A közhiedelemmel ellentétben a középkorban a jelentős sör- és borfogyasztás mellett az ivóvíz nem szorult háttérbe – bár kétségtelen, hogy egyes fennmaradt orvosi javallatok nem ajánlják sok víz fogyasztását. Így például a 13. században élt, sokszor idézett Arnaud de Villeneuve is kiemelte, hogy a bort annak tápértéke miatt hasznos naponta fogyasztani, de a víz kiváltására nem ideális.

Csapra vert boroshordó, 15. századi miniatúra (John Gower Confessio Amantis kódexéből - Morgan Library and Museum)

Az is bizonyos, hogy a jó minőségű alkohol sem volt mindenki számára elérhető. A jó bor rendszeres fogyasztása elsősorban a jómódú társadalmi rétegek kiváltsága volt. Emellett a kolostorokban folyt jelentős bortermelés és változatos mértékű borfogyasztás is. Jogos felvetés lehet, hogy a különböző sörgyárak/márkák által reklámozott régi, hagyományos, legendás kolostori sörfőzés miért halványul el most? Sajnos a sörrel kapcsolatos információink töredékesek a hazai középkort illetően, s alapvetően a bor uralhatta a magyar „piacot”, így e rövid írást is elsősorban a bornak szenteltük.    

A régészeti leletek csak töredékes adatokkal szolgálnak az elit és a kolostorok borfogyasztásáról ám a történeti források és korabeli ábrázolások alapján képet alkothatunk a kor és e kör borfogyasztásáról, ha úgy tetszik, fő folyadékpótlásáról. Röviden szemezzünk most a rendelkezésre álló adatokból...

A Nemzeti Múzeum gyűjteményében szerencsés módon található egy, a klastrompusztai pálos kolostor ásatásából előkerült csaptöredék, amely a hazai leletek között meglehetősen ritka tárgytípust képvisel. A csapon egy félhold alakú mesterjegy is található. A Nyugat-Európában elterjedt csapokat a 15–17. században általában bronzból készítették, és főleg főúri várakban, és olykor – ahogy esetünkben is – kolostorokban találkozhatunk velük. Hazánkban mintegy tucatnyi ilyen csap ismert, a legtöbb a királyi várakból, jelentős erődítésekből, míg egy falusi környezetből s egy másik pedig az Esztergom visszavívására érkező (1594) nyugati keresztény seregek táborhelyéről, amely újabban került be a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe.

Csaptöredék a klastrompusztai pálos kolostor ásatásából (MNM NRI Régészeti Tár, Késő középkori Gyűjtemény)

A csapok tartozhattak az étkezések alkalmával használt kisebb (csapra vert) hordókhoz, de akár beltéri víztartó edényekhez is. Mindenesetre a csapok előkerülések helye (bár csekély számú leletről van szó) arra utal, hogy azok nem mindennapi, gyakori leletek, hanem kifejezetten a tehetős emberek által használt eszközök voltak, amelyek így közvetve a hordóban tárolt, kiváló bor gyakori (csapot igénylő) fogyasztásának félig-meddig luxus mivoltát is igazolhatja.

Egy kis tárgyleírás következzék. Hogyan is néztek ki a csapok a középkorban? Több tagból álltak, a hosszanti cső elöl szögletesre kiképzett, stilizált állatfej alakú kiöntőcsőben végződtek; ezen egy ponton (kb. középen, de sokszor közel a kiöntőcsőhöz) keresztirányban kerek vagy sokszögletű kiszélesedést alakítottak ki – ebbe illeszkedett a fogantyú, amellyel ki lehetett nyitni és elzárni a víz (vagy bor) útját. A fogantyút kakas formájúra, vagy gyakran egyszerű háromkaréj alakúra fűrészelték.

Esztergom melletti kora újkori katonai tábor ásatása során talált csaptöredék (MNM NRI Régészeti Tár, Késő középkori Gyűjtemény)

S hogy miféle nedű folyhatott rajtuk át? A rövid válasz most: leginkább a délről hajón érkező szerémségi borok számítottak kedveltnek már az Árpádok idején (12. századtól biztosan), s Mátyás király idején törtek fel a csúcsra. Emellett számos további, ma már újra jelentős területen folyt virágzó szőlőművelés és bortermelés, így pl. Buda környékén is.

S ha már Budáról, Mátyás királyról és a pálosokról is szó volt, álljon itt végezetül egy rövid anekdota, amelyben mindhárom fontos szereplő. Gyöngyösi Gergely, a pálosok krónikásának, s egyik utolsó középkori rendfőnökének írásából tudjuk, hogy élt egy nagyszerű, szintén Gergely nevű pálos prior a Buda melletti Szentlőrinc kolostorban, aki társaival együtt sokszor kereste fel a királyt budai palotájában, s azt is tudjuk, hogy maga Mátyás király is kifejezetten rendszeresen járt a fehér remetebarátokhoz.

„A felséges Mátyás király annyira szerette és tisztelte […] Gergely atyát, hogy Budáról gyakran fölment a szentlőrinci kolostorba, és addig nem ment el, amíg jól ki nem beszélte vele magát, és vigasztalásától meg nem újult. A király kedvéért [ti. Gergely atya] néha-néha elment a borospincébe, hogy ott vigasztalódjanak.”

Koccintsunk hát legközelebb az előttünk éltek, a „győzhetetlen” Mátyás király és az ő bölcs fehér barátainak egészségére!

Szerző:  Pető Zsuzsa, régész-főmuzeológus, MNM NRI RT Késő középkori és Török Gyűjtemények 

Irodalom

• Holl Imre 1992. Kőszeg vára a középkorban. – Die Burg Kőszeg (Güns) im Mittelalter. Die Ausgrabungsergebnisse der Jahre 1960–1962. Fontes archaeologici Hungariae. Budapest
• Magyar bor – Bortörténelem. Rubicon folyóirat tematikus lapszám, 2003/1—2. 
• Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból (Vitae fratrum heremitarum ordinis fratrum Sancti Pauli primi heremitae c. mű fordítása). Budapest, 1983.

Borítókép: Csapra vert boroshordó (Catherine of Cleves | Klevei Katalin hóráskönyvéből, 1440 - Morgan Library and Museum)