A közismert fehér ló monda szerint Árpád fejedelem követeket küldött a Duna vidékén hatalmat gyakorló fejedelemhez. A követek ajándékokat vittek, többek között egy arany lószerszámmal felszerelt fehér lovat, amelyért cserébe földet, füvet és vizet kértek. A fejedelem, azt gondolva, hogy letelepedési engedélyt kérő alattvalók érkeztek, teljesítette a kérést. Árpád erre visszaüzent, hogy azonnal hagyja el a földjét, mert a fehér lóért az arany nyeregért és zabláért az egész országát eladta a magyaroknak. A monda szerint a magyarok ezzel a csellel szereztek új hazát a Kárpát-medencében. Nyilvánvaló, hogy a 13. században legalább kétféle, egymástól is eltérő változatban lejegyzett szöveg nem hiteles történelem, hanem Anonymus szavával élve a „regősök csacsogó énekeiben, a parasztok hamis meséiben” elbeszélt hagyomány. Alaptalan kitalációnak azonban mégsem mondhatjuk, ugyanis ma már többé kevésbé szét tudjuk szálazni azokat a hiteles 9. századi elemeket, amelyek alapjául szolgáltak a népi históriának és a krónikák 300 évvel későbbi történeti elbeszéléseinek is.

A fehér ló áldozása Helbing Ferenc (1870-1958) elképzelése szerint. (képes levelezőlap)

Anonymus a mondát a Duna-Tisza köz déli részén hatalmat gyakorló Salán (Zalán) nevű bolgár vezérhez kapcsolta, míg a 14. századi krónika Szvatopluk morva fejedelemhez.  Az eltérést nem tekinthetjük egyszerű tévedésnek, mivel több korabeli forrás (Bíborbanszületett Konstantin,  Dzsajhani, vagy a Bajor geográfusnak nevezett szerző) két egymástól különböző és Moráviának nevezett országról tud, amelyek megfelelnek a magyar krónikás feljegyzések kettős lokalizációjának. Az országok (ill. országlakók) elnevezése itt persze nem elsősorban etnikumra, hanem egy északi és egy déli Morva- Morava nevű folyóra utalnak. A két Morávia közül az egyiket Konstantin bizánci császár, valószínűleg a magyar követek elbeszélése nyomán, Megale (Nagy) Moráviának nevezte. A „nagy” jelző azonban nem területi kiterjedésére, hanem inkább régiségre utal, azaz arra, hogy a réginek nevezett Morávia korábban szűnt meg létezni, mint a másik.  (Analógiaként lásd erre, pl. a nagymama szavunkat, ahol a „nagy-„ szintén nem terjedelmet, hanem öregséget jelez.) A régebbi Morávia, talán a széthulló avar birodalom rövid életű utódállama lehetett, és ahogy Anonymus is leírja, a Duna-Tisza déli részére, a Morava folyó völgyére és talán a Temesközre kiterjedve, (onogur) bolgár és szláv népességet fogott össze. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a Kárpát-medencébe betelepülő magyar törzsszövetség először ezt az utóbb feledésbe ment államalakulatot szólította fel behódolásra, mégpedig egy általános keleti szokás szerint föld, fű és víz követelésével, ugyanis a föld, fű és víz szimbolikus átadása a behódolási szándék jelképe.

A fehér ló monda másik történeti gyökerét Omurtag dunai bolgár kán V. Leó bizánci császárral 815-ben kötött szerződésének leírásából érthetjük meg. A szerződést ugyanis pogány sztyeppei szokás szerint is megerősítették. Megfordítottak egy nyerget, megérintettek egy zablát, vizet öntöttek a földre és égnek emeltek egy marék füvet. Végül kettévágtak egy kutyát, vérét megízlelve jelezték, hogy így járjon mindenki, aki a szerződést megszegné. Többek között tehát „égre földre” esküdtek, ahogy annak emlékét a magyar szólás a mai napig megőrizte. Hasonló dolgot jegyeztek föl egy bajorokkal kötött szerződésnél a honfoglaló magyarokról is amikor „kutyára vagy farkasra és más istentelen pogány dolgokra” tettek esküt. Azt a szövetségi szerződést, amelyet a fehér ló monda is megörökített, a  magyarok a pannóniai Dunától északra fekvő Morávia fejedelmével, Szvatoplukkal kötötték 894-ben, a pannóniai frankok ellen. A közös hadjárat során azonban Szvatopluk szerencsétlen módon a Dunába fulladt, így érthető módon az utókor tévesen ehhez a hadjárathoz kapcsolta Morávia bukását és a magyarok által történő elfoglalását is, ami a valóságban csak évekkel később következett be.

Mondánk harmadik ősi motívuma maga a „fehér ló”, amely eredetileg az „Ég urának” szánt ajándék, áldozat volt. Erre Anonymus művének 16. fejezete is utal, noha a keresztény klerikus már nemigen értette a szertartás lényegét: „Tarcal pogány szokás szerint egy kövér lovat leölve, nagy áldomást csapott” A pogány magyarok „vallását” sokáig kizárólag a „sámánhit” keretei között értelmezték, de ma már árnyaltabb képünk van róla, elsősorban al Bakri kevéssé ismert, 10. századra vonatkozó leírása alapján. Azt írja: „Ők (ti. a magyarok) egy olyan nép, amelynek a magasságos Istenen kívül nincs más istensége. … Az ég urában hisznek.” Majd leírja, hogy hitük szerint az isteni segítségért bemutatott áldozat a tűz füstje révén jut el az „Ég urához.” Az utóbbi megjegyzés egyszeriben értelmezi számunkra az arab szerzők sztereotíp megállapítását is, ti, hogy „a magyarok tűzimádók”.

Összefoglalva tehát a behódolást jelképező szimbolikus ajándék, a föld, fű és víz, a Szvatopluk morva fejedelemmel kötött szövetségi szerződés rituáléjában szereplő nyereg, kantár, fű és víz, valamint az ég urának ajándékként feláldozott fehér ló emléke ötvöződött a ma ismert fehér ló mondában, amely így a honfoglalás szinonimájaként a keresztény korban is értelmezhető cseles országszerzési történetté alakult át.    

Szerző: Baják László - Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár