltettek és egyikük a kikészített téglák közé lépve, évezredekre örökül hagyta lábnyomát…   

Szerzők: Bárány Annamária archeozoológus (MNM, NRI, Régészeti Tár), Dúzs Krisztina restaurátor (MNM, Műtárgyvédelmi és Restaurátor Főosztály), Szabadváry Tamás régész (MNM, NRI, Régészeti Tár)

Ajánlott irodalom:

• Gyöngyössy M.: A kincstalálástól az ásatásig. A régészeti feltárási jog története és hatályos szabályozása Magyarországon. Budapest, 2016.
• Kooistra, L. I. – Groot, M.: Supplying Food to Ulpia Noviomagus Batavorum. In: Brüggler, M. – Obladen-Kauder, J. – van Enckevort, H. (eds.) Archaeology and Economy in the Ancient Wolrd. Town-Country Relations in the Northern Parts of Germania inferior from an Economic Perspective. Proceedings of the 19th International Congress of Classical Archaeology. Heidelberg, 2020, 19–33.
• (99+) Supplying Food to Ulpia Noviomagus Batavorum | Maaike Groot - Academia.edu
• Kovács, P.: Matrica – excavation in the Roman fort at Százhalombatta, 1993–1996. In: Studia classica Universitatis Catholicae de Petro Pázmány Nominate. Series historica, Budapest, 2000.