Markó Károly festményének vadászati vonatkozásai

A művészettörténet kevésbé kutatott témái közé tartozik a vadászat. A Magyar Nemzeti Múzeum „Magyar EXPO sikerek 1851 – 2021” címmel, a múlt év végén megnyílt időszaki kiállításán látható a hazai, vadászattörténeti ábrázolások egyik legszebb példája. A mester, idősebb Markó Károly életművében több Diana-történet is megjelenik. A Diana a vadászaton című 1836-as munkáján vadregényes erdei környezetben festette meg a vadászat római istennőjét. A kép egyensúlyra épülő kompozícióján balra Dianát és kísérőit, az erdei nimfákat láthatjuk, amint az istennő célba venni igyekszik a festmény jobb oldalán, a kutyák elől menekülő vadat. Bár a szakirodalom általában őzbakként említi, a test formája és agancsa alapján sokkal inkább egy első vagy második éves agancsot viselő gímszarvas bika szerepel a festményen. Érdemes megemlíteni, hogy a 19. század vadászati gyakorlatában az őzet – a mai gyakorlattal ellentétben – az úgynevezett „apróvad fajok” csoportjába sorolták. Ezzel szemben a gímszarvast, a nagyvadfajok közül egyedüliként a „fővad” elnevezés illette meg. Ábrázolása is sokkal gyakoribb, mint kisebb testű rokonának.  

Idősebb Markó Károly Diana a vadászaton (Nimfák vadászaton) 1836, Olaj, fa, 38,5 x 52,5 cm Magyar Nemzeti Galéria, 19–20. századi Festészeti Gyűjtemény

Diana és kísérete mellett a festményen a vadászat olyan attribútumai is megjelennek, mint a fegyver, a jelzőeszközök közül a vadászkürt vagy a „fegyverként” használt állatok közül a vadászebek. Az íj, mint az egyik legősibb fegyver, a lőporral működő kézi tűzfegyverek vadászatban való elterjedésével a 17. századra kiszorult a gyakorlatból. Használata az utóbbi évtizedekben a hagyományos vadászati módok művelői között újra divatba jött a vadászatok során. Ezzel szemben a vadászkürt különböző fajtái az irányítás, a jelzések leadásának eszközei maradtak napjainkig. 

Ha a vadászkutyáról beszélünk, manapság az emberek többségének először a magyar vizsla jut eszébe, mivel hazánkban ez a legismertebb, legelterjedtebb fajta. A magyar agár, az erdélyi kopó, a bajor-, a hannoveri véreb vagy a tacskó, és a különböző terrier félék csak utána következnek. Kevésbé köztudott, hogy a ma ismert fajták az utóbbi 100–150 év válogató tenyésztésének eredményei. Ezért a korábbi századokra vonatkoztatva pontosabb a mai fajták elődjeiről beszélni. A Markó képen látható kutyák a magyar agár és a kopó fajtákhoz állnak közel. Az ábrázolás egyben azon régi vadászati módot mutatja, mikor a fedett terepről (erdőből) kopók segítségével hajtották ki nyílt terepre a nagyvadat, majd ott erős, nagytestű, szemre hajtó– vagyis a vadászat közben elsősorban a látásukat használó – agarakkal fogták meg őket. 

Szerző: Sánta Ákos, MNM Modernkori Főosztály