100 évvel ezelőtt német jobboldali radikálisok egy csoportja megpróbálta fegyveres úton átvenni a hatalmat Bajorországban, hogy ezzel megdöntsék a párizsi békerendszert. Bár kísérletük elbukott és többüket börtönre ítélték, 10 évvel később, mint a legnagyobb tömegtámogatottságú párt átvették Németország vezetését. A Müncheni sörpuccsként elhíresült esemény (Hitlerputsch) a történelem egyik legjelentősebb sikertelen államcsínykísérlete. Az elbukott puccsistáknak általában a politikai karrierjük is befellegzett, sőt sokszor kivégezték őket, lásd például Catilina esetét az ókori Rómában, vagy a francia nacionalisták 1961-es de Gaulle-lal szembeni kísérletét. Ezzel szemben Adolf Hitler egy rövid börtönbüntetést követően 15 éven belül a világ egyik legmeghatározóbb politikusává vált, akinek döntései súlyosan befolyásolták a történelem menetét, rettenetes következményeket vonva maguk után.

Az első világháborút elveszítő Központi Hatalmak 1919–1923 között egyik válságtól a másikig vergődtek. Németországban a háború végén hatalomra került szociáldemokrata kormány nehezen tudta stabilizálni a helyzetet, a felkeléseket és puccsokat csak a hadsereg segítségével tudta leverni. A baloldal komolyan meggyengült.

A háborús vereség apátiájából felépült jobboldal új erőre kapott. Elutasították a versailles-i békét, az 1919-es weimari köztársaságot illegitimnek tartották. A többségük szerint a baloldal és a különböző defetista elemek összeomlasztották a hátországot – Dolchstoßlegende – miközben a katonák kitartottak a frontokon. Fűtötte őket a revans vágya. Ahogy Oswald Spengler írta, „a nép szívében a weimari alkotmány elveszett”.

1. kép: Értéktelen bankjegyekkel játszó gyerekek. Jones, Mark: 1923.

2. kép: Élelmiszerért sorban állók a hiperinfláció idején Berlinben. Jones, Mark: 1923.

Az NSDAP (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) 1919-ben jött létre Münchenben. Egyike volt a sok hasonló szélsőjobboldali szervezetnek, melyek nem kívántak beletörődni a vereségbe. Ezek a 19. századi népi és nagynémet szervezkedésekből nőttek ki és a háború idején tovább radikalizálódtak. Elutasították a liberális és szocialista reformokat, rendet kívántak teremteni, az összes német egyesítését hirdették és antiszemiták voltak.

A bajor fővárost szintén nem kímélték a háború utáni zavaros idők. 1919. április 6-án megalakult a Bajor Tanácsköztársaság, melyet május 1-én Berlinből odavezényelt szabadcsapatok és a Reichswehr egységei megdöntöttek. Ezt követően Johannes Hoffmann miniszterelnök szociáldemokrata kormánya irányította Bajorországot. Hoffmannt 1920. március 14-én kényszerítették lemondásra, és Gustav von Kahr vezetésével egy jobboldali, nacionalistákból és monarchistákból álló csoport került hatalomra. München a nemzeti radikálisok gyűjtőhelye lett: itt talált menedéket az Ehrhardt-brigád, itt telepedett le Erich Ludendorff tábornok is, aki a háború utolsó két évében szinte korlátlanul irányította a birodalmat, és nem volt hajlandó vállalni a felelősséget a vereségért.

Az ausztriai születésű, az első világháborúban német lobogó alatt harcoló Adolf Hitler mint katona kapta a megbízatást 1919 szeptemberében, hogy csatlakozzon a mozgalomhoz – mely ekkor még Német Munkáspárt néven futott –, és figyelje meg őket. Szeptember 12-én komoly feltűnést keltett, mikor a korábban felszólalóval szemben védelmébe vette Bajorországnak a birodalomhoz való tartozását. Csatlakozott a párthoz, miután szimpatikus volt számára erős pángermán nacionalizmusuk, antikommunizmusuk és antiszemitizmusuk. Az első időkben kevesen vettek részt gyűléseiken, idővel azonban, köszönhetően Hitler ambíciójának, dinamizmusának, karizmájának és szónoki képességeinek, egyre többen támogatták az NSDAP-t. A puccs előestéjén, már több mint 50 ezres tagságuk volt.

3. kép: Adolf Hitler egyenruhában, derékkép. MNM Történeti Fényképtár, 1613/1951 fk

4. kép: Hitler és Rosenberg (Hitlertől balra áll) egy elsővilágháborús emlékmű alapkőletételekor, 1923. november 4.  Jones, Mark: 1923.

Az 1920-as évek elején a német gazdaság komoly válságba került, egyrészt a háborúnak, másrészt a jóvátételi követeléseknek köszönhetően. Ezek megterhelték a társadalmat és veszélyeztették a politikai rendszer stabilitását. A jobboldali radikálisok számára a hatalom erőszakos megragadása – Machtergreifung – is elképzelhetővé vált, főleg miután Benito Mussolini, a fasiszta mozgalom vezetője 1922. október 31-én bevonult Rómába – marcia su Roma –, amit követően III. Viktor Emánuel olasz király őt bízta meg kormányalakítással. Gustav von Kahr, ekkor Bajorország teljhatalmú kormánybiztosa, Hans Ritter von Seisser, a bajor rendőrség főnöke és Hans von Lossow tábornok, a bajorországi katonai erők vezetője 1923. november közepén egy felkelést szerettek volna kirobbantani a nem sokkal korábban megalakult berlini kormánnyal szemben, melyet Gustav Stresemann, jobboldali liberális politikus vezetett. Stresemann programjában megfogalmazta, hogy stabilizálni kell az országot, ennek érdekében be kell szüntetni a Ruhr-vidéki ellenállást a francia megszállókkal szemben, és meg kell fékezni az inflációt. Az általa fémjelzett „teljesítési politika” pár év alatt meghozta gyümölcseit, melyet az 1925-ben aláírt Locarnói-egyezménnyel koronázott meg. Hitler megígérte, hogy pártja paramilitáris egységei is részt vesznek a Stresemann kormánya elleni akcióban. Kahrék végül úgy döntöttek, hogy elhalasztják az államcsínyt, de az NSDAP vezére úgy látta, hogy itt a lehetőség a gyengélkedő Weimari köztársaság megdöntésére. Ezenfelül tartott tőle, hogy ha habozik, akkor elveszíti a paramilitáris alakulatok támogatását. Ludendorff támogatásával végül úgy határoztak, hogy november 9-én végrehajtják a puccsot. A dátum szimbolikus választás volt, 1918-ban ekkor tört ki a német forradalom, mely megdöntötte a császárságot.

1923. november 8-án este nyolckor a bajor kormány tagjai Kahr birodalmi biztos vezetésével a Sörházban (Bürgerbräukeller) tartottak népgyűlést. A biztos több, mint fél órát késett, majd száraz szónoklatba fogott a marxizmus ellen. A sört iszogató hallgatóság többször kifejezte, hogy unják az előadást. Hitler Alfred Rosenberg és pártja hívei társaságában érkezett az épületbe. Félrehúzódva várták a megfelelő időpontot. Ezzel egy időben rohamcsapatok indultak, melyek elkezdték elfoglalni a város fontosabb pontjait. Az Ernst Röhm vezette osztag megszállta a bajor Hadügyminisztérium épületét és erőddé alakította azt.

5. kép: Hitler rohamosztagosai a Sörpuccs idején. Jones, Mark 1923.

6. kép: A városi tanácstagokat foglyul ejtő rohamosztagosok. King, David 2017.

Egy közeli gyárépületben Hermann Göring – az első világháború egyik leghíresebb vadászpilótája, a Luftwaffe későbbi parancsnoka – vezetésével egy száz fős osztag gyülekezett. Rövidesen a közelben várakozó teherautókra szálltak, és a Sörházhoz hajtottak, ahol gyorsan lefegyverezték az ott tartózkodó rendőröket, akik a hadsereg tagjainak hitték őket a szürke egyenruhájuk – a barna inget, csak 1926 után rendszeresítették az NSDAP rohamcsapatainál – alapján. Berontottak az épületbe, ahol a fess repülőszázados „Heil Hitlert!” kiáltott, majd közölte, hogy a berlini kormányt megdöntötték, Hitler és Lundendorff veszi át a hatalmat. Emberei szétrajzottak a teremben, fél kilencre ellenőrzésük alá vonták a kijáratokat. Hitler ekkor levetette ballonkabátját: alatta a zsakettján első világháborús kitüntetéseit viselte – többek közt az első osztályú Vaskereszttel. Browning pisztollyal a kezében és testőrének a kíséretében elindult a pódium felé. A megdöbbent hallgatóság tömegén lassan jutottak keresztül, a szónokló Kahr először azt hitte, kommunista rendbontók készültek megzavarni a gyűlést. Hitler a bajor vezetőket, Kahrt, Lossowot és Seissert egy hátsó szobába kísérte, ahol a később megérkező Lundendorffal együtt közölte velük, hogy közösen új kormányt alakítanak, melynek célja Németország megmentése a „novemberi bűnösöktől”. Kahrék látszólag elfogadták ezt. Hitlernek közben el kellett mennie, hogy a Katonai Mérnökök Laktanyájánál rendezze a helyzetet. Ugyanis az NSDAP egységei szerették volna megszerezni az itt tárolt fegyvereket, ám az őrség ellenállt, így ágyúkra lett volna szükség az épület elfoglalására. Hitler maga sem tudta rábírni az őrséget a megadásra, ezért visszament a Sörházba, hogy Lossow-val adassa ki a parancsot a felszerelés átadására. Azonban mire visszaérkezett, meglepve tapasztalta, hogy Lundendorff, úri becsületszavukban bízva, elengedte Kahrékat. A puccs híre közben elért a hadsereg és a rendőrség helyettes vezetőihez, akik megkezdték erőik mozgósítását a törvényes rend helyreállítása érdekében.

Este 11-kor Berlinben is értesültek a történtekről. Rövid kormányülés után Friedrich Ebert elnök az alkotmány 48-as cikkelye alapján teljhatalmat adott Hans von Seeckt vezérezredesnek, a Reichswehr parancsnokának a puccs leverésére. A puccsisták a tervezés közben bíztak abban, hogy a német hadsereg a baloldallal szembeni ellenszenve miatt melléjük áll, de ez végül nem következett be.

A kiszabadult bajor vezetők hajnali háromkor közleményt adtak ki, amit a rádióban is beolvastak. Ebben kijelentették, hogy erőszakkal vették rá őket, hogy a puccshoz csatlakozzanak, és felszólították a hadsereget és a rendőrséget, hogy szálljanak szembe a lázadókkal.

Miután Hitler és Lundendorff értesült erről és az ellenlépéseket tervezték, volt olyan társuk, aki a visszavonulást javasolta a közeli Rosenheim városába, hogy ott várják be az ellentámadást. Hitler először ezt támogatta, de végül a tábornok tervét fogadta el. E szerint egy erőt felmutató demonstrációval a városháza elé vonulnak, bízva abban, hogy a lakosság csatlakozik hozzájuk. Eközben egy csapat rohamosztagos benyomult a városháza épületébe és túszként elvitte a városi tanács több tagját. Ugyanekkor a hadsereg egységei megközelítették a bajor hadügyminisztériumot, az azt megszállókat megadásra szólították fel. A tárgyalások közben tűzharc alakult ki.

7. kép: A november 8-i puccs legfontosabb helyszínei és a november 9-i vonulás útvonala. Jones, Mark: 1923. 

A Bürgenbräukellernél hajnalban 2000 ember gyűlt össze és oszlopba rendeződve indultak el a megbeszélt útvonalon. Az élen Hitler és Lundendorff haladt. Mellettük egyik oldalt az NSDAP fekete-fehér-vörös zászlaját – a horogkereszttel a közepén – vitték, a másikon a Bund Oberland, a fehér havasigyopárral ékesített és kék gyémántokkal díszített lobogóját hordozták. Az indulás után 15 perccel elérték a Ludwig hidat. Az azt őrző kicsiny rendőri erők készen álltak a harcra, viszont a Strosstrupp Hitler – 1923-ban Hitler védelmére felállított testőrség – rohammal elfogta és lefegyverezte őket. Ahogy áthaladtak az Isaron átívelő hídon, egyre többen csatlakoztak hozzájuk, majd túljutottak München egykori középkori városfalának kapuján. Az eredeti tervek szerint a Marienplatzon álltak volna meg, és onnan a hadügyminisztérium felé indultak volna tovább közvetlenül, hogy felmentsék a Röhm vezette erőket. Lundendorff azonban tovább vezette a tömeget a Wienstrasséra, majd át a Perusastrassera. Ezt követően a szűk Residenzstrassera jutottak. Ezen keresztül értek volna ki a tágas Odeonsplatzra, viszont az utca végén már várták őket az állami rendőrség erői, egy tankkal megtámogatva. A tömeg az O, Deutschland hoch in Ehren (Ó, dicső Németország…) kezdetű nacionalista dalt énekelte miközben megközelítette a barikádot. A rendőri erők parancsnoka megállásra szólított fel, Hitler testőre válaszul elkiáltotta magát, „Itt jön Lundendorff és Hitler, ne lőjetek!”. Ekkor eldördült az első lövés, soha nem derült ki, hogy ki adta le. A puccsisták tovább haladtak előre, a karhatalom tüzelni kezdet. Az ezt követő kavarodásban Hitler is elesett, amikor a mellette haladó társa halálos lövést kapott. Testőre ráborult, hogy óvja az életét. Lundendorff tovább haladt előre és csodával határos módon nem sebesült meg, viszont a testi épségét védő inasa halálos haslövést kapott. A tömeg elmenekült és a téren maradottakat (köztük a tábornokot) őrizetbe vették. Az események során 20 ember halt meg, köztük 4 rendőr.

A puccsistákat őrizetbe vették, az általuk megszállt épületeket hamarosan visszafoglalták, túszaik kiszabadultak. A következő napokban több ezres tüntetések voltak Hitler és Lundendorff mellett, ezeket azonban a rendőrség szétoszlatta, szétverte. Adolf Hitlert november 10-én egyik hívének vidéki rezidenciáján vették őrizetbe, és a Landsberg börtönbe szállították, melynek ő lett a leghírhedtebb foglya. Napokon belül betiltották az NSDAP-t és a párt lapját, a Völkischer Beobachtert is.

A puccsistákkal szembeni eljárás 1924. február 24-én kezdődött, amelyet komoly figyelem kísért. A puccsisták a hazafias érzelmekre apelláltak, állításuk szerint Németországot szerették volna megmenteni. Hitler kiválóan kihasználta ezt, és a weimari köztársaság vádlójaként lépett fel. Az utolsó szó jogán elmondott beszédében a német állam vezetőit hazaárulónak nevezte. A vádlottak enyhe büntetést kaptak. A későbbi Führer elkerülte a kitoloncolást, (ekkor még osztrák állampolgár volt) és csak a minimálisan kiszabható 5 éves börtönbüntetést kapta, ráadásul a feltételes szabadon bocsátás lehetőségével. A Landsberg börtönben készült el a Mein Kampffal, mely politikai életrajza és hitvallása is volt egyben. 1924. december 20-án szabadult. A párt működését rövidesen újra engedélyezték, de Hitler még évekig nem szólalhatott fel nyilvános tömeggyűlésen. A puccs kudarcából levonta a tanulságot: pusztán félkatonai erőszakra építve nem tudja megszerezni a főhatalmat. Többször kijelentette, hogy ezt követően törvényes úton fog hatalomra jutni. A puccs része lett a párt mitológiájának, évente végigjárták annak útvonalát. Az áldozatok vérével megfestett Blutfahne, azaz véres zászló, fontos szimbólummá, ereklyéjévé vált számukra.

Évek hosszú küzdelmei után végül 1933 januárjában Hindenburg birodalmi elnök Adolf Hitlert bízta meg, hogy kancellárként új kormányt alakítson, miután az 1932. november 6-án megtartott választásokon az NSDAP kapta a legtöbb szavazatot. Hitler hatalmának stabilizálása érdekében 1934. június végén a Hosszú kések éjszakáján meggyilkoltatta Ernst Röhmöt, aki ekkor már a Sturmabteilung (SA, az NSDAP paramillitáris szervezete) vezetője volt. Ekkor végeztek Gustav von Kahrral is. Erich Lundendorff miután felmentették, megpróbálta egyesíteni a nemzeti szervezeteket. Ezt nem sikerült elérnie, partvonalra került. 1937-ben halt meg, állami dísztemetéssel vettek tőle végső búcsút.

8. kép: A puccsisták a bíróság előtt. Balról jobbra: Heinz Pernet, Friedrich Weber, Wilhelm Frick, Hermann Kriebel, Erich Ludendorff, Adolf Hitler, Wilhelm Brückner, Ernst Röhm és Robert Wagner. A képről egy vádlott, Ernst Pöhner hiányzott. Jones, Mark: 1923.

9. kép: Adolf Hitler, Rudolf Hess és társaik a börtönben, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 63.1276.

10. kép: Hitler ellép a díszsorfal előtt a nemzetiszocialista hűségnapon, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.:73.328.

11. kép: Hitler, Hess és Röhm elvonulnak az SA sorfala előtt, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 80.457.

Szerző: Köpfler Balázs, MNM Központi Adattár, történész-muzeológus

Felhasznált irodalom:

• Evans, Richard J.: A harmadik birodalom születése. Hogyan verték szét a demokráciát és kerültek hatalomra Németországban. Park könyvkiadó, Budapest, 2012.
• Jones, Mark: 1923. The Forgotten Crisis in the Year of Hitler’s Coup. John Murray Press, London, 2023.
• King, David: The Trial of Adolf Hitler. The Beer Hall Putsch and the Rise of Nazi Germany. W.W.Norton & Company, New York – London, 2017.
• Kieft, Ewoud: A tiltott könyv. A Mein Kampf és a nácizmus vonzereje. Cser Kiadó, Budapest, 2021.
• Kershaw, Ian: Hitler, 1889–1936. Szukits, Szeged, 2003.
• Shrier, William Lawrance: A harmadik birodalom felemelkedés és bukása. A náci Németország története. I. kötet. Partvonal, Budapest, 2015.