Az írott és képi források tanúsága szerint a Habsburg-dinasztia tagjait a kora újkorban – II. Miksa 1563. évi pozsonyi koronázásától kezdve – magyar főúri viseletben, rendszerint vörös színű dolmányban és mentében koronázták magyar királlyá. A „beöltözés”, mint egyfajta szerepjáték, amelynek révén a Habsburg uralkodók a koronázás idejére jelképesen magyarrá váltak, a szimbolikus politika nyelvén azt az üzenetet közvetítette, hogy az idegen dinasztiából származó uralkodó jó magyar királyként, Szent István méltó utódaként fogja kormányozni az országot.

A közép-európai országok király- és császárkoronázási szertartásait már a középkorban is rituális beöltözés kísérte, ezek az öltözékek azonban másfajta üzenetet közvetítettek és másfajta szimbolikus legitimációt szolgáltak. A középkori koronázási öltözékek rendszerint a teljes testet befedő, főpapi jellegű ornátusok voltak, mint például a német-római császároké, amelynek legtöbb eleme máig fennmaradt a bécsi Schatzkammerben. Ez az együttes albából (hosszú fehér ingből), dalmatikából és palástból áll, amit stóla, öv, kesztyű, harisnya és saru is kiegészít.

A pontifikális jellegű középkori koronázási ornátusok az uralkodó kettős, királyi és főpapi (rex et sacerdos) szerepkörét fejezték ki. Ez az ókorig visszanyúló eszme, amelyet a Karoling-kori uralkodók újítottak fel a renovatio imperii szellemében – azaz a Római Birodalom helyreállítására irányuló törekvés jegyében – azt fejezte ki, hogy a keresztény uralkodó hatalma az Úrtól származik, s a király Krisztus földi helytartójaként kormányozza országát. Mindez abban is megnyilvánult, hogy a koronázási mise során az uralkodót jelképesen a klérus tagjává avatták, azaz a püspökszentelés rítusához hasonlóan szentelt olajjal felkenték. A püspöki jellegű koronázási ornátus tehát az uralkodói hatalom szakrális jellegét fejezte ki, s azt az üzenetet közvetítette, hogy az Egyház által felkent uralkodó az Úr választott fia és a nép kiválasztott vezére.

Jan Długosz lengyel történetíró leírása szerint ilyen pontifikális ornátusban koronázták meg I. Ulászlót is 1440. július 17-én Székesfehérváron. A koronázási mise kezdetén a kanonokok segítségével „minden királyi köntöseiből levetkeztettetett”, majd a felkenést követően – azaz miután az esztergomi érsek szent olajjal megkente a király karjait és vállát – albát, dalmatikát, övet, stólát, sarukat és harisnyát öltött magára, majd végül Szent István palástját és koronáját adták rá.

A csecsemő V. László 1440. május 15-i megkoronázására Kottaner Jánosné csak a koronát tudta megszerezni, a koronázási öltözéket azonban nem, ezért azokat maga készítette el, amint arról naplójában is beszámol: „Én készítettem el a kis öltözetet: a kápolnában zárt ajtók mögött titokban kellett meg­csinálnom az albát, a palástot, a stólát, a karkötőt és a sarut a lábára.”

Mindez arra utal, hogy a középkori magyar királyok koronázási öltözéke is a teljes testet befedő, főpapi jellegű ornátus volt, ami azonban feltehetően a 16. század első felének zűrzavaros időszakában – a máig fennmaradt palást kivételével – elpusztult. A magyar koronázási jelvényeket 1551 nyarán Izabella királyné Erdélyben átadta I. Ferdinánd megbízottjának, amelyeket Bécsbe szállítottak. Az ekkor készült jegyzékében a palást mellett már csak stóla, öv és saruk szerepelnek. Ezért is válhatott tehát a magyar nemesi viselet a Habsburg uralkodók koronázási díszruhájává 1563-tól kezdődően, amely immár nem a rex et sacerdos gondolatot hirdette, hanem az idegen dinasztia magyarországi uralmának szimbolikus legitimációját szolgálta.

A 17. század elejétől a magyar királykoronázást követően rendszerint több olyan portré is készült a Habsburg-házi magyar királyokról, amelyeken a koronázás során viselt magyar nemesi öltözékben jelennek meg. Ezek a reprezentatív, többnyire életnagyságú, egészalakos képmások tehát hangsúlyozottan magyar királyként ábrázolják a Habsburg uralkodókat: a portrék rendszerint nemcsak a magyaros öltözékkel, hanem a konzolasztalra helyezett koronázási jelvényekkel is jelzik az ábrázolt magyar királyi címét.

Ezek az úgynevezett koronázási portrék elsősorban magyarországi középületekben ‒ például vármegye-, és városházák tanácstermeiben ‒ kerültek elhelyezésre, de olykor a Magyar Királyság határain kívül is ilyen képmások reprezentálták a Habsburg uralkodók magyar királyi címét. Így például az egyik legkorábbi fennmaradt „magyar öltözetű” Habsburg uralkodóportré, az 1625-ben Sopronban magyar királlyá koronázott III. Ferdinánd egészalakos képmása egy madridi gyűjteményből elszármazva került a Magyar Nemzeti Galériába 1992-ben.

Az 1626-ra datálható festmény egy spanyol diplomata, Diego Felipez de Guzmán (1580–1655), Leganés márkijának megrendelésére készült, aki az 1620-as években Spanyol Németalföld kormányzója, Izabella Klára Eugénia infánsnő brüsszeli udvarában teljesített szolgálatot, s fontos szerepet játszott III. Ferdinánd és első felesége, Mária Anna spanyol infánsnő 1626-ban megkötött eljegyzésének és házassági szerződésének előkészítésében. A márki jelentős műgyűjtő is volt, madridi palotájában számos hírneves kortársának portréját helyezte el. Ezek közé tartozott III. Ferdinánd képmása és a festmény párdarabja, Mária Anna portréja is, amely azonban elveszett.

III. Ferdinánd legmagasabb rangja apja, II. Ferdinánd német-római császár 1637-ben bekövetkezett haláláig a magyar királyi cím volt, amit néhány más alkalommal, illetve néhány további ifjúkori képmásán is magyar viselete reprezentált. Így például a pápai nuncius jelentése szerint III. Ferdinánd magyar nemesi öltözékben vonult be 1627. november 27-én cseh királykoronázására is, s ugyancsak magyar viseletben vett részt három nappal korábban mostohaanyja cseh királynévá koronázásán.

III. Ferdinánd alakja magyar öltözékben ábrázolva jelent meg azon a diadalkapun is, amelyet 1635 áprilisában Antwerpenben emeltek a nördlingeni csatában a svédek felett aratott győzelem emlékére. (A diadalkapu akvarell vázlatát ld. ITT.) A diadalkapun elhelyezett festményt ma a bécsi Kunsthistorisches Museum őrzi.

A Habsburg királyok magyar koronázási portréi közül viszonylag kevés maradt fenn máig, így a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi a Képcsarnokának gyűjteményében is csak néhány festmény képviseli a képtípust. Így például III. Károly egy kevésbé reprezentatív, a pesti vármegyeházáról származó mellképe, vagy Mária Terézia néhány félalakos portréja.

III. Károly mint magyar király, 1720 körül
MNM Történelmi Képcsarnok, 2237

Mária Terézia mint magyar királynő
MNM Történelmi Képcsarnok, 53.75

A közelmúltban egy újabb „magyar öltözetű” uralkodóportréval gyarapodott a Képcsarnok gyűjteménye: 2020 novemberében a Nemzeti Múzeum egy németországi aukción megvásárolta III. Károly (1685–1740) magyar ruhás képmását. A rendkívül jó kvalitású, reprezentatív, térdkép formátumú portré magyar nemesi díszruhában – arannyal hímzett vörös dolmányban és mentében, fején tollforgós szőrmekalpaggal – ábrázolja az uralkodót, a háttérben konzolasztalon a Szent Koronával és a koronázási jogarral.

Ismeretlen (flamand?) festő
III. (VI.) Károly mint magyar király
Olaj, vászon 135×96 cm
MNM

A király érett arcvonásai arról tanúskodnak, hogy a portré nem ifjúkorában, magyar királlyá koronázását (Pozsony, 1712. május 22.) követően készült, hanem mintegy két évtizeddel később, 1730 körül. Ugyanakkor az írásbeli források szerint pozsonyi koronázása során III. Károly épp olyan vörös dolmányt és mentét viselt, mint amilyenben a festményen is látható. A koronázási ceremónia után a király Erdődy Gábor egri püspöknek ajándékozta öltözékét, aki azt miseruhává alakíttatta át.

Több jel is arra utal, hogy a portré az 1713-tól a Habsburg-ház osztrák ága által uralt Dél-Németalföldről származik. A kép belga magántulajdonból került az aukcióra, másrészt a festmény vakkeretén egy 1910 körül Liège-ben működő restaurátor, Alexis Lenssen bélyegzője látható.

A „nemesi-nemzeti” viseleti elemekből álló koronázási díszruha magyarországi hagyománya nem egyedülálló jelenség a kora újkori Európában: hasonló történeti tradíció figyelhető meg a 16–17. századi Lengyel Királyságban is, ahol a lengyel nemesi öltözék szintén az idegen dinasztiából származó uralkodók szimbolikus legitimációját szolgálta. A kora újkori magyar nemesi viselethez hasonlóan a lengyel is erősen keleties jellegű volt. Ennek jellegzetes elemei a deréknál övvel összefogott alsókabát, a żupan, valamint a hosszú, bokáig érő felsőkabát, a kontusz, amelynek hosszan felvágott bő ujját hátravetve viselték. (A lengyel kontusz a magyar köntös szóból, az pedig a perzsa: kandüs [díszköpeny] szóból ered.)

A Jagelló-ház kihalását (1572) követően 1575-ben a lengyel rendek Báthory István (1533–1586) erdélyi fejedelmet választották királyukká, azzal a feltétellel, hogy feleségül veszi a nála 10 évvel idősebb Jagelló Annát (1523–1596). Anna az utolsó Jagelló-házi lengyel király, II. Zsigmond Ágost húga, II. Lajos magyar király unokatestvére volt. A házasságkötésre 1576. május 1-jén Krakkóban, a waweli székesegyházban került sor, ahol még aznap lengyel királlyá koronázták az erdélyi fejedelmet. A források szerint a krakkói koronázás egyházi szertartása során Báthory liturgikus jellegű öltözéket (albát, palástot, szandált) öltött magára, ám később, a lengyel országgyűlések (sejm) során rendszerint lengyel nemesi öltözéket viselt. Ilyen viseletben, „dísz-lengyelbe öltözve” örökítette meg Báthoryt sziléziai származású udvari festője, Martin Kober (1550–1598) 1583-ban készült portréján is: az öltözék meghatározó eleme a hasított ujjú, vörös kontusz, amely látni engedni a rózsaszínes árnyalatú żupan dekoratív, mintás selyemszövetét.

Martin Kober
Báthory István lengyel nemesi viseletben
Olaj, vászon 236×122 cm
Krakkó, lazarista rendház (Zgromadzenie Księży Misjonarzy)

A trónörökös nélkül elhunyt Báthory István halálát követően, 1587-ben a svéd Vasa-dinasztia került a lengyel trónra, amely több mint nyolc évtizeden át uralkodott a Lengyel Királyságból és a Litván Nagyfejedelemségből álló unióban. Báthoryhoz hasonlóan az első Vasa-dinasztiabeli lengyel (és svéd) király, III. Zsigmond (1566–1632) is kiaknázta a lengyel nemesi viseletben rejlő legitimációs lehetőségeket, s rendszeresen ilyen öltözékben jelent meg a szejm ülésein, amint az udvari festője, Tommaso Dolabella egyik festményén is látható.

A Habsburg-ház spanyol és osztrák ágának 16. század eleji szétválásához hasonlóan 1599-ben a Vasa-dinasztia svéd és lengyel ága is kettévált: III. Zsigmondot ugyanis ebben az évben – miután Svédországban megindította a rekatolizációt – nagybátyja, IX. Károly letaszította a svéd trónról, így ott a továbbiakban az ő leszármazottai (II. Gusztáv Adolf és Krisztina királynő) uralkodtak. A lengyel trónon Zsigmondot két fia, IV. Ulászló (1595–1648) és II. János Kázmér (1609–1672) követte. Mindkettőjükről több olyan reprezentatív uralkodóportré is készült, amelyeken lengyel nemesi viseletben, hangsúlyozottan lengyel királyként jelennek meg (ld. ITT.)

A Vasa-dinasztia lengyel ága II. János Kázmérral kihalt. 1697-ben I. Frigyes Ágost szász választófejedelem (II. Erős Ágost lengyel király, 1670–1733), majd halála után fia, III. Ágost (1696–1763) került a lengyel trónra. Elődeikhez hasonlóan a két Wettin-házbeli, szász nemzetiségű király is kiaknázta a lengyel nemesi viseletben rejlő legitimációs lehetőségeket. Egy egykorú beszámoló szerint III. Ágost krakkói koronázási lakomáján lengyel viseletben (im Polnischen Habit) ült az asztalfőn, majd másnap ugyanilyen öltözékben fogadta a krakkói városi tanács hűségesküjét. Ilyen öltözékben látható a drezdai Gemäldegalerie gyűjteményében őrzött portréján is.

A „nemesi-nemzeti” viseleti elemekből álló öltözék tehát az idegen uralkodóházakból származó kora újkori magyar és lengyel királyok számára egyaránt a szimbolikus legitimáció eszközeként szolgált. A Magyar Királyi Szent István-rend 1764. évi megalapításával a Habsburg portréikonográfia egy újabb „magyaros” típussal bővült, amely a rend nagymestereként, piros-fehér-zöld színű nagykeresztesi rendi ornátusban ábrázolja a Habsburg-házi magyar királyokat, Szent István király méltó utódaként tüntetve fel őket. I. Ferenc 1792. évi budai koronázásától kezdve a huszártábornagyi díszegyenruha szolgált a Habsburg-házi magyar királyok koronázási díszruhájaként, így ebben koronázták magyar királlyá 1867-ben I. Ferenc Józsefet, s az utolsó magyar királyt valamint IV. Károlyt is 1916-ban.

Írta: Serfőző Szabolcs, Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok