A letelepült, élelemtermelő közösségek a Kr. e. 7–6. évezred fordulóján jelentek meg a Kárpát-medencében. Az újfajta életmód gyökeres változást jelentett az ember és a környezet viszonyában: a környezeti erőforrások intenzív kiaknázása aktív környezetformáló szereplővé tette az emberi közösségeket. Sokrétű tevékenységük létrehozott egy új jelenséget, a kultúrtájat is, melynek története napjainkig tart.

***

Az alföldi táj meghatározó eleme a víz, ez különösen így volt a 19. századi folyószabályozások előtt. A környezeti adottságok kialakulását a Kárpátok ősi folyói határozták meg, melyek a rossz lefolyású, központi medencében rakták le hordalékukat. A Tisza és mellékfolyói a Kárpát-medence területének feléről gyűjtik össze a csapadékot, s ezzel az Alföld vízjárását a magasabban fekvő peremterületek időjárásához kapcsolják. Hálózatuk folyóvíz, talajvíz és árvíz formájában ma is befolyásolja a terület környezeti feltételeit.

A Tisza vízgyűjtő területe és a mellékfolyók vízhozama (m³/s)

A geológiai értelemben igen fiatalnak számító természeti táj „szinte még el sem készült”, mikor az első élelemtermelők, az ún. Körös-kultúra hordozói feltűntek az Alföld déli részén. A fonatos szerkezetű Tisza a pleisztocén végére (Kr.e. 10.000) alakította ki ma ismert árterét, ezen belül azonban állandó átalakulások zajlottak a szabályozásokig, mikor ezeket a folyamatokat – szó szerint – gátak közé szorították.

A Kárpát-medence ősvízrajza (rekonstrukció 1938)

A mai ember számára csak természeti katasztrófaként és kockázatként értelmezhető árvizek újra meg újra élettel töltötték meg az alföldi területeket, melyek sajátos növény- és állatvilága különféle lehetőségeket biztosított az itt élők számára. Az ártéri gazdálkodás, mint összetett és változatos gazdálkodási és életforma egészen a 19. századig fennmaradt.

Pusztító árvizek Magyarországon: 1878 Miskolc, 1879 Szeged

A mély és az alacsony ártér eltérő környezeti adottságokkal rendelkezett. Míg az előbbi területek az év jelentős részében víz alatt voltak, hiszen a lassú lefolyású árvizek minden egyes alkalommal elöntötték azokat, addig az alacsony ártér jó vízellátású, de csak a nagyobb árvizek által veszélyeztetett régiónak számított. E térszíneken, melyek állandó emberi megtelepedésre nem voltak alkalmasak, komplex ökoszisztémák jöttek létre.

A tiszai ártér szerkezeti részei és jellegzetes növényviláguk (Sümegi Pál rekonstrukciója)

Az ártéri gazdálkodás sokszínűsége ebből az összetettségből fakad, alapvetően azonban öt részre osztható: halászat, vadászat, gyűjtögetés, egyes háziállatok tartása (főként a sertéseké) és erdőgazdálkodás. Az ártéri erdőgazdálkodás egyes részletei a növényfajok összetétele (a talajtani fúrások pollenmintái, elszenesedett növényi maradványok), a kitermelt fa felhasználása (épületek fa szerkezeteinek lenyomatai a kiégett agyagtapasztásban) és az ehhez használt eszközök (csiszolt kőbalták) alapján rekonstruálhatók. Az újkőkori halászat módszereire és jelentőségére elsősorban a régészeti emlékanyagban található eszközök sokféle típusából (horgok, szigonyok, hálónehezékek) és a halcsontok méretéből, mennyiségéből következtethetünk.

Újkőkori halászeszközök Hódmezővásárhely-Kökénydombról (MNM Régészeti Tár Őskori gyűjtemény)

Az alföldi halászat a kora újkori állapotot tükröző, történeti-néprajzi beszámolókból jóval részletesebben ismert. Az összetett folyamatot, mely teljesen alkalmazkodott az Alföld környezeti adottságaihoz, fokgazdálkodásnak nevezik. A módszer középpontjában a folyók (elsősorban a Tisza) korábbi medreinek lefűződött mélyedései álltak, melyek részlegesen-időszakosan kapcsolódtak az aktív mederhez az úgynevezett fokon (ti. természetes csatornán) keresztül. A mélyedésekben szaporodó halállomány árvíz idején, a víz levonulásával igyekezett visszajutni a folyóba, s a fokoknál rekesztéssel terelték hálóba, varsába a halakat. A módszer őskori használata csak közvetett módon igazolható, az újkőkori közösségek összetett tájhasználata alapján azonban joggal feltételezhetjük e természet adta lehetőség – legalább részleges – kiaknázását.

A fokgazdálkodás környezeti feltételei és a rekesztő halászat (forrás: Molnár Sándor és Herman Ottó)

A neolitikum nedves és meleg éghajlata mellett, melyet klímaoptimumnak is neveznek, különösen nagy vízjárással és vízben gazdag tájképpel kell számolnunk. A múltban rendszeresen ismétlődő árvizek nemcsak az állandó megtelepedésre alkalmas térszíneket korlátozták és választották el egymástól, hanem legalább annyira össze is kapcsolták e szigeteket a vízi közlekedésnek köszönhetően. Ennek meglétére a szükséges fa feldolgozási technikák ismeretéből, néhány agyagból készült csónakmodellből és elterjedési térképekből következtethetünk.

Őskori bödönhajók (Hotiza, Matenski I - Szlovénia)

Az Alföld eltérő mikrorégióiban élő újkőkori közösségek egymással szoros kapcsolatot tartottak, melyre számos, a tárgyi emlékanyagban fellelhető bizonyítékkal rendelkezünk. Néhány különleges tárgy és nyersanyag jóval távolabbi, a Kárpát-medencén kívülre vezető hálózat működését igazolja. Adataink alapján helyi, mikroregionális és makroregionális kapcsolati hálózatok működését igazolhatjuk. Egyes régészeti leletek és jelenségek térbeli mintázata a mikroregionális léptékű és nagyobb távolságú kapcsolattartás esetén a vízi közlekedés előnyben részesítését valószínűsíti.

Spondylus kagylóból készült ékszerek elterjedése (Siklósi Zsuzsanna)

Mindhárom vízelőfordulás (folyóvíz, árvíz, talajvíz) jelentős szerepet játszik és játszott az alföldi közösségek életében. Pozitív hatásaik kiaknázására, a negatív következmények elkerülésére az egyes korszakok közösségei különféle technikákat alkalmaztak. Az ember, mint biológiai lény számára az ivóvíz a legszükségesebb forma. A tiszta ivóvíznek legjobb a szűrt talajvíz, melynek megszerzése, tárolása, szétosztása, biztosítása nélkülözhetetlen feladat minden emberi közösség számára. Az újkőkor három periódusán keresztül a kutak száma növekedést mutat, miközben a kúttípusok változatossága is egyre nagyobb volt. Az első kutakat a kora-középső újkőkor határán (Kr.e. 5600-5500) között ásták ki. A kezdetben településenként megásott 1-3 kút után ez a szám a késő neolitikum idejére már a több tucatot is meghaladta. E folyamat a víz megszerzésének egyre nagyobb jelentőségét sugallja, ugyanakkor a részletes vizsgálat alapján ennek összetett, társadalmi-kulturális vonatkozásai is voltak. Ezt igazolja a kutak eltérő helyzete az egyes településeken belül (rendezett, egyenetlen, központi, periférikus, stb.), melyből az ivóvíznyerés társadalmi szabályozottságára következtethetünk. Míg egyes középső újkőkori településeken a kutak központi helyzetben vannak (Bükkábrány-Bánya VII. lelőhely), a rendezett településszerkezetbe illeszkedtek és közös használatban voltak, addig a késői újkőkori települések esetében majdnem minden lakóházra jutott egy kút is, vagyis minden háztartás/család önállóan szerezte be a vizet (Polgár-Csőszhalom-dűlő). A kutakkal kapcsolatos rituálék (kutakban elhelyezett különleges leletek, bizonyos szabályok szerint létrehozott leletegyüttesek) a víznyerés problémáira és rituális megoldási kísérletekre világítanak rá.

Újkőkori kutak az Alföldön: középső neolitikus bodonkút (kivájt fatörzzsel kibélelt kút) (Berettyóújfalu-Somota 2. lelőhely) és késő neolitikus kopolyakút (béleletlen, sekély víznyerő) feltárás közben (Öcsöd-Kováshalom)

***

Felmerül a kérdés: beszélhetünk-e az élelemtermelés e kezdeti időszakában vízgazdálkodási technikákról? Amennyiben a technika kifejezés alatt a megfelelő eszközök és eljárások egy kitűzött cél érdekében történő tudatos felhasználását értjük (a Wikipédia meghatározása szerint), akkor igen. A újkőkori közösségek összetett technikákkal rendelkeztek a vízgazdálkodás területén, melyeket a társadalmi szerveződés összetettsége, a rendelkezésre álló tudás és a környezet által támasztott kihívások egyaránt befolyásoltak. A vízgazdálkodási technikák kérdésköre számos olyan területtel érintkezik (hajózás, halászat, favágás), melyek esetlegesen ellentétben állnak egymással. A kompromisszum megteremtése az újkőkor időszakában sem lehetett problémamentes. A neolitikus közösségek esetében a sokszínű technikai megoldások, azok társadalmi, sokszor rituális beágyazottsága ismert. A kihívásokra tett megoldási kísérleteik nemcsak egyszerűen technikai jellegűek voltak (pl. az épületek szerkezetének átalakítása a fahiány miatt), hanem rituális eszközöket, a közösségen belül normává tett, állandósított megoldási mechanizmusokat is bevetettek e célok elérése érdekében (tárgyegyüttesek elhelyezése a kimerült kutakban).

Kútban elhelyezett edényegyüttes Polgár-Csőszhalom-dűlő lelőhelyről (Sebők Katalin)

***

Az újkőkori közösségek tájalakító tevékenységük révén sajátos környezetet teremtettek a maguk számára. A pozitívumok kiaknázása (vízi közlekedés, ártéri gazdálkodás) mellett sajnos negatív tendenciákat is elindítottak, melyek rövid- (erdőirtás) és hosszútávon (szikesedés) éreztették hatásukat. E változásokhoz a következő generációknak kellett alkalmazkodnia, s e folyamat során az új technikai, anyagi megoldások és az ezek társadalmi feldolgozását lehetővé tevő, szellemi téren ható rítusok egymást kiegészítve jutottak szerephez, érték el a kívánt eredményeket.

Szerző: Füzesi András - Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár