Az ember „hiperszociális csoportlény”, amely tulajdonság egyik megnyilvánulása, hogy nemcsak a saját fajtársaival képes és hajlamos társas kapcsolatokat kiépíteni és fenntartani, hanem más fajok egyedeit is bevonja szociális kapcsolatainak bonyolult hálózatába. Ezeket az évezredek óta körülöttünk lévő állatfajokat racionális szempontok szerint csoportosíthatjuk az alapján, hogy tartásukhoz fűződik- e valamilyen gazdasági, illetve funkcionális nyereség, vagy jelenlétük nem hoz különösebb, az említettekhez hasonló hasznot. A túlnyomóan haszonelvű állattartás a 17. századig mondható jellemzőnek, ezt követően az ipari társadalmakban és az egyre inkább urbanizált környezetben élő emberek visszafordulása a természet felé életre hívta a kedvtelésből tartott állatok csoportját. Ezen állatok tartása korábban többnyire csak az elit kiváltsága volt. Ennek következtében fordulat állt be az állatok iránti attitűdben, amely végül a „társállat” mint pszichoszociális jelenség megszületéséhez vezetett. Manapság ez olyan szintre emelkedett, hogy a társállattartók inkább az állat gondviselőjének, mintsem tulajdonosának tartják magukat, családtagként kezelik őket, érzelmeket fejeznek ki irántuk, kötődnek hozzájuk. Sokszor a halálukkal járó gyászreakció összemérhető egy családtag elvesztése által kiváltott érzelmi megrázkódtatással. Ez a viszony nem egyoldalú, az ember és a társállat közötti kapcsolat jellemzője a társas és érzelmi igények kölcsönös kielégítése. Társállatként olyan fajok jöhetnek számításba, melyek szociális szerveződésükben és kommunikációs rendszerükben inkább hasonlítanak az emberhez.

Nyilvánvalóan van egy faj, a kutya, amely nem csupán egy a potenciális társállatfajok közül, hanem a társállat prototípusa és amellyel az ember már a többi háziállatfaj háziasítását megelőzően valódi társas kapcsolatot alakított ki. A kutya valójában meglepően korán, még a mezőgazdaság kialakulása előtt az ember mellé szegődött, emellett azon kevés állatfajok egyike, amelyről úgy vélik, hogy nem az ember háziasította, hanem ő háziasította saját magát. E hipotézis alapján a kutya őse, a farkas kevésbé agresszív egyedei némi könnyen elérhető élelem reményében gyakran felkerestek emberi táborhelyeket, nem támadták meg az embereket, egyre szelídebbek lettek, végül a két faj a vadászatok során is együttműködött. Egy másik elmélet szerint talán nem is a vadászatba, hanem annak eredményének, a húsnak az eltakarításába segítettek be az első háziasított kutyák. Az ember számára ugyanis a sok fehérje káros, így a nagyobb zsákmányból bőven maradt megosztani való az akkor még tisztán hússal táplálkozó kutyaőssel. Arról, hogy a farkasból mikor lett kutya, szintén megoszlanak a vélemények. A legkorábbi, és csak genetikai módszerekkel kimutatható szétválást 135 ezer évvel ezelőttre keltezik, az anatómiailag megfigyelhető változásokat 14-20 ezer évvel ezelőttről lehet nyomon követni. Ezek a számok természetesen szerzőnként eltérhetnek. Biztosabb kiindulópontot két emberi temetkezéshez köthető lelet szolgáltat, melyek a legkorábbi olyan kutyaleletnek számítanak, ahol állat és ember kölcsönös kötődése bizonyítottnak látszik.

A korábbi a bonn-oberkasseli lelet, amely Németországból, Bonn környékéről származik. A lelőhelyet 1914-ben, bazaltbányászat során fedezték fel, korát a későbbi kutatások 14 223 évesnek állapították meg. A temetkezés feltárása során két szinte teljes emberi csontvázat – egy 40 éves férfiét és egy 25 éves nőét – és egy kutyaféle állkapcsát találták meg több állatcsont és eszköz mellett.

A bonn-oberkasseli kutya állkapcsa (Fotó: Jürgen Vogel, LVR-LandesMuseum Bonn)

Az állkapcsot ekkor még farkasnak gondolták, egészen 1979-ig, ekkor már kutyaként írták le. A leletek több periódusban történő feldolgozása és az állatcsontok meghatározása után kiderült, hogy az állkapocshoz vázcsontok (lapocka, alkarcsont, könyökcsont, bordák és csigolyák) is tartoznak. A bonn-oberkasseli kutya csontjainak közelebbi vizsgálata azt mutatta, hogy betegségben szenvedett és fiatalon pusztult el, addigi túlélését intenzív ápolás biztosította. A kutya és emberek maradványait vörös okkerrel festették be, a maradványok egymáshoz közeli elhelyezkedése miatt joggal feltételezik egyrészt a kettős emberi temetkezést, illetve azt, hogy a kutya is az temetkezés részét képezte. Azt sajnos nem tudni, hogy mi okozta az eltemetettek halálát. Ha a kutya – túlélése érdekében – továbbra is intenzív gondozásra szorult volna, akkor számára gondozói halála önmagában is halálos ítélet lett volna. Mindemellett mindhárom egyed természetes (betegség, baleset, éhezés stb. általi) halálát is lehetséges oknak kell tekinteni.

A bonn-oberkasseli emberpár és a kutya művészi interpretációja. (Fotó: F. Spangenberg, LVR-LandesMuseum Bonn)

A későbbi lelet a mai Izrael területén található Ain Mallaha (Eynan) lelőhelyről származik, kb. 13 500 évvel ezelőttről. Ez a lelőhely azért is jelentős, mert a feltárt leletek az akkor itt élt még vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek letelepedését tanúsítják, mely ezáltal közvetlenül a mezőgazdaság megszületése előtti pillanatba enged betekintést. Az ásatások 1955 és 2005 között folytak. A lelőhelyen feltárt egyik kővel fedett sírban, amely egy ház bejáratánál volt, egy 50 év körüli nő zsugorított testhelyzetű maradványa mellett – pontosabban a fejtetőnél – egy három és öt hónap közötti kutyaféle csontvázát találták. A nő a jobb oldalán feküdt, jobb keze a feje alá volt húzva, bal keze a kutya maradványain, annak mellkasán nyugodott. A kutyaféle maradványai sakálhoz túl nagyoknak bizonyultak, farkasnak vagy kutyának gondolták őket.

Az Ain Mallah-i temetkezés (Fotó: The Upper Galilee Museum of Prehistory, Izrael)

Az Ain Mallah-i temetkezés rajza (Fotó: The Upper Galilee Museum of Prehistory, Izrael)

Végül – a kontextusból adódóan – kutyaként azonosították, amellyel a lelet a legkorábbi háziasított kutyaleletek sorába lépett. 

A kutya társállattá váláshoz ezután még göröngyös út vezetett. Az állatcsontok azt mutatják, hogy az őskorban – egészen a bronzkorig – még táplálékként is szolgálhatott, majd a nagyállattartás megszilárdulásával többnyire őrző-védő, terelő funkciót tölthetett be. A római korban mind a funkciók, mind a faj megjelenése változatosabb lett, ekkor jelentek meg például az ölebek és a vadászati célra tartott agárszerű típus is. A Római Birodalom bukása után ez a sokféleség visszahúzódni látszik, de a középkor folyamán lassan visszatér, alapot adva a mai fajták megjelenésének. Az ember és a kutya kapcsolatának évezredes és változatos történetének méltó végkifejlete a kutya társsá, „baráttá” válása.

Bárány Annamária, archaeozoológus
Magyar Nemzeti Múzeum, Nemzeti Régészeti Intézet, Régészeti Tár

Irodalom:

• Clutton-Brock, J. (2012) Animals as Domesticates: A World View through History. Michigan State University Press
• Coppinger, R. & Coppinger L. (2001) Dogs: a Startling New Understanding of Canine Origin, Behaviour and Evolution. Scribner, New York, New York, USA
• Csányi, V. (2012): A kutyák szőrös gyerekek. Budapest.
• Davis, S. J. M. & Valla, F. R. (1978) Evidence for Domestication of the Dog 12,000 Years Ago in the Natufian of Israel. Nature 276, 608–610.
• Lahtinen, M., Clinnick, D., Mannermaa, K. et al. (2021) Excess protein enabled dog domestication during severe Ice Age winters. Sci Rep 11, 7. https://doi.org/10.1038/s41598-020-78214-4
• Mech, L. D. & Janssens, L. (2022) An assessment of current wolf Canis lupus domestication hypotheses based on wolf ecology and behaviour. Mammal Review 52, 2, 304–314.
• Street, M., Napierala, H. & Janssens, L. (2015) The dog from Bonn-Oberkassel. Paper presented at the Symposium “A Century of Research on the Late Glacial Burial of Bonn-Oberkassel. New Research on the Federmesser-Gruppen/Azilian”, October 23^rd–25^th, 2015, Bonn, Germany.
• Topál, J. & Hernádi, A. (2011) Gyógyító állatok: Tudomány vagy kuruzslás? Magyar Tudomány, 2011 (6), 678–686.