Közismert tény, hogy a honfoglaló magyarok életében meghatározó szerepet játszottak a lovak. Annyira, hogy a hátasokat sokszor elhunyt gazdáik mellé temették. Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy őseink sosem helyezték a sírgödörbe az egész lovat: a sírokban kizárólag a lovak koponyáját, illetve lábvégeit találhatjuk meg, melyeket a lenyúzott lóbőrrel együtt helyeztek a halott mellé. Sőt, arra is számos példa van, hogy az állat helyett csupán a lószerszám egyes elemei (zabla, kengyelpár, hevedercsat, bőrszíjakat díszítő veretek, illetve kivételes esetekben nyeregmaradványok) kerültek a sírba. Ezt nevezzük jelképes, vagy szimbolikus lovas temetkezésnek.

Ezüstberakásos kengyelpár Beregszászról (Beregovo, Ukrajna)

Az egyik leggyakoribb, sírból előkerülő lószerszám a fémkengyel, amely a Kárpát-medencében az avarokkal együtt jelent meg. Ezek a tárgyak kovácsoltvasból készültek, és a lovas talpának megtámasztására szolgáltak. A legelőkelőbbek sírjaiból tausírozással díszített példányokat is ismerünk. Ennek az ötvöstechnikának az a lényege, hogy a kiemelni kívánt mintát először a vas felületébe vájták, majd az így kialakult mélyedésbe egy másik fémet (ezüst, vörösréz) kalapáltak bele.

Ismeretlen lelőhelyű kengyelpár vözösréz berakással

Ezeknek a lószerszámoknak több különböző méretű és formájú változata is van, egy közös jellemzővel azonban mindegyik honfoglalás kori kengyel rendelkezik: a széles és ívelt talprésszel. Ebből a kialakításból tudjuk például, hogy a magyarok puha talpú lábbeliket hordtak. Nagyon érdekes, hogy az egy síron belül talált kengyelek sem mindig egyformák, hanem méretükben és típusukban is sokszor eltérést mutatnak, amit korábban a kovácsolás alacsony színvonalával magyaráztak, vagy azzal, hogy őseink így oldották meg a kengyelpár egyik tagjának javítását vagy pótlását. Van azonban egy még érdekesebb magyarázat az aszimmetrikus, vagy felemás kengyelpárok használatára: eszerint az elmélet szerint a nyeregre való fellépéshez használt (ez általában a baloldali) kengyel esetében a kisebb méret volt a célszerűbb, ez biztosította ugyanis azt, hogy a lovas lábfeje ne csússzon át a kengyelen. A másik kengyelt pedig azért készítették nagyobbra, hogy azt a harcba induló férfi minél hamarabb megtalálja lábával. Lóra pattanni ugyanis korántsem volt egyszerű, erre utal a „Jobb lábával keresi a kengyelt” közmondásunk is.

Ezüstberakásos kengyelpár és zabla Muszkáról (Musca, Románia)

Aszimmetrikus kengyelpár és zabla Nagytarcsáról​

Soós Rita, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Honfoglaláskori gyűjtemény

Forrás:
Dienes, I., A honfoglaló magyarok lószerszámának néhány tanulsága. – Quelques enseignements tirés de l’harnachement des Hongrois conquérants. Archaeológiaia Értesítő 93, 1966, 208–234.
Révész, L., A magyar honfoglalás kora. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása. Kiállítási katalógus. Budapest 2014.