A Magyar Nemzeti Múzeum rézkori leletei között van egy egészen különleges formájú égetett agyag "edény", amely papucsedényként került a régészeti köztudatba.

Csizma ábrázolás Tiszalúcról (Borsod-Abaúj-Zemplén megye)

Patay Pál – a rézkor nemzetközi hírű kutatója – Tiszalúc határában végzett település feltárása során talált rá. Egy gödör felső rétegében feküdt, és csak kisebb sérülések voltak láthatók rajta. A következőket írta róla: "…az alakja olyan mintha egy hegyes orrú papucs lenne sarkával kereszt alakban összetéve. Annyira realisztikusan van kidolgozva, hogy nem kétséges, valamilyen lábbelit utánoztak. Még a varrások is jelezve vannak, ujjbenyomásos lécek vagy pontsorok által. A sarkok találkozásánál van az edény felálló, hengeres szája". 10,9 cm magas. Stílusjegyek alapján a rézkor középső szakaszának végére keltezte. A tiszalúci telep új radiokarbon adatai alapján (3900-3700 cal BC) majdnem hatezer éves lehet. Rendeltetését – bizonyítékok híján – nem tudta megfejteni, példát sem talált hozzá, ezért a település "különleges" – nem háztartási célú – edényei közé sorolta. Az edény formája valóban kivételes, jelentősen eltér a megszokott edényekétől. Alját négy egymás sarkához illesztett lábbeli fejéből, míg a felső részét egy közös szárban végződő nyakból képezték ki.

Számunkra az edény az ábrázolása miatt rendkívüli. Jobban szemügyre véve megállapítható, hogy nem nyitott papucsot, hanem zárt lábbelit mutat be. Egy egyszerű szabásmintájú, hegyes orrú, tűzött eljárással készült "boka csizmát". Az alkotás nem minden részletre kiterjedő, de a mintaként szolgáló csizma főbb jellemzőit, anyagát, formáját, technológiáját hűen visszaadja.

Az eredeti lábbeli jól alakítható, puha, könnyen átszúrható (varrható) anyagból készült, amihez előre kidolgozott bőrt használtak fel. Fején és szélein varrásra utaló részleteket láthatunk. A bőr, attól függően, hogy a csizma melyik részéről volt szó, különbözhetett. A felső rész kialakításához mindig finomabb (kecske, borjú, szarvas), míg a talphoz keményebb, strapabíróbb (marha) alapanyagra volt szükség.

A tiszalúci csizmát minden kétséget kizáróan külön darabokból állították össze. A talpához, a fejéhez és a szárához szükséges anyagot előre kiszabták, és a viselőjének méretéhez igazították. A csizmafej egy alsó és egy felső részből állt. Az alsó – amely a talpat és a felső részt kötötte össze – a lábfejet az ujjaktól a sarokig, abroncs-szerűen fogta közre. A felső darab, a fejbetét a lábfej borítását szolgálta. A lábujjaknál kezdődött és valahol – a szár hosszától függően – a boka felett végződött. A csizma szárával egybe lehetett szabva, összeillesztésnek a nyoma nem látszik rajta. Elől, az orránál kissé felemelkedik, csúcsosan végződik. A fejbetétet "él varrással" díszítették, amit a bőr enyhe összecsípésével és végigvarrásával alakítottak ki. Ezt imitálja a lábfej középvonalában futó, ujjal benyomkodott bordadísz. A különböző részek (fej, talp) összeillesztése varrással történt. Az öltések finomak és egyenletesek, mindenütt ritmikusan ismétlődnek az edényen.

A csizma bebújós részét nem részletezték, csupán szimbolikus módon jelenítették meg. Az edényszáj alacsony, szűk és hengeres. A szár valószínűleg a boka fölé nyúlhatott. Rögzítőre (madzagra, szíjra) utaló részlet nincs rajta.

Az ábrázolt csizma ránézésre is finom kidolgozású, lábhoz simuló, egyszerű vonalvezetésű lábbeli volt, ilyet csak egy rutinosan dolgozó, a készítés minden csínját-bínját (cserzést, nyújtást, szabást, varrást) jól ismerő, ugyanakkor az esztétikumra is adó személy alkothatott.

A tiszalúci "agyagcsizma" jelentőségét a hasonló, részletekben gazdag ábrázolások hiánya adja. Ilyenféle műalkotások sem Magyarországon, sem a környező országok területén sem kerültek elő. Eredeti bőr csizmát sem ismerünk, és a felbukkanására sem igen számíthatunk. Leletfennmaradás szempontjából a Kárpát-medence kedvezőtlen éghajlati viszonyokkal és talajösszetétellel rendelkezik. A rézkori – de általában az őskori – cipőkről alkotott ismereteinket egyelőre agyagba mintázott ábrázolások ikonográfiai elemzése révén alapozhatjuk meg. Főként a korai (neolitikus, rézkori) bőr lábbelikből vagyunk híján, a bronz- vagy a vaskor időszakától kezdve már valamivel gyakrabban találkozhatunk velük.

A svájci Alpok vidékén, már 5300 évvel ezelőtt, bőr lábbelit hordott az "ötzi jégember". Szétfoszlott maradványait tulajdonosával együtt, gleccserbe fagyva találták meg. Felső része szarvas, zsinórja borjú, talpa medve bőréből készült. Két elemből szabták ki, külön az orr és külön a sarok felőli részt, a lábfej két oldalán, a boka alatt varrták össze. A rüsztnél lyukkal áttörték, amibe a madzagját fűzhették, bokához erősítve viselték. Széna volt benne, ami a lábat melegítette és a nedvességtől védte. Fazonja más, mint a tiszalúci csizmának, sokkal inkább a mai mokaszinokéra emlékeztet. Kísérletképpen újra modellezték és kipróbálták. 8 km-t tettek meg vele, zord terepen és időjárási viszonyok közepette, kényelmes járást biztosított, használata -21 ˚C foknál még zoknit sem igényelt.

Az areni bőr lábbelit Örményországban, a török határ közelében egy barlangban fedezték fel, 5500 éves, jelenleg a világ legkorábbi cipőjének tartják.

Az areni bőr cipő (Örményország)

Bocskorszerű darab, marha bőrből készült. A hozzávaló bőrt nem szabták, a láb formáját és méretét mellőzve készült. Mindkét szélét végig kilyuggatták, majd bőr zsinór bevezetésével, elől és hátul a lábhoz illesztve összehúzták. Kétféle növényi olajjal kezelték. Párját nem találták meg. Jobb lábon viselték, számozása a mai 40,5 es méretű cipőnek felel meg. Prototípusát melegnek, könnyűnek és kényelmesnek találták.

Az említett lábbelik azt támasztják alá, hogy már 5000-6000 évvel ezelőtt is tudtak jó minőségű és kényelmes cipőt gyártani. Kézzel készültek, és tökéletesen megfeleltek a viseléssel szemben támasztott követelményeknek: védelmet nyújtottak, kényelmesek és ha kellett, akkor divatos viseleti tartozékok is voltak.

Szerző: Oravecz Hargita, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Őskori Gyűjtemény (Neolitikum/Rézkor)

Szakirodalom

• Patay, Pál., Die Kupferzeitliche Siedlung von Tiszalúc. Inventaria Praehistorica Hungariae XI. 92-93, Budapest 2005.