D’ISOZ LAJOS HADITUDÓSÍTÓ HAZATÉRÉSE A HADIFOGSÁGBÓL, 1945. JÚLIUS. D’Isoz Lajos (1909–1993) fotóriporter 1941–1944 között a Haditudósító Század tagjaként és a Képes Tábori Újság fotósaként az ukrajnai hadszíntéren szolgált a magyar hadseregben, majd 1945-ben a németországi Kemptenben esett amerikai fogságba. A fotós hadifogsága és hazatérése során készített felvételei 2021-ben kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba.
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára Magyarország legrégibb és legnagyobb történeti fényképgyűjteménye. Nemcsak Magyarországon, vagy a Kárpát-medencében készült felvételeket őriz, hanem olyanokat is, amelyek a tengerentúlon születtek. Például kitelepedett magyarokról, akik Amerikában is ápolták kultúrájukat.
Száz éve született Ács Irén fotóriporter, aki több mint 70. 000 negatívot, papír pozitív fényképet és színes diafelvételt ajándékozott a Történeti Fényképtárnak. Neve ezért a Magyar Nemzeti Múzeum nagy adományozóinak márványtáblájára is felkerült.
Ács Irén a munka ünnepén egy felvonulást fotóz. 1959. május 1. Ismeretlen felvétele
1956. október 23-án, 68 éve, forradalom tört ki Magyarországon, amely az országot 1945 óta megszálló szovjet hadsereg kivonását és az elnyomó kommunista rendszer megváltoztatását követelte. Aznap délután az először betiltott, később mégis engedélyezett felvonulás Budapesten a Műszaki Egyetemtől és a Petőfi Sándor-szobortól indult. A tüntető egyetemistákhoz rengetegen csatlakoztak a fővárosban. A budai Bem szobornál már több tízezres tömeg hallgatta Veres Péternek, a Magyar Írók Szövetsége elnökének a beszédét.
Nemesfémek, drágakövek, állati csontok, emberi haj. Az évezredek alatt számtalan anyagot használt az emberiség arra, hogy díszítse a testét, kifejezze személyiségét és ezekkel üzenteket közvetítsen a világnak.
Az ékszeralapanyagok mindig különleges holminak számítottak, vagy azért, mert nehéz volt hozzájuk jutni, vagy mert pótolhatatlan értéket képviseltek tulajdonosuk számára.
Egy újabb kutatási nap a Somlón. „Gyerünk, vágjunk bele ismét!”- gondoltam magamban főleg, hogy a múlt heti kutatásról erős hiányérzettel jöttem le a hegyről. Mintha valamit ott hagytam volna. Még aznap este nézegettem a GPS nyomvonalat, hogy melyek azok a területek, amik esetleg kimaradtak. Így alakult, hogy másnap az előre eltervezett helyen kezdtem a kutatást, és milyen jól tettem!
1526. augusztus 29-én, mikor a Mohács melletti csatamezőn „ott maradt a nemesség színe virága” nemcsak Magyarország sorsa pecsételődött meg hosszú időre, hanem egész Európa politikai egyensúlya felbillent. Európa hírközpontjai – úgy, mint Augsburg vagy Nürnberg – már évekkel korábban, rendszeresen figyelmeztették a nyugati keresztényeket a török veszedelemre. Az illusztrált röplapok fametszetein keresztény foglyok elhurcolása látható. A nyomtatványok, traktátusok és szónoklatok kivétel nélkül a török elleni harcra és az összefogásra buzdítottak.
Magyarország, bár Kemény Ferenc révén aktív résztvevője volt az újkor olimpiai mozgalom elindításának, soha nem rendezhetett olimpiát. Jó eséllyel pályázott az 1920-as olimpia megrendezésére is, de a háború keresztül húzta a számításokat. Magyarország nem csak házigazda nem lehetett, de az olimpia szellemiségét is megcsúfolva, a háború győztesei még a sportolóit is eltiltották a részvételtől. A történelmi viszontagságok után csak az 1936-os olimpia jelentett némi elégtételt.
Az 1936-os berlini olimpiáról illik negatív jelzők kíséretében megemlékezni, hiszen ez mégiscsak Hitler olimpiája volt. Az igazság azonban ennél árnyaltabb. Németország nem ok nélkül, de mintegy jóvátételként tekintett az olimpia megrendezésének jogára, amelyet 1916-ban a háború miatt nem rendezhetett meg, sőt az 1920-as játékokon még a részvételtől is eltiltották a német sportolókat a háború győztesei.
