A halál és a dolgok végessége évezredek óta nyomasztó erővel nehezedik a tudatára ébredt emberiségre. Az elmúlás elleni küzdelemben az egyes kultúrák kortól és helytől függően más és más eszközöket vetettek be. A temetkezési rítus azonban olyan állandó gyakorlattá vált, melynek során az egyén halála miatt érzett gyászt a közösség nemcsak megélheti, hanem az érzelmekből társadalmi erőt képes kovácsolni. E folyamat különféle cselekvésekben ölt testet, melyeket a kívülállók – saját kultúrájuk tükrében – furcsának, bizarrnak, olykor elítélendőnek találhatnak.

A bejegyzésben három jól dokumentált temetkezést mutatok be, melyek alapján e rítusok sokféleségét és az egyes részletek régészeti kutathatóságának korlátait igyekszem körbejárni. Az összetett és változatos cselekvések során létrejött temetkezések korlátozott anyagi lenyomatot nyújtanak, s így ezeknek az összefüggéseknek őskori, különösen újkőkori sírokkal való összevetése megtermékenyítheti a kutatók képzeletét, ugyanakkor érdekes tanulságokkal szolgálhat a széles közönség számára is.

A világirodalom egyik legismertebb temetési szertartása Homérosz Iliászában olvasható. A XXIII. énekben leírt történet a hellaszi (görögországi) késő bronzkor időszakának (Kr.e. 1300 – 800) körülményeit örökíti meg. A főhős, Akhilleusz elveszti barátját, Patrokloszt, s nagy harcoshoz méltó temetést rendez a számára. Az események röviddel a bajtárs eleste után zajlanak.

Akhilleusz bekötözi Patroklosz sebeit. Amfora, Szosziasz alkotása, Kr.e. 500-490 (forrás: Wikimédia)

A rítus

A szertartást, ami a halál beállta után azonnal elkezdődik, Akhilleusz, a barát és parancsnok vezeti. A holttest fölött zokognak a harcostársak, akik közül egy csoportot kiválaszt és elküld a máglyához való fáért. A száz láb magas és száz láb széles farakás igen nagy mennyiségű tüzelőanyagot jelent. A máglya helyét Akhilleusz jelöli ki, ahová a mürmidónok (mitikus görög nép, Akhilleusz harcosai) viszik a holttestet. A gyászmenetben Akhilleusz tartja a halott fejét, akinek testét a bajtársak levágott hajával fedték be. A máglyára helyezik Patrokloszt, akit kosok hájával borítanak (újabb tüzelőanyag), s köré leölt állatokat helyeznek: két kedves kutyáját és négy lovat. A szertartás során tizenkét ifjú vitézt is feláldoznak, akik a halott túlvilági kíséretébe tartoznak majd, az ő holttesteik is felkerülnek a máglyára.

A tűzgyújtás előtt arany csészéből áldoznak a szeleknek (libáció), hogy segítsenek a tűz felszításában. A napnyugtakor meggyújtott máglya egész éjjel ég, közben végig bort öntöznek a földre, ami a föld szellemeinek szánt áldozat. A gyászoló Akhilleusz fájdalmában a földön csúszik-mászik, nyöszörög. A hajnalra összeroskadó máglya izzását borral oltják el. Patroklosz hamvait arany csészébe gyűjtik, azt hájjal takarják be. Az edény és a máglya maradványai fölé kisebb halmot emelnek. Ennek méretét Akhilleusz külön hangsúlyozza, hogy amikor őt is ide temetik, akkor megnagyobbíthassák.

A temetés után nagy lóversenyt rendeznek Patroklosz emlékére, melyen az első öt helyezett értékes díjakat nyerhet. A temetéshez hasonló részletességgel bemutatott események a gyászt a férfitársaság mindennapjaihoz jobban illő versengéssé változtatják. A görög vallás az elíziumi túlvilág elnyerésének feltételeként a hősi életet szabta meg. A lóverseny a hírnévért folyó verseny, győzteseinek jutalma Patroklosz túlvilági jutalmára utal.

Ókori görög kocsihajtó. Geometrikus váza részlete, Louvre (forrás: Wikiwand)

Régészetileg vizsgálható elemek

A több napig tartó, különböző eseményeket magukba foglaló rítusok egyes elemei közül közvetlen módon csupán a halomsír és az abban elföldelt jelenségek kutathatók. Az aranycsészében eltemetett hamvak, a körülötte felhalmozott emberi és állati maradványok, az elszenesedett máglya, maga a halom. Ezek vizsgálata az eposzban elhallgatott részletekre deríthet fényt. A hamvakból következtetni lehet a tűz hőfokára. A famaradványokból a felhasznált fa minőségére. A halom felmérése a földmunkák méretére és időtartamára, szerkezete a tervezés és kivitelezés gondosságára szolgáltat adatokat.

Megújított és többször használt halomsír. Sárrétudvari-Őrhalom, késő rézkori – kora bronzkori kurgán (forrás: Sárréti Krónika, Gerling et al. 2012)

A temetkezési rítus jelentős és nagyhatású részletei – a férfiak közös favágása, a mürmidónok halottas menete, a libációs áldozatok, a nagyszabású lóverseny – azonban nem vizsgálhatók a konkrét sír esetében. Ezek egyes elemei más, hasonló korú leletegyüttesekből rekonstruálhatók, az információs rések adatokkal tölthetők ki. Milyen baltát használtak a késő bronzkori Hellászban? Mekkora területről kellett a nagy mennyiségű fát beszerezniük? Hogyan néztek ki a görög harcosok a felvonulás során? Milyen lovakat tenyésztettek és a lóversenyen milyen szekeret és lószerszámot használtak? És még számos kérdés felmerülhet… A megfelelő válaszokat a régészet mellett a paleoökológia (őskörnyezettan), antropológia, genetika és más tudományágak vizsgálatai szolgáltatják. A közös elem ezekben az elemzésekben, hogy nem a temetkezésekhez kapcsolódnak, hanem az élet különböző területeihez tartozó leletegyüttesekre és kontextusokra irányulnak. Olyan társadalmilag és gazdaságilag fontos tevékenységeket érintenek, melyek szimbolikus tartalmuk miatt kerülhettek bele a temetkezési rítusba. A temetés során zajló aktusokra egy-egy szerencsés részlet utal csupán (pl. ló- és kutyacsontok Patroklosz hamvai körül).

Kapcsolódási pontok az újkőkorral

Az újkőkor rítusainak sorában két fontos elem fedezhető fel Patroklosz temetése, a görögországi késő bronzkori temetkezési szokások részletei közül. Az egyik az utólagos temetkezés, vagyis az előkelő sírjának rituális helyszínné válása. A másik a közösségben végzett tevékenység, különösen a körmenet (processzió) jelentősége.

A mindennapi élettértől egy-egy különleges funkcióval rendelkező helyszín elkülönítése Közép- és Délkelet-Európában Kr.e. 5300 körül kezdődött. Az elválasztás nagyméretű árkokkal történt, melyek létrehozása népes csoportok közös munkájának megszervezését, összehangolását igényelte. Háromszáz évvel később az Alföldön és a Balkánon, ezekben a körülárkolt terekben különös felhalmozódási folyamatok indultak el. A helyenként több évszázadig ismétlődő események eredményeként jöttek létre az ún. tellek, melyek a Balkánon valóságos lakódombokként működtek, az Észak-Alföldön azonban más szerepet töltöttek be. Különféle rítusok helyszínéül szolgáltak, ahogyan Polgár-Csőszhalom települése (Kr.e. 4900-4500) igazolja, ahol gyakran teljes épületeket égettek le. Ezek omladékai jelentették a mesterséges halmok egyik alapanyagát. A szándékos házégetés rítusa egy hatásos (nagy lángok, erős hő, füst) és összetett eseménysort jelentett. A tűz kiemelkedő szerepe hasonló a hamvasztásos temetkezési rítushoz. A leégetett ház és berendezése átlényegült, az örökkévalóság számára konzerválódott a tell testében. A lakomával is együtt járó szertartások maradandó emléket eredményeztek: az egyre magasodó halmok a közösség időbeli állandóságának a fokmérői lettek.

A késő újkőkori halmot (tellt) a település többi részétől elválasztó többszörös árokrendszer. Polgár-Csőszhalom (forrás: Mesterházy et al. 2019)

Késő újkőkori tell rétegsora. Polgár-Csőszhalom (forrás: Mesterházy et al. 2019)

A favágó férfiak csoportja egy olyan ősi kép, mely már az újkőkor során nagy jelentőségre tett szert. Ennek régészeti bizonyítékai egyrészt a férfisírokban mellékletként megjelenő csiszolt kőbalták, másrészt az antropomorf ábrázolások. Egy szerbiai késő újkőkori lelőhelyen feltárt leégetett ház padlóján került elő az a kisméretű szobrokat tartalmazó együttes, melyben a stilizált férfiak egy-egy aránytalanul nagy baltát tartottak a kezükben. A felvonuló csoport ábrázolásának különös jelentőséget ad, hogy ebben az időszakban a balta nemcsak békés eszköz, hanem fegyver is volt, vagyis a férfias viselkedési formák nem különültek el élesen egymástól. A Patroklosz temetésére fáért vonuló férfiak hasonló felvonulásként képzelhetők el, s a hétköznapi, gyakorlatias cselekvés ebben az esetben is átlényegült rituális tevékenységgé.

Késő újkőkori férfi temetkezés két csiszolt kőbaltával. Polgár-Csőszhalom (forrás: Bánffy – Bognár-Kutzián 2007)

Baltás férfiak csoportja – egy leégett ház padlóján előkerült ember alakú figurák. Crkvine-Stubline (Szerbia), Vinča-kultúra Kr.e. 4800-4600 (forrás: Sve o Arheologiji)

Patroklosz temetési szertartása az ismétlődő-megismételt események jelentőségére világít rá, ugyanakkor kiemeli a közösen végzett tevékenységek szerepét. Az utóbbiak nemcsak a nagyobb volumen miatt, hanem az együttes cselekvés pszichológiai következményeit illetően is eltérnek az egyéni tevékenységektől. A közösségek által, közös cselekvéssel létrehozott kitüntetett pontok (mint például a tellek) olyan fókuszai lettek az egykori tájnak, amelyek a különböző célú mozgások kiinduló és végpontjaivá váltak. Nagyhatású, s így a (temetési) szertartásokban rendszeresen visszatérő elem lehetett a felvonulás vagy körmenet, melyben a közös mozgással a térben bejárt út egyfajta belső útként, szimbolikus életútként is átélhető. Ezek az elemek olyan nagyhatású pontok lehettek-lehetnek egy-egy rítusban, melyek elősegíthetik a halállal bekövetkező trauma következményeinek pozitív energiákká való alakítását.

Szerző: Füzesi András, MNM NRI Régészeti Tár

Ajánlott irodalom:

• Kalicz Nándor - Raczky Pál – Anders Alexandra – Kovács Katalin: Amit az ősi tűz megőrzött. Képek egy újkőkori falu feltárásáról. Berettyóújfalu-Herpály. Budapest, 2010.

Képek forrásai:

• Bánffy, Eszter – Bognár-Kutzián, Ida: The Late Neolithic tell settlement at Polgár-Csőszhalom, Hungary. The 1957 excavation. British Archaeological Reports, International Series 1730 – Archaeolingua Central European Series 4. Oxford, 2007.
• Gerling, Claudia – Bánffy, Eszter – Dani, János – Köhler, Kitti – Kulcsár, Gabriella – Pike, Alistair W.G. – Szeverényi, Vajk – Heyd, Volker: Imigration and transhumance in the Early Bronze Age Carpathian Basin: the occupants of a kurgan. Antiquity 86, 1097-1111.
• Mesterházy Gábor – Serlegi Gábor – Vágvölgyi Bence – Füzesi András – Raczky Pál: A szociális folyamatok színterei Polgár-Csőszhalom késő neolitikus településének összefüggéseiben. Archaeologiai Értesítő 144 (2019) 1-32.