A kenyér-motívum jelentései történeti fotográfiákon

A kenyér mindennapi életünk része, amit önmagában és / vagy nagyobb étkezések, lakomák, ünnepi alkalmak kísérőjeként fogyasztunk. Általában a karácsonyi asztalról sem hiányzik. Jelenlétét sok helyen az „élet fokmérőjeként” értékelte és értékeli a világ, hiánya pedig az egyik legsúlyosabb szociális problémaként tartható számon a múltban és jelenben egyaránt. Érdekes, hogy amióta az ember különböző technikákkal kísérletezik azon, hogy környezetét vizuális eszközökkel is minduntalan megörökítse, a kenyér nagyon különböző képi-kontextusokban tűnik fel, melyekhez a legkülönbözőbb tartalmak kapcsolódnak, az egyszerűbbektől a legbonyolultabb összefüggésekig. Mindez hogyan érvényesül a dokumentatív fotográfiákon?

A kenyér élete

A kenyér korai formái, mint „sült pép” vagy „lepény”, csaknem egyidősek az emberiség történetével. Mint oly sok más esetben, a régészeti leletek szerint, ezt az ételt is véletlenül fedezték fel, mikor a gyűjtögető életmódot élő embernek a könnyű rághatóság érdekében összetört magvaiból és nedvességből álló elegye odaégett a tűzhelyen.

Hamarosan az összetevők és azok kikeverése terén, az emberi kíváncsiságnak köszönhetően, már igen korán egyéni és társadalmi szintű kísérletek indultak: a magokat egyre finomabbá őrölték; Ázsiából Közel-Keletre és Európába megérkezett, majd uralkodóvá vált a búza használata; megjelent a liszt; majd sót, élesztőt vagy kovászt, s egyéb hozzávalókat (olajat, tejet, tojást) tettek hozzá attól függően, hogy készítőik mely kultúra tagjaként, mely földrajzi területen és milyen éghajlaton éltek. Az erjesztett tésztából sült kenyér bölcsője az ókori Mezopotámia és Egyiptom volt.

(Egyiptomi relief cipókkal, Metropolitan Múzeum, New York) 

A kutatások szerint, szintén Egyiptomban nyíltak meg az legelső pékségek. Ugyanakkor, a kenyér létrehozása sokak számára mindmáig mindennapos foglalkozást, sőt életcélt jelent.

A magyar kenyér történetével kapcsolatban fontos kiemelnünk, hogy nálunk maga a szó a XVII. századtól a köznyelvben, általában erjesztett kenyeret jelölt. Büszkék lehetünk arra is, hogy az alföldi búzakenyér már a XVIII. században fogalommá vált Európában. Nagy méretét, különleges erjesztőanyagát és jó minőségét angol, francia, német utazók és az Enciklopédisták is csodálták. (Kenyér, Magyar Néprajzi Lexikon)

A kenyér, mint „evidencia”

A többségi társadalom számára a kenyér – a napjainkban divatos mindenmentes tendenciák ellenére is – olyan természetes, minthogy az emberek lélegeznek, vagy hogy reggel felkel a Nap. Ezért a fényképeken is a kenyér, mindenekelőtt tipikus jelenség.

Az aratás, vagy a kenyér készítésének dokumentatív ábrázolásain – most ide nem értve a később említésre kerülő politikai propaganda ikonikus képeit – leggyakrabban a búzában és lisztben „elrejtve”, kisütve és felszeletelve pedig evidens kellékként tűnik fel. „(…) hiszen az egész magyar nyelvterületen általános a kenyér fogyasztása az ételek nagyrészéhez. Éppen ezért sok esetben nem is említik a kenyeret.” – hangzik a néprajztudomány megállapítása.

1. kép: Müllner János: Aratás, 1910 körül, MNM Történeti Fényképtár

2. kép: Kenyérdagasztó asszony, 1926, MNM Történeti Fényképtár

A kenyér a mindennapi szerepet játssza a családi vagy baráti körben, piaci környezetben, tömeges vidéki és városi, vagy iskolai rendezvényeken zajló étkezéseket ábrázoló életképi jelenetek legtöbbjén is.

3. kép: Ráth Károly: Kenyérosztás a Teleki téri piacon, 1948, MNM Történeti Fényképtár

Egy-egy megörökített „póz” esetében azonban a kenyér (ami itt talán inkább egy óriási kifli?) egyfajta színházi kellék, vagyis játék képében szerepel. 

4. kép: F. Szántó Műszaki és Sajtófotó Iroda: Május 1-je ünneplése a ligetben, MNM Történeti Fényképtár

A kenyér, mint létszükséglet

Ha a mindennapi kenyér megléte az „élet fokmérője”, a történelem ínséges időszakaiban ez az étel valódi létszükségletté válik.  Nem véletlen, hogy több magyar vidéken is a (tönköly)búza alternatív elnevezése „élet”. 

A fotográfia minden lehetséges eszközét meg is ragadta ennek kifejezésére.

Éppen száz éve, 1920-ban zajlott le a budapesti nyomorhelyzet szervezett razziákon történő tudatos felmérése, és a nyomor megszüntetésének szükségességére felhívó nemzetközi akció a korszak egyik ismert magyar újságírója, Tábori Kornél (1879–1944) vezetésével és részvételével.

A gyorsuló urbanizáció, mely más európai országokkal egyidőben érte el hazánkat, ekkorra már egyre személytelenebbé tette a nagyvárosi létet. Ehhez társult egy sor történelmi tragédia: a Nagy Háborúban eltűnt vagy megsérült családfők munkaképtelensége, a Tanácsköztársaság, Trianon, valamint a világgazdaság területén bekövetkező egyensúlybomlás, ami sokak mindennapjaiban az addig megszokottól életminőség romlását, egyre nagyobb nélkülözést, a városokba költöző tömeges munkásság esetében pedig egyenesen tartós nyomort idézett elő.

A mindenkori nyomort ekkor már szervezetten, és a hitelesnek gondolt vizuális nyomaték, azaz a fotográfia felhasználásával dokumentálta az újságírás. A fővárosi szegények életét Tábori Kornél előbb az 1910-es években, egyszerre több fórumon – például a Vasárnapi Ujságban, a Tolnai Világlapjában vagy az Érdekes Újságban – közölt, illusztrált helyszíni riportjaiban, majd az 1920-ra datálható Egy halálra ítélt ország borzalmaiból című, angol-francia-olasz nyelvű, önálló füzetszerű fényképalbumban is bemutatta. Az album a razziákhoz kapcsolódott és azzal a nem leplezett céllal készült, hogy külföldi segélyt szerezzen Magyarország számára. A kiadvány mellett bécsi mintára, az Uránia Tudós Társaság vetített előadás-sorozatot szervezett és mozgófilmet is készített.

Az illusztrációk beállított és többszerzős képek. Tábori korábbi cikkeinél többek között Erdélyi Mórnak és Szőnyi Lajosnak, az említett albumánál pedig Jelfy Gyulának és „Révész és Bíró” Révész Imrének tulajdonítható fotográfiák voltak.

A Tábori-féle írott és képes források alapján, a helyszíni riportokban igen gyakran a következő sarkalatos kérdések merültek fel: a családfők holléte; a gyermekek, illetve az együttlakók száma és kora; lakhatási, öltözködési és higiénés körülményeik (különösen a fűtés, a fehérneműk és az alvóhelyek adottságai); valamint a családtagok egészségi állapota. Szinte minden esetben kitértek a társadalom perifériájára szorultak táplálkozási lehetőségeire, aminek központi kérdése volt, hogy ki, mikor evett utoljára.

Szembetűnő, hogy a hús és tej mellett legfontosabb téma a liszt és a kenyér. Az interjú-alanyok részéről rendszeresen elhangzott a rendkívül fárasztó „sorbaállás” panasza. Tábori a Nefelejts utca 23. szám alatt lévő tizenöt fős család példáján keresztül mutatott rá, hogy nem csak a fűtetlen lakások, hanem a kenyér hiánya is okozta az ínségben lévők tüdőbetegségeit. (VU 1920. február 8., OSZK)

5. kép: Kerny István: Ácsorgás kenyérért, 1917 körül, MNM Történeti Fényképtár
 

6. kép: Gönci Sándor: Ingyen ebéd, Budapest (Emberek, sorsok sorozat), 1920-as évek, MNM Történeti Fényképtár

Az 1910-es és ’20-as években kibontakozó mindennapi kenyér iránti alapvető igény, melynek betöltetlensége ezt az ételt létszükségletté tette, „tovább gördül” és visszatér az 1930-as évek szociofotósainak témaválasztásában is.

Szinte beleégett emlékezetünkbe Kálmán Kata 1937-es Tiborc-albumának ikonikus felvétele az éhező, 4 éves kis Varga Laciról, ami a kisfiút az élelemhez jutás azon pillanatában ábrázolja, mikor a karéj kenyeret elemi módon harapja, sajnos már rezignált állapotban. (Kenyérevő gyerek, Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét) Boldizsár Iván nyomán tudjuk, hogy Varga Laci nemsokára meghalt. A fotó a nézőből mindmáig döbbenetet, mélységes megrendülést vált ki.

Ugyanakkor a kenyér a nyomor megszüntetése érdekében tett erőfeszítések kontextusában, egy-egy jól irányzott sajtóhírnek köszönhetően is olyan felkiáltójellé válik, ami felhívja a figyelmet az egyéni és közösségi jótétemények megvalósításának jelentőségére és szükségességére. 

7. kép: Müllner János: Kenyér porciózása a hazaérkező katonáknak a Keleti pályaudvaron, 1918, MNM Történeti Fényképtár
 

8. kép: Róbert bácsi kenyeret oszt, 1920-as évek második fele, Budapest, MNM Történeti Fényképtár

A kenyér, mint „világi” szimbólum

A kenyér jelentősége leginkább abban rejlik, hogy hétköznapisága mellett az egyik legnagyobb hatású szimbólum is. Így értelmezhetjük, mikor az eredetileg vallási ünnepekhez kapcsolódó népi hiedelmek és szokások fontos elemeként jelenik meg, például a folklórban fogalommá váló karácsonyi ünnepi asztalon. Még inkább akkor, mikor az ünnep egészen konkrétan a kenyér köré szerveződik, mint az augusztusi „Új kenyér” vagy „Magyar kenyér” ünnepén.

„A kenyér karácsonyesti szerepe – legalábbis egyes vidékeken – a kalácsnál jelentősebbnek látszik. […] Néhány adat […] arra világít rá, hogy a kenyér a karácsonyi asztal fontos tartozéka […] A kenyér önmagában is – nyersanyagától függetlenül – jelentős lehet: hiedelmek többször fűződnek közönséges, mint különleges nyersanyagú kenyérhez.” – állapította meg Pócs Éva.

A karácsonyi vacsorán fogyasztott, vagy a karácsonyi asztalra helyezett, és néhány napig érintetlenül ott hagyott kenyérhez, továbbá a karácsonyi ételek maradékához (karácsonyi morzsa) vidéki és városi környezetben egyaránt a jövő évi gazdagságot, termékenységet biztosító jelentés társul. (Karácsonyi asztal rekonstrukció, Kapuvár)

„Egy Torda-Aranyos megyei adatunk szerint a karácsonyi kenyér következő nyárig is eláll, nem penészedik meg /Alsó- és Felsőszentmihály/. Teskándon /Zala m./ tűz ellen karácsonykor meghagyott rozskenyeret tesznek a kapufélfára, Bucsuban /Vas m./ azt tartják, hogy a karácsonyesti kukoricás kenyérből az asztalon kell hagyni, »mert ha nem adnak a Jézusnak, nem lesz termés«.” – hangzik a vonatkozó idézet.

9. kép: Családi vacsora karácsonykor, 1937 körül, Budapest, MNM Történeti Fényképtár

Ide kapcsolódnak a kenyérrel végzett mozdulatok szimbolikussá válása. Ilyen a kenyér megszegése vagy ünnepélyes átadása. „[…] a karácsonyi kenyér megszegése is jelentős aktus: az egészséget jelképező kenyeret a gazda osztja fel /Pográny, Nyitra m./; illetve a kenyeret akkor szegik meg, mikor együtt ül a család, »mert a szeretet ünnepe van« /Vének, Győr m./.” – emelte ki Pócs Éva. A kenyérszegés mágikus cselekedete leggyakrabban a családfő tiszte.

10. kép: Escher Károly: Kenyeret megszegő ember, 1930-as évek, MNM Történeti Fényképtár

Az „Új vagy Magyar kenyérről” szóló nemzeti megemlékezés ugyancsak vallási gyökerekre vezethető vissza. Kiindulópontja a Krisztus halála után térítő útjukra induló apostolok felidézése, ami hozzátársul a még korábbi aratóünnepségek bibliai-népi hagyományához. E két feledésbe merülni látszó tradíciót 1899-ben Darányi Ignác földművelésügyi miniszter elevenítette fel Magyarországon, és foglalta újra rendeletbe, nemzetpolitikai színezettel. Az ünnep dátuma ekkor augusztus 15-éről 20-ára került át, így az év első búzaterméséből származó egész kenyér elkészítése az államalapítás és Szent István király szentté avatása ünnepének részévé vált.

11. kép: Aratási koszorú egy kislány kezében, Buják, Nógrád megye, 1933 körül, MNM Történeti Fényképtár

12. kép: Aratóünnepség az új kenyerekkel, 1935, MNM Történeti Fényképtár

A vizuális emlékeket szemlélve úgy tűnik, hogy ehhez a kontextushoz formai és kompozicionális szempontból is, a két világháború közötti történeti fotográfia magyaros stílusú irányzata kapcsolódik természetszerűen, amit a szemet gyönyörködtető népviseletek, a falu népe és ifjúsága tevékenységeinek idillikus, szinte ország-imázs színvonalú bemutatása jellemez. A kenyér ezeken a képeken több mint puszta étel: a kenyér közösségeket szervező és összetartó erő.

Megkerülhetetlen kitérnünk arra, hogy a családfő fentebb említett szerepeinek a tágabb közösségek vezetőire való átruházása nem egyszer tetten érhető a mindenkori politikai kommunikáció- és propaganda gyakorlatában. A kenyérhez tudatosan társítottak olyan jelszavakat, melyek alapvetően a célközönség által vágyott értékeket takarnak, úgymint a béke és a hatalom.

13. kép: A „Bor, búza, békesség” jelképeit átadó fiatalok a Kisgazda Párt gyűlésén, 1945, MNM Történeti Fényképtár

14. kép: Rákosi Mátyás megszegi az új kenyeret a Magyar Dolgozók Pártja nagygyűlésen, 1948, MNM Történeti Fényképtár

Az Élet Kenyere

A kenyérhez fűződő magyar népi babonák, hiedelemrendszerek és mágikus cselekedetek általában véve az evilági jólét előidézését vagy megtartását célozzák. Ugyanakkor a vallási tradíció elemei át- és áthatják ezeket a szokásokat. „Mégis napjaink embere is érzi, hogy a kenyérben van valami természetfeletti, amely a gyári kenyeret is jelképpé avatja.” – fogalmazta meg Rapaics Raymund, 1934-ben.

A zsidó vallási hagyományokon (pészah; hág hámácot) alapuló, és azokat megújító keresztény tanítás többek között a bibliai kenyércsodákon keresztül vezeti el híveit az Utolsó vacsora cselekedetéhez. Az emberré lett Isten, Krisztus, ekkor a kenyeret saját testeként azonosította és törte meg, vérét pedig a bor képében adta tanítványainak.

A katolikus egyház többezer éve, minden egyes szentmisében erről a lakomáról emlékezik meg. Mikor a pap a szentmisében átváltoztatja az ostyát, az a híveknek a legszentebb Eucharisztiává (Oltáriszentséggé) válik, amit „transsubstantiatiónak” neveznek. A liturgiában az áldozáskor, a kovásztalan, átváltoztatott szentostyát szó szerint megeszik. Az úrmutatóba kihelyezett szentség jelenlétében a hitüket gyakorlók tulajdonképpen magával az Élő Istennel, Jézussal találkoznak. A kenyér színe alatt, Krisztussal áldoznak a görögkatolikus és ortodox hívek is.

Luther Márton nyomán az evangélikusok úgy tartják, hogy az átváltoztatáskor Krisztus megjelenik, a kenyér azonban nem lényegül át a testévé (consubstantiatio). Az Úrvacsorájukon szintén ostyával áldoznak. A reformátusok szerint a kenyér nem változik át, hanem az emlékezés eszköze. Az Úrvacsora megünneplésekor technikailag mindig kétszín alatt, azaz a borral együtt, kovászos kenyeret vesznek magukhoz. Az idők folyamán számos protestáns felekezet is kialakult, akik ezektől eltérő hitben és szertartásokkal élhetnek.

Az Oltáriszentség misztériumát ünnepelte a világ 1938 tavaszán, a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus keretei között (május 25–29.), aminek az ugyanekkor Szent István 900. jubileumi emlékévét is rendező Magyarország adott otthont. (Ez utóbbi óta állami ünnep augusztus 20.) Az év eseményeit számos amatőr és hivatásos fényképész örökítette meg, amiről korhű kiadványok, albumok és privát fénykép-gyűjtemények tanúskodnak. (A XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve, 1938)

15. kép: Bojár Sándor: Ünnepi mise a Kossuth Lajos téren, a Szent István év alkalmából, 1938, MNM Történeti Fényképtár

Mikor elgondolkodtam azon, hogy a kenyér, vagy a hozzá hasonló élelmiszerek milyen módon jelennek meg a többi világvallásban, meglepő felismerésre jutottam. Jóllehet a kenyér nem bír olyan központi jelentőséggel másutt, mint a kereszténység tanításában, a legtöbb esetben a szigorú böjt idején is lehet fogyasztani.

Írta: Apor Eszter, Történeti Fényképtár

Köszönettel tartozom Baji Etelkának, hogy felhívta a figyelmem az F. Szántó Műszaki és Sajtófotó Iroda Május 1-je ünneplése a ligetben című felvételre.

 

Források, irodalom:

• Egyptian bakery: https://www.sapiens.org/archaeology/ancient-egyptian-bread/ (Letöltés: 2020.11.25.)
• Magyar Néprajzi Lexikon; Magyar Katolikus Lexikon
• Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története, 1934.
• Cs. Pócs Éva: A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre, Budapest, Néprajzi Közlemények 10. évfolyam, 3–4. szám, 1965.
• Németh Lajos: A művészet sorsfordulója, Gondolat, 1970.
• Tomsics Emőke: Tábori Kornél és a szociofotó. Fotóművészet 2006/ 3–4. XLIX. Évf. 3–4. sz.
• Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia, Osiris, 2009.